2016. február 3., szerda

Dél-Korea


Előzmények


Aki jól ismer, az tudja rólam, mennyire érdekel az ázsiai kultúra. Immár évek óta tanulok kínaiul, több ázsiai országban is megfordultam már, vannak ázsiai barátaim és imádom az ázsiai ételeket. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy honnan ered ez a kiemelt érdeklődés a kontinens iránt. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna…

2008 nyarát írtunk, s akkoriban, közel 23 évesen, szinte csak az az egy dolog tudott a tévé elé ültetni, ha NHL meccset közvetítettek. Minden más esetben, a képernyőre vetett gyors pillantást – „oké, nem jégkorong!” – követően átvonultam a nappalin, be a szobámba. Azon a nyáron azonban szüleim esténként nem a szokásos amerikai tömegcikknek tűnő nyomozós sorozatokat, vagy a kereskedelmi televíziókból áradó napi maszlagot nézték, hanem az M1-en („Úristen! Ott is van nézhető műsor?!”) valami béna, kosztümös ázsiai sorozatot.
-          Jesszusom, Szülők, már megint mit néztek?!” – fakadtam ki, amikor már feltűnően sokadik este találtam őket ez előtt a misztikus ázsiai sorozat előtt.
-          Várj, várj, nem olyan rossz ez…inkább ülj le és nézd Te is.” – felelte Anya, miközben a szemét le sem vette a képernyőről.
-          Uhh, kösz, inkább nem.” – mondtam szörnyülködve.

Egyszer aztán egy vacsorázás erejéig én is esélyt adtam ennek a filmnek, és a végén azon kaptam magam, hogy akkor sem álltam fel, amikor már megettem a szendvicsemet. A szinkron látszott, hogy nem éppen minőségi, de a színészek elég jól játszottak, a Csoszon-korabeli ruhák és díszleteket nagy hitelesnek hatottak és a film zenéje pedig egészen kiváló. Végül, ahogy ilyenkor lenni szokott, hamar megszerettem én is a sorozatot (A palota ékköve / Dae Jang Geum), így onnantól immár hárman vártuk az este 7 órási kezdést.
A palota ékköve sokkal nagyobb hatás gyakorolt rám, mint azt akkor hittem volna – valóságos kulturális sokként hatott. Korea innentől már nemcsak a high-tech kütyüket, a Samsungot és Daewoo-t jelentette, hanem ízelítőt kaphattam a tradicionális koreai konyhából, a régi akkupunktúrás gyógyításból és az ország Csoszon-korabeli történelméből.

Később aztán jött a többi koreai sorozat, amelyek egytől-egyig a tévé elé szögezték az egész családot – A királyi ház titkai (Dong Yi) és személyes kedvencem, A Silla királyság ékköve (Queen Seon Deok). Innentől aztán nem volt megállás – ha nem adtak többet a tévében, letöltöttem őket az internetről! Teljesen rákaptam az eredeti nyelvű, magyar/angol feliratos sorozatnézésre, lettek kedvenc színészeim, akiket aztán más filmekben megnéztem.
A lelkesedés Korea iránt aztán a teljes ázsiai régió iránti lelkesedésbe csapott át. Kifejezetten örültem, amikor az Exxon-hoz kerülve a munkám révén is napi kapcsolatba kerültem ázsiaiakkal. Szingapúr, Malajzia és Korea mellett hamar megjelent a kínai vonal is, köszönhetően a GE-nél dolgozó kínai munkatársamnak, Yeyének. Ő kezdett el kínaiul tanítgatni, amit aztán pár hónap múlva már szervezett keretek között, az ELTE Konfúciusz Intézetében folytattam tovább.

Innentől kezdve nem is volt kérdés, hogy ha Európán kívüli utazásban gondolkodom, melyik kontinenst szeretném legelőször bejárni – Ázsiát. 2013-ban Malajzia és Szingapúr, 2014-ben Sri Lanka…2015? Hmm…hova menjünk, hova menjünk?

Petiékkel együtt terveztük az idei nyaralást, de hamar be kellett látnunk, hogy az időpontot tekintve gyakorlatilag lehetetlen közös metszéspontot találni. Nekik csak a június közepétől augusztus végéig terjedő időszak jöhetett szóba, amely első körben kizárta a dél-kelet ázsiai országok jó részét az akkortájt esedékes monszun miatt. Engem pedig sajnos már csak két hétre engednek el munkából, ráadásul a negyedéves zárások és az azt megelőző hajtás miatt több hét is kiesett a kérdéses időszakból. Ezenfelül idén nyáron három jó barátomnak is hivatalosak voltunk az esküvőjére, amit szintén be kellett kalkulálni a tervezésbe, így végül arra jutottunk, hogy nem fogjuk tudni összehozni a várva várt közös utat.
Andival végül végigvettük a lehetőségeket a nyárra – Thaiföld, Vietnam, Kambodzsa, Laosz monszun miatt kizárva, Kínára nem elég a két hét, kizárva, Japán túl drága, kizárva, India egyikünket sem mozgat meg igazán, kizárva, Indonézia erdőtüzek miatt kizárva. Mi maradt, ami megfizethető, érdekelne is mindkettőnket, és két hétbe beleférhet – a régi álom: Dél-Korea!

Mivel állítólag Dél-Korea ősszel a legszebb, lemondtunk a nyári nyaralásról és kinéztünk egy alkalmasnak tűnő időszakot októberben, amely az október 23-i nemzeti ünnep miatt még kevesebbet szabival is abszolválható. A két hét végül „észrevétlenül” 18 napra kúszott fel, de szerencsére gond nélkül jóváhagyták a szabikérelmemet.
Mivel azonban csak 2-3 napnyi mozgásterünk volt a repjegy foglalás tekintetében, kigyűjtöttem az összes lehetséges járatot az odaút és visszaút lehetséges napjaira, s rangsoroltam őket a repülési és tranzitidő alapján, hogy minimalizáljuk az utazással töltött időt, és minél több maradjon Koreára. Ezt követően feliratkoztam a szóba jövő légitársaságok hírleveleire, így első kézből értesültem a legújabb akciókról. 

Nagy átlagban 170-180 ezerért kínálták a repülőtársaságok a retúrjegyeket Szöulba, így amikor április közepén beesett a Qatar Airways 153 ezres akciós ajánlata, gondolkodás nélkül lecsaptunk rá. Kiváló vételnek bizonyult – az útig nem is ment soha ennél lejjebb az ár, így ebből kihoztuk, amit ki lehetett. 

http://ecx.images-amazon.com/images/I/510CiargnmL._SY344_BO1,204,203,200_.jpgAz útikönyv kérdése sem tűnt egy egyszerű esetnek. A kedvenc Eyewitness Travel Guide orozatomból nincs Dél-Koreáról szóló kötet, a Lonley Planet kiadását pedig az olvasói értékeléseket olvasva még a legádázabb Lonley Planet-fanok is lehúzták, így végül a Seoul Selection Guides: Korea című kiadványa mellett döntöttünk. A könyv elképesztően részletes és könnyen emészthető stílusban íródott, tele van képpel, s megtalálható benne minden, amit az országról, kultúráról, ételekről tudni kell. Hátránya ugyanakkor, hogy rettentően vastag és nehéz, cipelése kissé körülményes, így ezzel számolni kell az út során. Ennek ellenére a legjobb Koreáról szóló útikönyvnek tartják, és én is bátran tudom ajánlani bárkinek. 
Már hónapokkal az indulás előtt kezdett összeállni a programterv, melyet szeptember közepére véglegesítettünk. Lefoglaltuk a belföldi fapados repjegyeket, a DMZ túrát, a jejui szállásokat és elkezdtünk aktívan CouchSurfinges szállásadókat keresni Szöulra, Busanba, Gyeongju-ba és Sokcho-ra, valamint felvettük a kapcsolatot az örmény út során megismert dél-koreai bácsival is.

Az indulást megelőző héten már szinte minden elő volt készítve, összeállt a program, beadattuk az ajánlott oltásokat és elkészítettük a szokásos pakolási listát.
Az utazás előtti este már csak a megfelelő utasbiztosítás megkötésével, szendvicskészítéssel és a pakolással foglalatoskodtunk. Profi módon betekertük a túrahátizsákjainkat nejlonfóliába, majd éjjel kettő körül bezuhantunk az ágyba.

Elérkezett az indulás napja…


1. nap – Indulás (2015. október 9.)

8.15-kor keltett az ébresztőóra. Az izgatottságtól eszembe se jutott visszaaludni még 5 percre sem, szinte azonnal kipattantam az ágyból. Gyorsan összeszedelőzködtem, majd miután Andi is végzett a hajmosással, „könnyed” reggeli gyanánt megfalatoztuk a maradék sült pulykacombot pár falat kenyérrel.
Negyed 9 után jöttünk el a lakásból. A buszmegállónk előtti pékségben vettünk még egy-egy friss, ropogós sajtos croissant-t, majd elbuszoztunk Zugló vasútállomásra.
Mivel perceken belül érkezett a Ferihegy felé tartó vonat, a nagy sietségben nem bíbelődtem az újfajta jegyautomatával, hanem berohantam a kasszához kérni jegyet. A pénztáros reakcióideje egy vemhes lajháréval vetekedett, s nem igazán jött át neki az üzenet, hogy az éppen begördülő vonatra szeretnénk még felszállni.
-          Melyik vonattal kíván menni?” – kérdezte a szemüvege mögül felpillantva miközben a mutatóujjával lassú, de megfontolt mozdulatokkal elkezdte az okostelefonján kinézni a ferihegyi menetrendet.
-          EZZEL, ami épp jött! Kérem, siessen, ha lehet!” – türelmetlenkedtem.
-          De arra nem kell jegy!” – felelte nagy természetességgel.
-          Nincs Budapest Bérletem, hogyne kéne rá jegy!” – vágtam rá.
-          Ja, hogy sima jegy kell Önnek, máris adom, máris adom!” – s rögtön magasabb fokozatra kapcsolt az öreg.
Végül még pont fel tudtunk szállni a vonatra, így viszonylag hamar, fél 11-re már ki is értünk a reptérre.
Rég láttam ilyen hosszan kígyózó sort a 2-es terminálon, mindenesetre meglepően gyorsan sikerült átjutnunk a biztonsági ellenőrzéseken. A beszállókapukhoz érve megkomponáltuk az utazás szokásos indítófotóit, felhívtuk utoljára az otthoniakat, hogy időben kiértünk a reptérre, majd izgatottan vártuk a beszállást. Még sosem utaztam korábban Qatarral, viszont hallva a kiváló értékeléseket, dicsérő véleményeket erről a többszörösen díjnyertes légitársaságról, az én elvárásaim is az egekbe szöktek.

Az első kellemes meglepetés a beszálláskor ért minket, ugyanis annak ellenére egymás mellé szóló, ablakos helyet kaptunk, hogy még tegnap este az online helyfoglaláskor már csak 10 sor különbséggel volt 1-1 szabadon maradt hely. Az ülések közötti lábtér – különösen a fapadosokhoz képest – egészen hatalmas, hogy szinte táncolni lehetne ott. Harmadikként mellénk egy kifejezetten szimpatikus, középkorú magyar üzletember ült le, akivel rövid idő alatt szóba elegyedtünk. Banki szoftverek értékesítésével foglalkozik, s Doha érintésével Szingapúrba igyekezett tovább.  
A gépünk pontban 12.50-kor indult, s miután elértük a repülési magasságot, felszolgálták az ebédet, mely minden szinten méltónak bizonyult a légitársaság hírnevéhez. Pikáns, pörkölthöz hasonlító szószban készült csirkehúst kaptunk, párolt brokkolival, borsóval, csicseriborsós zöldségsalátával és rizzsel, amihez járt még egy mini buci, kenhető sajt és vaj, valamint desszertnek málnával töltött csokitorta és Mars-szelet. Mindehhez kértem még egy doboz hideg Heineken sört, amely végső betetőzése volt a fejedelmi lakomának.
Ebéd után végigböngésztem a repülőn nézhető filmek listáját (kb. 300+ mozifilmből és sorozatból lehet választani), majd a frissen kijött Jurassic World-öt indítottam el.

Becsülettel végignéztem a filmet és megállapítottam, hogy igazán hagyni kéne már ezt a dínós témát, már nagyon nem tudnak újat kitalálni. Közben szépen lassan besötétedett, s a lemenő nap tűzpiros vonalként világította meg a horizontot.
Az út hátralevő része is tartogatott kellemes meglepetést – Andi és a mellettünk ülő üzletember is egy-egy minizacskós Lays chip-szel tért vissza a vécére tett kitérőről.
-          Ez most komoly, chip-szet osztogatnak a vécénél?” – kérdeztem elkerekedett szemekkel a szintén kisfiúsan mosolygó férfit.
-          Sőt, még italt is adnak az arra járóknak! Chipset?” – tette hozzá vigyorogva, miközben megkínált minket a felbontott zacskóból.

Helyi idő (GMT+3) szerint este 7 óra körül érkeztünk meg Doha repülőterére (Hamad International Airport). Sajnos a kései óra miatt már nem tudtunk részt venni a Qatar utasok számára igényelhető, ingyenes dohai városnéző túrán (ezt azok a tranzitutasok kérhetik, akiknek 5-12 óra van a járataik között), így annyit tehettünk, hogy a fennmaradó 6 órában elindultunk felfedezni magát az ultramodern, másfél éve átadott repteret. 

Hamar megállapíthattuk, hogy Ferihegyhez képest ez tényleg egy más kategória – korlátlan és ingyenes wifi, pihenőszoba dönthető, ágyszerű székekkel és takarókkal, imaszoba, designos üvegbetonfallal elkerített, síkképernyős LED tévékkel felszerelt mozisarkok, internetezésre ingyenesen használható Apple számítógépek és a legdrágább, legelőkelőbb márkaboltok, amit csak a világ összes pontjáról össze lehet válogatni. Viccelődtünk is Andival, hogy egyedül talán csak az újságos boltban nézelődve nem éreztük zavarban magunkat az árak láttán. A legkülönbözőbb napilapokat és újságokat nézegetve feltűnt, hogy az aktuális Forbes magazinok címlapjain mindenhol ki van takarva egy női mell. A vezércikk a mellrákról szól, viszont arab ország lévén, ilyet címoldalra nem rakhatnak ki, így az intim testrészt minden újságon fekete szikszalaggal ragasztották le.
Szintén vicces jelenet volt, amikor véletlenül felmentünk a „business class” részére fenntartott, előkelő luxusváróba. Az ajtónál ülő recepciós hölgy reflexből felpattanva köszöntött minket („Excuse me Sir, Madam, may I help you?”) annak ellenére, hogy sütött rólunk, nagyon nem vagyunk odaillők. Mihelyst rájöttünk hova tévedtünk, már azzal a lendülettel fordultunk is visszafelé, némi kuncogás közepette.

Telt-múlt az idő, minden irányból körbejártuk a főcsarnok közepén elhelyezkedő, kissé groteszk hangulatú, sárga, „lámpafejű teddy mackót”, amely valamilyen bizarr kortárs művészeti produktum lehet, olyan rejtett mondanivalóval, amire hosszan töprengést követően sem jöttünk rá. 

Másfél órával a felszállás előtt, elindultunk megkeresni a beszállókapunkat.



2. nap – Érkezés Szöulba (2015. október 10.)

Éjjel fél 1 után nem sokkal megkezdődött a beszállás, immár a 380 fő befogadására alkalmas transzkontinentális Boeing 777-300-es fedélzetére.
Hosszú, de bekalkulált szöszölés után, a menetrendnek megfelelően, 1.30-kor szálltunk fel.

A szemeim majd’ leragadtak az álmosságtól, de tudtam, hogy amint elérjük az utazómagasságot, elkezdik felszolgálni a vacsorát. Andit pár percen belül el is nyomta az álom, s csak akkor riadt fel, amikor a stewardess kedvesen fölé hajolva az italválasztásról kérdezte. Ezúttal eltérő ételeket kaptunk, mivel Andi előzetesen különleges (blend) menüt kért, amelyben a könnyebben emészthető, gyomorkímélő, kevésbé zsíros és hagymamentes fogások vannak túlsúlyban. Én ugyanakkor végletekig elégedett voltam a sajátommal – fokhagymás-rozmaringos sült csirkemell vadas szósszal, zelleres tört burgonyával és sült répával, amihez járt még egy adag keleties zöldségsaláta, valamint desszertnek egy kis epres nyári torta. Hmm…ahogy írom, összefut a nyál a számban!

Ezt követően bevackoltam magam a lehető legkevésbé kényelmetlenebb pozícióba, majd, mint egy jóllakott óvodás a kötelező délutáni alváson, rögtön álomba is szenderültem. Néhány óra múlva, amikor felébredtem, Iszlámábádtól északkeletre, a Himalája lélegzetelállítóan gyönyörű, havas hegycsúcsai fölött repültünk el. 
 
A látvány egészen magával ragadó volt, úgyhogy gyorsan felébresztettem szegény Andit is, aki a vacsorát követően alig tudott aludni valamicskét. Gyakorlatilag mindketten rátapadtunk az ablakra és gyönyörködtünk a csipkés hegyvonulatokban, valamint a szél formálta egészen különleges, futurisztikus tájban.
Nem sokkal később felszolgálták a reggelit, mely a vacsorához hasonlóan, mesteri ízkavalkádot alkotott. Andinak a gyomorkímélő menüben paradicsomos tojásrántottát szolgáltak fel egy kis borsópürével, míg én sült halat kaptam yuzu szósszal, főtt rizzsel és párolt zöldségekkel (többnyire brokkolival), míg desszertnek pedig szeletelt déli gyümölcsöket és joghurtot adtak. Az újabb kulináris élmény után már kezdtem azt érezni, hogy a Qatarral pusztán a kajáért is érdemes repülni! Mosolyogva elnosztalgiáztam a három évvelezelőtti malajziai útról, amikor az Egyptair által produkált konyhaművészetet Peti bölcsen így summázta: „Egyptair – not for gastronomy!” Szegény, Peti, bezzeg ha ezt a kaját ehette volna…
Kína fölött repülve reméltem, hogy Peking fölött fogunk elhúzni, de végül épphogy elkerültük a kínai fővárost, pedig szívesen megnéztem volna a levegőből. Amikor megkezdtük az ereszkedést Szöul felé, a személyzet kiosztott két úrlapot, amit ki kellett tölteni – egy ún. „Declaration Form”-ot, amelyen azt kell feltüntetni, mennyi lőszert, alkoholt, gyümölcsöt, kisállatot stb. akarsz behozni az országba, illetve egy egészségügyi lapot, amellyel a MERS vírus tüneteire igyekeztek rákérdezni. 
Nem tudtuk, mennyire veszik ezt komolyan, mindenesetre bevallottuk a fél liter házipálinkát és a két szem almánkat, biztos, ami biztos.

Végül helyi idő szerint (GMT+9) délután fél ötkor landoltunk Dél-Korea legnagyobb nemzetközi repülőterén, az Incheon International Airport-on (INC). A Szöultól 48 km-re elhelyezkedő reptér világviszonylatban is az egyik legforgalmasabbnak számít – tavaly több mint 45 milliós utasforgalmat bonyolított (összehasonlításképp, Ferihegy nagyjából 9 milliót).   
Miután kiszálltunk a gépből, rögtön az utóbbi időben nagy felzúdulást keltő légúti járvánnyal, a MERS-vírussal foglalkozó plakátok és kiírások fogadtak minket. A közel-keletről indult, eredetileg tevék által terjesztett betegség már több halálesetet okozott, így érthető az elővigyázatosság. Az embereket két sorba tereltek, majd begyűjtötték a gépen kitöltött egészségügyi lapokat, megmérték mindenkinek a lázát, majd ezenfelül hőkamerával is végigpásztázták a tömeget.  
Bele se mertünk gondolni, mi van, ha valaki fennakad a rostán, mondjuk egy múló nátha miatt! Ezt követően jöhetett az útlevél-ellenőrzés, itt kellett leadni a Declaration Formot. Aki nem kapott ilyet a repülőn, ott a helyszínen, egy kis oldalsó asztalnál is kitölthette a nyomtatványt, sőt extra figyelmességként még különféle dioptriájú olvasószemüvegeket is készítettek oda, ha valaki nem tudná elolvasni a hangyaméretű betűket.
Az útlevél-ellenőrzésnél ujjlenyomatot kellett adnunk, majd készítettek egy gyors webkamerás képet rólunk. Természetesen mindketten gond nélkül megkaptuk a pecsétet az útlevelünkbe, így immár hivatalosan is Dél-Koreába tehettük a lábunkat!
Felvettük a táskáinkat a csomagkiadó szalagról, majd kimentünk a terminálépület előterébe megtervezni a továbbiakat. Két dolgot kellett ott helyben eldönteni: Veszünk-e koreai SIM-kártyát (pre-paid), illetve hogyan jutunk be a városba?
Előbbit végül borsos ára (35.000-40.000 KRW a legolcsóbb kondíció) miatt hamar elvetettük, míg az utóbbira már rendelkeztünk némi alternatívával, mivel a szöuli CouchSurfinges szállásadónk előzetesen megírta a legegyszerűbb opciókat. Olcsó metrózás, ami a több átszállás miatt kicsit körülményes, vagy a drágább, viszont kényelmes shuttlebuszozás, mely egyenesen a megbeszélt találkozóponthoz visz minket. Végül az utóbbit választottuk, már csak az volt a kérdés, hogy a temérdek reptéri busz közül melyik közlekedik a kérdéses megállóhoz. Némi utánakérdezéssel kiderítettük, hogy a #6002 jelzésű busz kell nekünk, melynek Cheongnyangni (청량리역) állomás az utolsó megállója. Megvettük a jegyeket (10.000 KRW/fő), beszereztünk 1-2 ingyenes Szöul térképet, váltottunk koreai won-t (KRW – 1 HUF nagyjából 4 KRW-t ér), majd kimentünk terminálépület elé a buszokhoz. 
A mienk az 5B peronról indult, és viszonylag gyakran, 15 percenként közlekedik. Felszállva az elegáns, modern, bőrülésekkel és LED tévével felszerelt buszra csöppet sem bánta az ember, hogy nem a metrón zötykölődést választotta.
Ahogy elindultunk, Andi feje néhány percen belül a vállamra bukott és ott helyben elnyomta az álom.

Az út Szöul (서울) belvárosába bő egy órát tarthatott. Út közben szerencsére sikerült elérni telefonon az esti szállásadónkat, ChoongHyuk-ot, aki jelezte, hogy sajnos vidékről visszafele jövet belefutott egy durva dugóba, így a korábban megbeszélt 7 órási találkozó helyett legjobb esetben is csak éjjel fél 11-re (!) fog befutni.
Hullafáradtan, másfél napnyi transzkontinentális repülés után ennél „jobb” híreket nem is kaphattunk volna, mindenesetre ekkor már nem akartuk lemondani az egészet, úgyhogy abban egyeztünk meg, hogy megvárjuk az eredeti találkozóhelyen.

Miután megérkeztünk a Cheongnyangni megállóhoz (청량리역), először igyekeztünk belőni, a város melyik részén is vagyunk, és mit lehet errefelé még 2-3 órán keresztül csinálni. Ebből a szempontból nem érkeztünk olyan rossz helyre, mivel a Cheongnyangni-nál vasútállomás, metrómegálló és egy forgalmas LOTTE bevásárlóközpont is található. 
Elsőként azonban – mint minden külföldi országban – ásványvízvétellel kezdtük a napot. Kissé kabarisztikus (ergo kézzel-lábbal mutogatott és hangutánzó szavakkal teletűzdelt) jelenetek közepette ugyan, de egy fiatal lánycsapat segítségével sikerült buborékmentes vizet választanunk, majd miután kijöttünk a boltból, mehettünk is vissza, venni még egy-egy T-money kártyát. Ez az univerzális mágneskártya rendkívül népszerű egész Dél-Koreában, mivel az összes tömegközlekedési eszközön (busz, metró, vonat, KTX, taxi), temérdek élelmiszerboltban és csomó egyéb üzletben is lehet vele fizetni. A kártya maga mindössze 2500 KRW-ba kerül (kb. 600 Ft), melyre aztán külön automatákból vagy pénztárnál lehet feltölteni plusz levásárolandó/leutazandó összeget. Bár a pénztáros fiúk a boltban két eltérő kinézetű kártyát tudtak csak adni, megesküdtek rá, hogy mindkettővel lehet a metrón utazni. (Ennek az információnak később jelentősége lesz!)

Miután beszereztük a kártyákat, letettük a vonatállomás bejáratánál lévő önkiszolgáló, kódos csomagmegőrzőnél a túrahátizsákjainkat (4000 KRW), majd irány a szöuli metró!
Mindig is különleges élménynek tartottam kipróbálni a metrózást egy külföldi országban, városban, mivel alapvetően jól körülhatárolható és könnyen összemérhető része a tömegközlekedési hálózatnak, mely sokat elárul az adott város életszínvonaláról. Jó néhány ország, jó néhány városának metróját próbáltam már ki, de szöuli egy egészen más dimenzióba kalauzolt el minket!
Szöult és agglomerációs körzetét – beleértve az olyan „apró” elővároskákat, mint a 2,7 milliós Incheon és 1,1 milliós Suwon – szám szerint 18 (!!!) metró- illetve könnyűvasútvonal hálózza be, amely összesen 645 (!!!) megállót jelent. Naponta nagyjából egy magyarországnyi ember használja ezeket a vonalakat, melyek nagy részén már biztonságos, üvegfallal zárt peron védi az utasokat, LCD kényernyőkkel felszerelt állomások és szerelvények tájékoztatják négy nyelven (koreai, angol, kínai, japán) az utazóközönséget az vonatok érkezéséről, következő megállóiról.
Amikor először láttam a zsúfolt szöuli metrótérképet, leginkább egy sűrű szövésű pókhálóra hasonlított, amit finoman szólva is kilátástalannak tűnt, hogy valaha is át fogok látni. 
http://umdcipe.org/conferences/epckdi/Images/SeoulsubwayMap.gif
Sőt, a hálózat méretein túl maguk az állomások és hozzájuk tartozó aluljárórendszerek is olyan terebélyesek, hogyha nem nézi meg előzetesen az ember, az átlagosan megállónkénti 15-20 kijáratból melyiken kell feljönnie, akár két-három háztömbnyire is felbukkanhat az eredetileg tervezett helyhez képest. A helyzet még komplikáltabb, ha metróvonalak között kell átszállni (s ilyenkor ne a Deák téri léptékekben gondolkozzunk), mely akár önmagában 20-30 perces művelet is lehet perontól peronig.
Szerencsére az utastájékoztatás minden szinten első osztályú – ha az ember tudja melyik számú/színű vonalra akar átszállni és azon melyik végállomás felé kell haladnia, akkor a tájékozódás pofonegyszerű.
A 18 említett metróvonalból az első kilenc számozott (1-9), míg a maradék kilenc valamilyen fantázianévvel bír. Az egyes vonalakat más-más cég üzemelteti – az #1, #3, #4 a Korail (Koreai Vasúttársaság) és a Seoul Metro közösen kezeli, #2 kizárólag a Seoul Metróhoz tartozik, a #5-8 vonalakat a Seoul Metropolitan Rapid Transit (SMRT) cég felügyeli, míg a #9 számút a külön neki létrehozott vállalat (Seoul Metro Line9 Corporation) irányítja. A többi vonalat vagy a Korail vagy a helyi agglomerációs érdekeltségekhez tartozó vállalat kezeli. Az összes közül a leghosszabb (200 km) és egyben legtöbb megállót (97) számláló #1 számú (sötétkék) vonal viszi a prímet, amely Soyosantól egészen Incheon városközpontig nyúlik. Ami szintén nagyon menő, hogy a városközpontot szintén közvetlen gyorsvasúti vonal (AREX) köti össze mindkét szöuli nemzetközi repülőtérrel (Gimpo Airport és Incheon International Airport), amely rendkívül olcsóvá és egyszerűvé teszi a reptérre kijutást.

http://tong.visitkorea.or.kr/img/vk/enu/contents/transportation/img_tmoney01.jpgA metróhálózatot a már említett T-money kártyával lehet igénybe venni, melyet előzetesen fel kell tölteni elegendő mennyiségű pénzzel (kredittel). T-money feltöltő automaták minden metrókapunál találhatóak, s használatuk rendkívül egyszerű és gyors. Az első 10 km-ért alapdíjként 1250 KRW-t (kb. 300 Ft) kell fizetni, 10-50 km-es távon öt kilométerenként plusz 100 KRW, míg 50 km fölött tíz kilométerenként plusz 100 KRW-t számolnak fel. Ugyanakkor a T-money-val történő fizetés (tömegközlekedési eszközökön) során a készpénzes fizetéshez képest helyből 100 wonnal olcsóbb a jegy, és a vonalváltások (az adott kilométer tartományokon belül) ingyenesek. A metrón viszonylag egyértelmű a kártyák használata, mivel addig nem tudsz ki- és bejönni a kapukon, amíg az érzékelőhöz nem érintetted a kártyát. Viszont buszozás esetén, különösen leszálláskor meglehetősen könnyű elfelejteni a lecsippantást, amely esetén egy maximális zónaértéknyi terhelést kapunk, amely nem két fillér lesz, úgyhogy érdemes odafigyelni!
Az első szöuli metróutunk alkalmával az #1 vonalon tőlünk négy megállónyira lévő Dongdaemun-ig mentünk el, amely nevét az itt található 14. századi Dongdaemun (동대문) Kapuról („Nagy Keleti Kapu”) kapta. 
A csodálatosan díszített, kétszintes, Heunginjimun néven is ismert főkaput 1398-ban építették, mely a Csoszon-dinasztia idején, a masszív szöuli városfal részeként a város legkeletibb csücskét őrizte. Naplementekor, amikor a megkongatták a városi harangot (Jongno), bezárták a város kapuit, mely egyben az össznépi takarodót is jelentette Szöul lakói számára. 
Az impozáns kaput körbesétálva láthatjuk még a járdában megjelölve az egykori szöuli városfal helyét, majd felmásztunk a Jong-ro út túloldalán magasodó kis dombra, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a Dongdaemun körüli forgalmas csomópontra.
Miközben sétáltunk lefelé a dombról, felhívott ChoongHyuk, hogy 20 perc múlva megérkezik a Cheongnyangni megállóhoz, így mi is elindultunk visszafelé. Végül az ottani vonatállomás vécéje előtt találkoztunk vele, amikor már messziről mosolyogva és sűrű bocsánatkérések közepette odasietett hozzánk.
Mint kiderült, egy vidéki esküvői lagziról igyekezett hazafelé, de a busz olyan dugóba került Szöul külvárosában, ami órákkal megtoldotta az utazást.
A masszív késés ellenére, a 25 éves, egyetemista fiú már az első perctől fogva rendkívül szimpatikus volt a számunkra. Vidám, közvetlen és barátságos stílusa mellett különösen érdeklődőnek bizonyult, és a koreai átlaghoz képest kiválóan beszélt angolul.  
Aranyos volt, amikor elindultunk hazafelé, kérés nélkül felkapta a két kis hátizsákunkat, hogy segítsen cipelni, majd a kifizette a taxit, és nem engedte, hogy beleadjunk.
Egy nagyon pici két félszobás lakásban lakik az Imun-dong városrészben, az ország egyik legjobb felsőoktatási intézményének tartott Hankuk Egyetem (Hankuk University of Foreign Studies) közelében.

Mivel még éreztünk magunkban erőt és kedvet, elmentünk beülni egy tipikus helyi egyetemista bárba. Bár a sörkedvelő ChoongHyuk végig bizonygatta, hogy „a koreai sörnél nincs rosszabb a világon”, nem tudott meggyőzni minket Andival, hogy első koreai napunkat ne koreai sörrel kezdjük. 
Amúgy ChoongHyuknak igaza volt: a koreai sör tényleg szörnyű! Leginkább egy sörízesítésű ásványvízre hasonlít. Az ital mellé ChoongHyuk rendelt még egy tál édesburgonyás, sajtos, csípős sült palacsintát, amit külön erre a célra készített, ételvágó ollóval kellett felszabdalni. Mulatságos jelenet volt, ahogy Andi ollóval vágja a palacsintát, meg is örökítettem ez a nem mindennapi eseményt.

A sör és csípős palacsinta mellett jóízűen elbeszélhettünk. Megtudtuk róla, hogy most fejezi be az egyetemet, üzleti marketinget tanult, s a záróvizsgák mellett már nagyban pályázgat cégekhez gyakornoki állásokra. Imádja az európai focit, nagy Barcelona-drukker, s élete egyik legnagyobb élménye volt, amikor hátizsákkal végigutazott Európán és élőben megnézte a kedvenc futballcsapatainak a mérkőzéseit, köztük természetesen a Barcelonáét is. Egy évet tanult Kanadában, Calgary-ban, úgyhogy alaposan kitárgyalhattuk a kanadai élményeinket is.
Nagyon sokáig maradtunk, de valahogy nem tűnt fel milyen későre is jár az idő. Hazaérve elpakolt a szobájában, helyet csinált az alvóhelyünknek (a földön egy jellegzetes koreai matracon aludtunk), majd elköszönt. A matrac, mely egy vastag szövettakaróhoz hasonlított, meglepően kényelmes fekvőhelynek bizonyult. De szöges ágy jutott volna, szerintem azon is perceken belül elaludtunk volna a kimerültségtől.   


3. nap – Szöul (2015. október 11.)

Szerintem egyikünk sem csodálkozott, hogy a reggel 9 órára felhúzott ébresztőórát egy alsóhangon 40 perces szundival nyomtuk ki. Sebaj, nem mi voltunk az egyetlenek, akik eredetileg korábban terveztek kelni, s valahogy mégsem jött össze – ChoongHyuk is bőven 10 óra után tántorgott ki a másik szobából.

Miután összeszedtük magunkat, megbeszéltük ChoongHyukkal az esti találkozót, majd elindultunk felfedezni a várost. Első megállónk egy pékség volt a metrómegálló közelében, ahol vettünk egy-egy guszta sonkás, sajtos, tojásos pékárut és Andinak egy pohár napindító kávét. Rekordidő alatt befaltunk az istenien finom péksütiket, majd elsétáltunk a Hankuk Egyetem felé, amely a Koreába érkező külföldi diákok első számú választásaként szoktak emlegetni. 
Az egyetem előtti sportpályán valamilyen nemzetközi rendezvényre ment a készülődés, ahol több ázsiai és néhány európai országból érkezett diákok mutatták be saját nemzetüket. Tettünk egy kört, majd visszabattyogtunk a metróhoz és elmentünk a Városháza/City Hall (시청역) megállóig, mely Szöul belvárosának központjaként jó kiindulópontnak tűnt a mai napi városnézéshez.

Ahogy a megálló nevéből sejthető, itt található az impozáns szöuli Városháza (서울특별시 청사), melyet még 1926-ban a japán megszállás idején a japán kormány építtetett. A 1945-től egészen 2012-ig szolgált városházaként, amikor a városatyák egy új, modern épületbe költöztek a közvetlen szomszédságban, míg a régit könyvtárrá alakították át. Meglehetősen bizarr látvány, ahogy a régi Városháza rideg, szürke háztömbje mögül kimagasodik az óriási cunamira emlékeztető, extravagáns üvegpalota (új Városháza), mely mintha el akarná árasztani az előtte elterülő Szöul Plázát (mely nevével ellentétben nem egy bevásárlóközpont, hanem egy zöld, füves placc).
Ezen a részen ugyanakkor a legnagyobb látványosság a Deoksugung Palota (덕수궁), mely egyike az Öt Nagy Csoszon Palotának. A palotát a 14. században építették eredetileg elegáns villaként a királyi család rokonai számára. A jelentősége akkor nőtt meg, amikor az 1592-es japán inváziót követően Seonjo (Szondzso) király visszatért Szöulba, s mivel a város királyi palotáit mind felégette az ellenség, ideiglenesen ide, a Deoksugung Palotába költözött be.
Közel 400 évvel később, 1897-ben az utolsó Csoszon királyként és egyben első koreai császárként ismert uralkodó, Gojong (Kodzsong) is ide költözött, sőt még a japánok által kikényszerített, 1907-es lemondását követően is itt élt tovább egészen 1919-es haláláig. Maga a Deoksugung név is különleges jelentéssel bír – „az erényes, hosszú élet palotája”. 
A palota főbejáratánál (Daehanmun) tradicionális ruhába öltözött királyi őrök teljesítenek szolgálatot, s itt zajlik a látványos őrségváltási ceremónia (hétfő kivételével) is naponta háromszor (11.00, 14.00 és 15.30), amit semmiképp sem akartunk kihagyni.
Megvettük a jegyeket (1000 KRW/fő), fotózkodtunk az őrökkel, majd elindultunk bejárni a palotakomplexumot. 
Az egyik legfőbb látnivaló a Junghwajeon, azaz fő trónterem, mely a rövidéletű Koreai Birodalom politikai központjaként funkcionált a 20. század elején. Eredetileg az 1902-es építésekor emeletes épületnek indult, majd két évvel később leégett, s 1906-ban már csak egyszintes tetővel építették újjá. A trónterembe tekintve érdemes megfigyelni a trón fölötti aranyozott sárkányfaragásokat. 
A Junghwajeon mellett, egy határozottan nyugatias, klasszicista stílusú épület, a Seokjejeon húzódik, melyet egy brit férfi tervezett Gojong király lakhelyéül, ám végül japán művészeti galériaként funkcionált a koreai függetlenségig. Manapság egyik szárnyában a palotakincseknek szentel kiállítás tekinthető meg, míg másik felében modern kortárs művészeti galéria működik.
Szintén érdemes még megtekinteni az eklektikus stílusú Jeonggwanheon Pavilont, melyet Gojong király azért épített egy orosz építésszel, hogy legyen hol elfogyasztania a napi egy csésze kávéját.
Mivel már csak öt perc volt hátra fél négyig, visszasiettünk a Daehanmun-hoz, ahol hamarosan kezdetét vette a félórás őrségváltási ceremónia. A legalább 60-70 embert felvonultató ünnepségen az őrökön kívül trombitások, dobosok, zászlóhordozók és hivatalnokok is részt vettek, egytől egyig a tradicionális Csoszon-korabeli ruhákba öltözve. 
 
Az újonnan érkező és a leköszönő kapuőrök mellett is egy-egy fiatal, gyerekkorú katona is elvégezte a hosszú szertartást. Az egész végeztével megengedték a nagyközönségnek, hogy 5 perc erejéig fényképezkedjenek a részvevőkkel, úgyhogy mi is kihasználtuk a kínálkozó alkalmat. 
Miután lejárt a fotóidő, hangos, ütemszerű dobolás és trombitaszó közepette kivonult a díszmenet a következő helyszínre, s mi is folytattuk az utunkat.

A Deoksugung Palota falai mentén indultunk el sétálni, amely – amennyiben hinnénk a babonákban – akár még komoly veszélyeket is rejthetett volna magában a kapcsolatunkra nézve. Ugyanis a legenda szerint, ha a palota falai mentén végigmegy valaki a szerelmével, mire a végére érnek, szakítani fognak. Állítólag onnan eredeztethető ez a régi mondás, hogy itt a közelben helyezkedik el a családjogi bíróság, így azok a párok, akik válni szeretnének, pont ezen az úton haladnak végig a bíróságra menet. Nos, ünnepélyesen mi is próbára tettük itt a kapcsolatunkat, de úgy tűnik, biztosabb alapokon nyugszik, minthogy 900 méter séta után elváljanak az útjaink. Mindenesetre készítettünk egy mulatságos videót az egész jelenetről.
A palota végében, egy érdekes, bronz szoborcsoportra bukkantunk, melynek tagjai olyan összenyomottnak néztek ki, mintha egy hosszában torzító tükörben néztük volna őket. A kissé szokatlan művészeti elem előtt beszélgetésbe elegyedtünk egy idős, svéd házaspárral, akik nagyjából hasonló utat jártak be, mint amit mi tervezünk. 
A Deoksugung Palotától nyugatra fekvő kerület, a Jeong-dong (정동) tele van nyugati építészeti stílusú épülettel. A szobrokkal szemben egy amerikai stílusú, vöröstéglás metodista templomot láthatunk (Chungdong First Methodist Church), de itt találjuk az egykori orosz követséget, ahova anno Gojong király is menekült, miután a japánok merényletet követtek el a felesége, Myeongseong királyné ellen.

Innen mindössze ötpercnyi sétára található a kissé lesajnált Gyeonghuigung Palota (경희궁), mely távolról sem annyira felkapott látványosság, mint a többi Csoszon palota. 
A Gyeonghuigung-ot a királyok másodlagos palotájaként építették 1616-ben, ahova az uralkodó vészhelyzetben vagy a főpalota alkalmatlanná válásakor költözhetett. Sajnos az eredeti palotakomplexum a 20. század eleji japán megszállásnak esett áldozatul, amikor is a legnagyobb részét elbontották, hogy helyet csináljanak egy japán középiskolának. Az átfogó rekonstrukció a 1990-es években indult, s 2002-ben nyitották csak újra a nagyközönség előtt.
Bár nem áradoznak róla az útikönyvek, de mindenképpen érdemes megtekinteni. A belépés ingyenes, sőt még egy igényes kis angol nyelvű kiadványt is kaptunk, amely minden főbb épületrészről ír néhány szót. Sajnos szinte mindegyik leírása úgy végződik, hogy a japánok lerombolták, szétbontották, földbe dózerolták, így gyakorlatilag minden egységet a nulláról kellett újjáépíteni. 
A legszebb az összes közül kétségtelenül a főcsarnok (Sungjeongjeon), ahol a király a hozzá audienciára érkező alattvalóival találkozott és hivatalos ünnepségeket tartott. 
Szintén találkozókra és meghallgatásokra használták a mögötte található, kisebb, de jelenleg felújítás alatt lévő Jajeongjeon-t, melyet viccesen a király „nappalijaként” is emlegettek. Sukjong király halálakor a holttest itt volt felravatalozva, s átmenetileg itt tartották az elhunyt királyok névtábláit is.

Miután körbenéztünk a palotában, még elmentünk WC-re mielőtt tovább indultunk volna. Ezt a rendkívül „fontos” információt csak azért emelem ki, mert másfél napos koreai tartózkodás után levonhattuk a messzemenő következtetéseket – a szemünkben az eddigi listavezető Örményország elvesztette vezető pozícióját, Dél-Korea az új Vécénagyhatalom! Mit is értünk ezalatt? Dél-Koreában mindenhol, értsd mindenhol ingyenes (!) a nyilvános vécé! Minden metrómegálló, aluljáró, vonat- és buszállomás WC-je mindig, minden körülmények között szép tiszta, rendezett és egy árva petákot sem kérnek érte. Van, hogy olyan táblákba botlunk az utcán sétálva, hogy WC 50 m à arra, másik WC 35 m ß erre. Mintha ez az ország presztízskérdést csinálna az ingyenes és kultúrált vécézéshez való hozzájutás lehetőségéből, ami itt úgy tűnik, alanyi jogon mindenkinek jár. Ezúttal viszont itt Gyeonghuigung Palotában olyan nyilvános WC-t próbálhattunk ki, amely mérföldkőnek számít az eddigi budihasználati történelmünkben. Kicsi, fából eszkábált 2-3 négyzetméteres kis helyiségbe lépve kellemes, andalító klasszikus zene szólal meg, elősegítendő a békés trónolás folyamatát. Ha kilépsz az ajtón, a zene elhallgat. Az ilyen idill mellé – mint ahogy az ajtó melletti két tábla is jelzi – szokatlan társaságot is kap az ember, egy CCTV-s térfigyelő kamerát, amely bent a vécében, a mennyezetről alátekintve őrzi a rendet. Nem vagyok egy paranoiás alkat, de a WC-fülke fölé kamerát tenni azért lehet, hogy kissé túlzott óvatosságra enged következtetni.

Ezután a vécés élmény után folytattuk az utunkat a forgalmas Saemunan-ro (새문안로) mentén, amikor a palota fölött gyülekező, valószínűtlenül sötét felhők már vészjósló közelségbe kerültek. Pont jókor botlottunk bele Szöuli Történeti Múzeum (서울역사박물관) mellett kiállított egykori villamosba, mely rögtönzött menedéket nyújtott a hirtelen nyakunkba zúduló felhőszakadás elől. Ez a #381 számú villamoskocsi a mára letűnt szöuli villamosoknak állít emléket, melyek 1899-ben kezdték meg a működésüket itt a koreai fővárosban. 
A #381 volt az egyik legutolsó szolgálatot teljesítő villamos Szöulban, mígnem 1968-ben végleg megszüntették az itteni villamoshálózatot. A belülről szépen karbantartott, fabetétes járműre ingyenesen fel lehet szállni, sőt a rá vigyázó kedves néni még barátságosan mesél is pár szót a híres kocsiról. Mindezeken felül kaptunk tőle egy ingyenes térképet néhány javaslattal, mit nézzünk meg, valamint lelkesen ajánlgatta a szomszédban lévő Szöuli Történeti Múzeumot. Nagyjából 10 percet tölthettünk el itt a villamosban, mire az eső kezdett enyhülni egy kicsit, úgyhogy felvettük az esőkabátjainkat és elköszöntünk a nénitől. 
Mire elgondolkozhattunk volna, hogy betérjünk-e a múzeumba az eső idejére, szinte a semmiből előbukkant a nap, úgyhogy inkább folytattuk a városnézést a Saemunan-ro (새문안로) mentén.
Pár perc sétát követően kiértünk Szöul palotanegyedének központi terére, a híres Gwanghwamun térre (광화문광장). Az 555 méter hosszan elnyúló, 34 méter széles, grandiózus méretű tér nevét, a végében elterülő Csoszon főpalota, a Gyeongbokgung főkapujáról (Gwanghwamun) kapta. Közepén a koreai történelem két kiemelkedő alakjának a szobrát lehet megtekinteni – Yi Sun Shin (I Szunsin) admirálisét, aki valóságos nemzeti hőssé vált azzal, hogy különleges, „teknőshajóival” hét tengeri csatát is megnyert a félelmetes japán császári flotta ellen a 16. század végén, valamint az ország egyik legkiválóbb uralkodójaként emlegetett Sejong (Szedzsong) királyét, akinek a nevéhez fűződik a koreai ábécé, más néven a hangul kialakítása. 
A téren nagy készülés folyt, ugyanis éppen az éves Szöuli Arirang Fesztiválba csöppentünk, mely a híres koreai népdalnak, az Arirang-nak (아리랑) állít emléket. A dal 2012 óta az UNESCO Világörökség részét képezi, mivel több, mint 600 éve a koreai kultúra részét képezi. 
A 2013 óta évente megrendezésre kerülő Szöuli Arirang Fesztiválon tradicionális ruhába öltözött néptáncosok, zenészek vonulnak fel, de tartanak Arirang-éneklő tehetségkutató versenyt és egyéb népművészeti programokat. 

Körbesétáltuk a teret, belehallgattunk a népviseletbe öltözött idős asszonykórus énekébe, végignéztük, ahogy egy csapat fiatal nekilát egy óriási májusfát fonni és fotózgattuk a felvonulókat egészen amíg…le nem szakadt az ég, újra
Ezúttal azonban annyi időnk sem maradt, hogy felkapjuk az esőkabátjainkat, úgyhogy a tömeg egy részével együtt behúzódtunk az egyik épület előterébe. Szegény felvonulók még pár percig dacoltak az időjárás elemeivel, majd felbontva az egységet mindenki hanyatt-homlok menekült valami fedett helyre. A hosszú, zászlórudat tartó fiatalok az épületek falainak támaszkodva például maguk elé terítették a nagyméretű, színes lobogókat, így védve magukat az eső elől.
Mivel nem tűnt úgy, hogy egyhamar enyhülni kíván az eső, inkább felvettük az esőkabátjainkat, és elindultunk a City Hall metrómegálló felé. Mire odaértünk, combtól lefelé alaposan eláztam, úgyhogy jó volt végre 100%-ig fedett helyre érni. Ami a legviccesebb az egészben, hogy a metrólejárat fölött angolul is ki volt írva, hogy „shelter”, azaz menedék. Valószínűleg a metróaluljárókat egy szokásos őszi zápornál komolyabb vészhelyzet esetén is sikeresen lehet óvóhelyként használni.

Azon túl, hogy némiképp eláztunk, rettentően éhesek is voltunk, úgyhogy szükségünk volt valami minimális harapnivalóra az esti vacsoráig. Az aluljáróban már szinte minden kisbolt bezárt már ekkorra, kivétel egy pékséget, ahol megláttunk egy bizarr, zöld színű, elsőre penészesnek tűnő bucit. Annyira szörnyen nézett ki, hogy Andival seperc alatt eldöntöttük, veszünk belőle egyet kóstolóba. Édes vörösbabos krémmel volt töltve, és a riasztó kinézete ellenére kifejezetten finomnak találtuk.
Innen egyből hazafelé vettük az irányt, mivel este 7-re beszéltük meg a találkozót ChoongHyukkal a Hankuk Egyetem közelében lévő McDonalds előtt. Elhozta bemutatni a csinos barátnőjét, MinKyung-ot, majd négyesben mentünk el vacsorázni egyre, ahol beavattak minket a jellegzetes koreai barbeque világába.
Az első fontos tudnivaló, hogy a koreai éttermekben az összes köret ingyen van, és ha elfogy, akárhányszor lehet kérni újabb adagot, nem számolnak fel érte semmit. A legfőbb köret, mely a koreai konyhaművészet egyik legismertebb étele is egyben a kimcshi (김치), melyet kínai kelből, retekből és kis hagymából erjesztéssel készítenek. 
(ChoongHyuk viccesen kifakadt az ételek magyarázása közben, hogy hívhatják kínainak a kínai kelt, amikor Korea legfőbb nemzeti eledelét készítik belőle!) A kimcshi alapvetően csípős savanyúság, de elkészítésének és ízesítésének ezerféle módja ismert. 

A híres kimcshi mellé kaptunk köretként még hínárlevest (Miyeokguk, 미역국), fehérhagyma-salátát, egész fokhagymagerezdeket, salátaleveleket, egy tál babcsírát, gőzölt fürjtojást, szójababpasztából készült levest (Doenjang jjigae, 된장 찌개) és különféle csípős, fűszeres szószokat, mint a Szamdzsang (쌈장) vagy a Töndzsang (된장). Főételnek pedig első körben falatokra vágott sertésdagadót (Samgyeopsal, 삼겹살), majd azt követően marinált disznóbordát (Galbi, 갈비) hoztak, melyet az asztal közepébe épített grillkorongon lehetett megsütni. Ha jól átsültek a húsok, fogni kell egy salátalevelet, beletenni egy-két husit, pakolni rá még a köretekből és a fűszeres szószokból, majd összehajtogatva elfogyasztani. 
A guszta, ugyanakkor így elsőre szokatlan kaják egy csapásra betelítették a kicsiny kis asztalunkat. Végignézve a rengeteg ételen, csak kapkodtam a fejem, mint a veres paripa, hogy mit mivel egyeket, milyen sorrendben, miközben az otthon megszokott bambuszpálcikákhoz képest vékonyabb és laposabb fémpálcikákkal bénáztam folyamatosan. 
Mindezek tetejébe ChoongHyuk rendelt egy-két üveg Soju-t (szodzsu, 소주), amely – jó koreai sör és bor híján – a helyiek kedvenc (égetett) szeszesitala. Rizsből készítik, s bár legtöbben a vodkához szokták hasonlítani, annál jóval enyhébb és édesebb ízű, és alkoholtartalma is mindössze 16-25% körül mozog. Bár ChoongHyuk még eleinte azon aggódott, hogy nem lesz-e túl erős nekünk a soju, de Andival csak egymásra vigyorogtunk – „egy jó magyar pálinka után a soju, olyan, mint reggeli harmat.”
Finom ételek mellett nagyon jóízűen elbeszélgettünk. Egy idő után MinKyung is egyre bőbeszédűbb lett, különösen, amikor kiderült, mindketten tanulunk kínaiul (ő kínai szakos itt a Hankuk Egyetemen), úgyhogy a többiek unszolására elkezdtünk egymással kínaiul beszélni. Vicces volt! 
Miután elpusztítottuk a vacsorát, átbattyogtunk egy pár méterre lévő kávézóba, ahol egy jellegzetes koreai desszertet próbálhattunk ki. A pingszu (bingsu, 빙수), magyarul hópehely, alapja vékonyra forgácsolt jég, melyre különféle feltétek kerülhetnek. Mi Andival vörösbabosat kértünk, ők pedig ananászosat választottak. 
Mivel már egy adag is hatalmas, legalább ketten kellenek az elfogyasztásához. A végére már mindenki evett mindegyik ízesítésűből, de ez nem zavart egyikünket sem. Bár egymás ételeinek a megosztása alapból régóta a benne van a koreai kultúrában, a külföldiek szemében ez sokszor visszatetsző lehet, ezért ChoongHyukék az biztonság kedvéért előre megkérdeztek minket, hogyan viszonyulunk ehhez az egészhez. 
Végül miután elnyammogtunk a kétkehelynyi pingszut, MinKyung nagylelkűen meghívott mindnyájunkat, majd mivel későre járt, elköszönt tőlünk.
ChoongHyukkal még tettünk egy kis sétát az egyeteme felé, mely a Hankuk Egyetem épülete mögötti meredek dombon magasodik. Elsőre el sem hittem neki, hogy valóban ez csodálatos, gótikus, kéttornyú épület egy egyetem, mivel egy az egyben úgy nézett ki, mint a párizsi Notre Dame. Döbbenetes hangulata lehet mindennap egy ilyen helyre jönni tanulni, annyi szent!
Az egyetemi oktatás kapcsán ChoongHyuk sokat mesélt a dél-koreai diákokat érő extrém mértékű napi stresszről, amelybe nagyon sokan bele is rokkannak vagy öngyilkosságot követnek el. Nagy a nyomás rajtuk már a kezdettől fogva, hogy jó egyetemre kerüljenek, onnan pedig minél jobb céghez mehessenek gyakorlatra, majd pedig dolgozni. Nem mindenki dolgozhat az LG-nél vagy a Samsungnál, ezért pedig óriási a verseny. Egy átlagos koreai diák legalább napi 3-4 plusz órát jár korrepetálásokra a kötelező iskolaidőn kívül, hogy meg tudjanak felelni a szigorú vizsgákon. ChoongHyuk-nak láthatóan jót tett a Kanadában töltött időszak, úgyhogy sokkal lazábban kezeli ezeket, mint a legtöbb koreai fiatal. Mindenesetre, hazaérve a lakására, alvás helyett ő is a gép elé ült még éjjel 1 órakor, hogy a megnyerő szakmai gyakorlatos pályázatát írja. 

Minket azonban igáslovakkal sem lehetett volna visszatartani az alvástól, úgyhogy tegnaphoz hasonlóan ezúttal is rekordidő alatt nyomott el minket az álom.


4. nap – Szöul (2015. október 12.)

Vicces véletleneket produkál néha az élet. Pár héttel az út kezdete előtt ráírtam Facebookon Chui-ra, hogy érdeklődjek, mi újság vele manapság, s nem mellesleg elújságoljam neki a remek híreket, miszerint nemsokára újra Ázsiába jövök, ergo ott leszek a „szomszédban”. Az utazás időpontját hallva teljesen izgatott lett, mivel kiderült, egész véletlenül ő is pont akkor utazik Koreában, amikor én! Álmomban nem gondoltam volna, hogy vannak ilyen véletlenek! Gyorsan összevetettük az útiterveket, amely alapján úgy tűnt, a mai nap akár összefuthatunk Szöulban. Még tegnap este leegyeztettük a találka pontos helyét, idejét – délelőtt 10 óra, Gwanghwamun tér, Sejong király szobra mellett.

Reggel 8.15-kor keltünk. Mivel tegnap este már összepakoltuk a cuccainkat, most már viszonylag hamar felkészültünk az indulásra. Bekopogtunk ChoongHyukhoz, aki akkor még az igazak álmát aludta, viszont egyből kipattant az ágyból elköszönni tőlünk. Rendkívül fáradt és álmos tekintete arról árulkodott, hogy éjjel még hosszú órákon át a pályázatát fogalmazhatta, mivel az általa annyira várt reggeli baseball meccsre sem kelt fel. Nagyon sajnáltam, hogy el kell búcsúznunk tőle, olyan szívesen töltöttünk volna vele még egy kis időt.

Reggelit újfent a tegnap már bevált pékségben szereztünk be, ezúttal egy másfajta péksütit próbáltunk ki. Innen az #1 metróval egyenesen a City Hall megállóig mentünk, ahonnan egyenesen a Gwanghwamun térre siettünk. Pár perc késéssel érkeztünk meg, Chuiék még sehol sem voltak. 
Ez addig is lehetőséget adott, hogy ezúttal tökéletes nappali fények közepette fotózzam le a tér két látványosságát, a diadalittas Yi Sun Shin (I Szun Sin) admirális és bölcs Sejong (Szedzsong) király szobrát.
  
Éppen az uralkodó emlékművéhez komponálgattam a fotót, amikor valaki hátulról megkocogtatta a vállam – Chui volt az!
Úgy megörültem neki, el sem lehet mondani! Bő két éve találkoztunk utoljára Kuala Lumpurban, de azóta is rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Az egykori CouchSurfing-es szállásadók közül ő és Laura áll hozzám a legközelebb, ők azok, akik ténylegesen a barátommá is váltak. Az pedig külön boldogsággal tölt el, hogy végre Andi is megismerheti, miután annyiszor meséltem róla neki.
Egy Oscar becenévre hallgató, szintén kínai-malajziai barátja kísérte el az útra. Közvetlenül Busanba repültek, ahol 3 napot töltöttek, majd tegnap este érkeztek meg ide a fővárosba. Az elsőre feltűnt, hogy a rendkívül aranyos, érdeklődő, ugyanakkor kicsit feminim Oscar egy rendkívül jólelkű srác, aki különösen szeret fényképezni. Egy egész komoly, cserélhető objektíves kis kompaktgépe volt, s a képeiből érződött, van szeme a fotózáshoz. 

Mivel Chuiéknek nem volt különösebb terve a mai napra, gyorsan rábólintottak az általam javasolt programra, melynek első pontja a híres Gyeongbokgung Palota (경복궁) volt. Szöul legrégebbi és egyben legnagyobb királyi palotáját még 1394-ben a Csoszon-dinasztiát alapító Taejo (Thedzso) király építette, mely akkoriban az újonnan megalapított főváros (régi nevén Hanszong 한성) egyik első épületének számított. Sajnos a palota fénykora a 16. századvégi japán megszállásig (1592-1598) tartott, amikor porig rombolták a hatalmas palotakomplexumot. 1867-ig csak romok maradtak a helyén, amikor átfogó felújítási munkálatok kezdődtek. Ez az állapot sem tartott soká, ugyanis a japánok 300 év szünet után ismét visszatértek leigázni szegény koreaiakat, s ennek a paloták ismét csak a kárát látták. Gojong király erőskezű feleségének, Mjongszong királynénak a 1895-ös meggyilkolását követően az uralkodó végleg elhagyta a Gyeongbokgungot, mely a japánok hatalomátvételével újfent pusztulásra volt ítélve. A temérdek épületből mindössze tíz maradt meg valamennyire eredeti formájában, a többi mind le lett bontva, hogy helyet adjon a japán kormányzói épületnek. Hihetetlen belegondolni, hogy a palota újjáépítési munkálatai csak alig öt (!) éve, 2010-ben fejeződtek be!



A palota emblematikus főkapuja, a Gwanghwamun (광화문), melyről a vele szemben elterülő, hosszúkás teret is elnevezték, Szöul egyik vitathatatlan jelképének számít. Átkelve a főkapun a belső udvarra jutottunk, ahol a pénztárok is találhatóak. A felnőtt jegy 3000 KRW-ba kerül. Miután beszereztük a jegyeinket, odasiettünk a bejárathoz, ahonnan elvileg pontban 11-kor az ingyenes angol nyelvű vezetett túra indult.

Nem volt nehéz megtalálni az angol csoportot, mivel a fél udvart beterítette a sok odaérkező ember. Szerintem alsó hangon 60-70 ember csatlakozott a túrához, ráadásul az idegenvezető hölgy mondókájából – kihangosító mikrofon hiányában – egyikünk sem hallott egy árva kukkot sem, így végül pár perc után ott is hagytuk őket és a saját tempónkban, az útikönyv alapján indultunk felfedezni a palotát.
 
Az egyik legfőbb látnivaló a Geunjeongjeon (근정전), azaz királyi trónterem, ahol az uralkodó a formális audienciáit tartotta a miniszterekkel és hivatalnokokkal, valamit fogadta a külföldi követeket. A kétszintes épület gazdag díszítéseit érdemes mind kívülről, mind belülről megfigyelni, különös tekintettel a trónterem mennyezetének élénk színeire és csodálatos faragványaira.

 
Szintén szép látképet nyújt az 1412-ben épített, mesterséges tó közepén magasodó Gyeonghoeru (경회루) pavilon, melyet állami bankettek rendezésére használtak.

Ezt követően a palota északi vége felé vettük az útirányt, közben pedig jóízűen cseverésztünk. Megtudtam például, hogy Chui felmondott a munkahelyén, viszont decembertől már lesz új állása, addig pedig kipihenheti első pár munkával töltött hónapját. Hűségesen kitart a divatszakma mellett, s divattervező asszisztensként fog dolgozni a jövőben. Mesélt a Petiékkel való júliusi találkozásról, a Happyékkel történt balhéról és a kissé féltékeny pasijáról, aki mostanában nem engedi, hogy a CouchSurfing keretében fiú vendégeket fogadjon. 


 
Közben megnézegettük az egykor királyi könyvtárat (Jibokjae, 집옥재), melynek jellegzetes, nyolcszögletű pavilonja, a Parujeong (팔우정) a koreai helyett sokkal inkább a Csing-korabeli kínai építészeti jegyeket mutatja magán.
Nem messze innen, a palota egyik leghangulatosabb részéhez érkeztünk, ugyanis a tavirózsával borított tavacska közepén álló, kis hatszögletű Hjangwonjoeng (향원정) pavilon látványa, különösen a pazar őszi színekben egészen magával ragadó.


Ezt követően a tragikus események színteréül szolgáló Geoncheongung (건청궁) következett, mely azzal vonult be a történelembe, hogy itt lett merénylet áldozata Gojong király felesége, Mjongszong (eredeti nevén Min) királyné. 

Az erőskezű, innovatív gondolkodású asszony vérbeli politikus volt, tulajdonképpen ő irányította az államügyeket, míg férje Gojong király többnyire csak asszisztált mindehhez. A királynét rendkívül aggasztotta, hogy a 19. század végén, a japán-kínai háború végeztével Japán egyre inkább igyekezett kiterjeszteni befolyását a koreai királyságra.

 
A királyné, ellensúlyozandó a japánok előrenyomulását, nyíltan oroszpárti politikát folytatott, melyet Japán nem nézett jó szemmel. Olyannyira nem, hogy 1895. október 8-án a kora reggeli órákban, 50-60 képzett japán merénylővel megindulva, nemes egyszerűséggel rárontottak a privát rezidenciáján pihenő királynéra, s brutális módon meggyilkolták, azon nyomban elégették a testét, majd eltemették az egyik udvaron lévő fenyőfa alá. Gojong király ezt követően menekült az orosz követségre…

Szintén láttuk a Keleti Palota, azaz a koronaherceg rezidenciájának a maradványait (igen, ezt is a japánok rombolták le), melyet szintén minden koreai történelmi sorozatban emlegetnek.
  
Mire végigjártuk az egész Gyeongbokgung Palotát, fél 1 is elmúlt, s mindannyiunknak kopogott a szeme az éhségtől. A szintén a palota falain belül található Koreai Nemzeti Palotamúzeumot már nem volt lelkierőnk végigjárni, helyette inkább a Bukchon Hanok Falu felé vettük az irányt, abban a reményben, hogy találunk arra valamilyen szimpatikus éttermet is.

Ahogy kijöttünk a Samcheong-ro felőli kapun, egy olyan játszótéri játékba botlottunk, amely láttán lefagytunk mindannyian. Nem tudom, hogy a koreaiak hogy vannak ezzel, de a négyünk reakciójából ítélve annyi szent, hogy Magyarországon és Malajziában is enyhén szólva ferdehajlamúnak tartanák azt, aki egy ilyet helyez el egy játszótéren. Adva van egy kajánul vigyorgó, pocakos férfibábu, aki póló alól kikandikáló sörhassal, háttal egy póznának támaszkodva élvezkedve figyeli, ahogy előtte egy gyerekfigura terpeszben állva bedugja a fejét az ő lába közé, míg a társai sorban ugyanezt csinálják az előttük állónak. Ha ezt megfejelem azzal, hogy a sorban utolsóként terpesztő gyereknek kilátszik a fél feneke és épp a nadrágját próbálja visszarángatni, szerintem kijelenthetjük, nyugaton már családjogi szervezetek szempillantás alatt elbontatták volna a kétes értelmű, enyhén pervez játékelemet.
 

Miután magunkhoz tértünk a sokkból, elindultunk éttermet keresni. Nem húztuk sokáig a döntést, az első vállalható árú, s kevésbé lehúzósnak tűnő helyre beültünk enni.  Azt leszámítva, hogy Andi rendelését elfelejtették kihozni, s külön kellett szólnunk emiatt, a hely teljesen korrekt volt. Előételnek itt is hínárlevest járt kimcshivel, majd főételnek mindenki mást kért.
Ebédet követően sétálgattunk a hangulatos Bukchon Hanok Falu (북촌한옥마을) területén, mely arról híres, hogy ezen a város ezen részén őrizték meg a legnagyobb számban és legjobb állapotukban a tradicionális, koreai építésű házakat, ún. hanok-okat. 


A városvezetés persze idővel felismerte a kerület turisztikai jelentőségét, s azóta szó szerint öntik ide a pénzt, hogy az idelátogatóknak autentikus koreai hanok élményt nyújthassanak. Aki egy koreai hanok házban száll meg, még a bejáratnál le kell vennie a cipőjét, míg az alvás rendszerint a földön történik. A hanok házakat többnyire fa, kő és föld felhasználásával építik, az ablakokat üveg helyett vastag papírral borítják. Egy ilyen hanok otthonba mi is bemehettünk, ahol egy ingyenes kiállítást is meg lehetett tekinteni, mégpedig a díszes, Csoszon-korabeli koporsódíszekről – tudom, kissé morbid téma, de hihetetlen, milyen aprólékos és művészi faragványokat voltak képesek egy koporsóra faragni.
 


A fényképezés szerelmeseinek jó hír, hogy vannak kifejezetten ajánlott fotóhelyszínek a Bukchon Hanok negyedben, ahonnan kiváló rálátás nyílik a legjellegzetesebb házakra, elsőrangú fotótémát biztosítva. 



A rossz hír, hogy ezek a helyek non-stop tömve vannak bámészkodó turistákkal és selfie-bottal hadonászó helyi fiatalokkal. Itt a megfelelő kép komponálásához bizony jó adag türelemre lesz szükség – szerencse, ha az embernek egy olyan birkatürelmű párja van, mint nekem, aki a huszadik beállított fotó után készít egy újabb képet rólam, ha az előzők nem tetszettek volna.
Becsülettel bebarangoltuk a dimbes-dombos bukchoni kerületet, úgyhogy visszafelé orientálódtunk a központ irányába. Mivel Andi a fáradtságtól kókadni kezdett, beültünk egy gyors, „életmentő” kávé erejéig az egyik sarki Dunkin Donuts-ba, majd miután Chui is elmajszolta a kalóriabombával felérő fánkját, az Insa-dong kerület szélén futó Ujeonggukro-n folytattuk az utunkat. Párszáz méter után egy furcsa kinézetű fát pillantottunk meg a túloldalon, ami leginkább egy fűzfa és egy madárpók bizarr ötvözetére hasonlított, melynek lábait sárga virágpamacsok díszítik. A különleges növény Szöul egyik legnépszerűbb buddhista templomának, a Jogyesa-templomnak (조계사) a bejáratát mutatja.
 
Bevallom a templom maga nem tett rám mély benyomást, ellenben a kertje, melyben az extravagáns növények, virágok egész tárházát csodálhatja meg az ember, mindannyiunk tetszését elnyerte. Olyannyira, hogy Oscar teljesen kétségbeesett, hogy fog ide vissza holnap visszatalálni, s addig nem nyugodott, amíg föl nem írta a templom nevét és pontos címét.



Mivel ekkorra már délután 4 is elmúlt, sajnos nem maradt túl sok időnk, amit Chuiékkal tölthettünk, mivel este repültünk is tovább Jeju szigetére. Lassan el kellett kezdenünk visszafelé orientálódni a City Hall metrómegálló felé, ahol egy csomagmegőrzőben hagytuk a nagy hátizsákjainkat. Útközben még meg akartunk tekinteni a híres Bosingak-harangot (보신각터), melynek megkongatása jelezte a Csoszon-időkben szöuli városkapuk nyitását és zárását. A kapukat mindennap hajnali 4-kor nyitották a harang 33-szori (!) megkongatására (nem laktam volna akkoriban a szomszédban!), míg 28-szori kongatással jelezték a kapuzárást este 10-kor. A jelenleg látható haragot 1468-ban készítették, miután elődje tönkrement egy tűzesetben. Naponta (hétfőt leszámítva) 11.30-12.20 között rendezik a harangkongató ceremóniát, amin bárki részt vehet. Nos, nekünk sikerült pont hétfő délután idevetődni, így nemcsak a kongatásról maradtunk le, de még az egész harangtartó komplexum is zárva volt.

Innen viszont már tényleg sürgősen metróra kellett szállnunk, hogy ne csússzunk meg az idővel. Visszamentünk felvenni a cuccainkat a megőrzőből (extra 4000 KRW-t kellett fizetnünk, mivel 4 óránál több ideig tartottuk ott őket), majd felpattantunk a #2 számú (zöld) metróvonalra, mely mindannyiunknak megfelelt. A Hongik University megállóhoz érve érkezett el a búcsú ideje. Adtunk Chuinak ajándékba egy kis díszcsomagolású, magyar pirospaprikát, míg ő egy duriános édességgel lepett meg minket. Megígérte, hogy legközelebb már tényleg Európában fogunk találkozni, most rajta a sor! Így legyen.

Andival átszálltunk a reptéri gyorsvasúti vonalra (AREX), mellyel mindössze 2 megálló és 10-15 perc múlva meg is érkeztünk a Gimpo Nemzetközi Repülőtérre (김포국제공항). A döbbenetesen gyors és hatékony vasúti összeköttetés a belvárossal minden várakozást felülmúlt, s az egyértelmű kiírásokkal és irányokkal könnyedén elnavigáltuk magunkat a belföldi járatokat kiszolgáló terminálig.


Megkerestük a mi járatunkhoz tartozó check-in pultot, majd feladtuk a csomagjainkat. Meglepetésünkre, a feladott poggyász átvételéről szóló visszaigazolást csak 20 perccel később adták oda, miután külön átvilágították a hátizsákjainkat. A megszokotthoz képest a beszállókártya is rendhagyó formaiságot öltött, mivel egy bugyi rózsaszín számlapapírra nyomtatták az egészet.


Ezek kifejezett lelkesedéssel vártam a repülést. Kíváncsi voltam, milyen géppel fogunk utazni, hiszen mégiscsak egy kis 45 perces belföldi járatról van szó, egyáltalán tele lesz-e a gép. Mint kiderült, meglehetősen mellélőttem a tippjeimmel. Nagyjából 15 percente felszáll egy Jeju-ra induló gép, s nem kis 20 fős, rotoros repülőkről van szó, hanem rendes Boeing 737-esekről, melyek egytől-egyik tömve vannak utasokkal.

Jeju-ra három koreai fapados légitársaság repül a Gimpóról – az Eastar Jet, a t’way és Jeju Air. Végül verhetetlen árai miatt (35.700 KRW/fő, ami kb. 8500 Ft) az utóbbit választottuk, s nem is kellett csalódnunk.

A Jeju Air járatunk teljesen pontosan indult (19.40), az ígértnél előbb érkezett (20.15), és még ráadásul ingyen narancslevet is felszolgáltak a fedélzeten, amely azontúl, hogy fapadoshoz képest elképesztően ritka és szép gesztus, de még remekül illik is a cég narancssárga designjához.

 
Maga a jejui reptér is magasan felülmúlta az elvárásaimat, ugyanis nem éppen egy Sármellékhez hasonló, lesajnált kis vidék reptérről van szó – tavaly két és félszer nagyon utasforgalmat bonyolított Ferihegynél és évek óta veri a Gimpót is.
 

Olyan sok járat érkezik egyszerre Szöulból, hogy a csomagkiadó szalagoknál nem volt teljesen egyértelmű, hol is kéne várni a hátizsákjainkat. Végül gond nélkül megjöttek, úgyhogy hoztunk egy-egy ingyenes Jeju térképet a turista infópultról, majd felszálltunk a terminálépület elől induló, #500 számú buszra (1200 KRW/fő). 


Bár a szállásfoglalásunkhoz kapott visszaigazoló e-mailben küldtek térképet a hostelhez való eljutáshoz, de a leszállást követően a két lehetséges irányból természetesen a rosszon indultunk el először.

Végül keringtünk egy sort, mire megtaláltuk azt a G25 nevű élelmiszerboltot, amellyel szemben lévő sikátor végében található a hostelünk, a Greenday Guesthouse.

A cipőt itt is már az ajtóban le kellett venni, s csak azután lehetett belépni a folyosóra és a közösségi szobába. Mindenekelőtt fizettünk, majd megmutatták a szobáinkat – én egy négyágyas férfiszobát kaptam, míg Andi öt lánnyal osztozott a sajátján. A hostel meglehetősen szigorú házirendet követel meg a vendégei részéről. Este 11-kor lámpaoltás és takarodó mindenkinek, sőt Andit még arra is megkérték, hogy lehetőleg ezután ne használja a fürdőt, nehogy zavarja a többieket.

Ez a megoldás már csak azért is röhejes, mert így az összes „partiarc” kivonult a bejárati ajtó elé dumálni és iszogatni, mindössze pár méterre a hálószobák nyitott ablakaitól, így százszor akkora hangzavarban kellett elaludni, mintha bent a közösségi helységben maradtak volna.

Sokat nem kellett emiatt álmatlanul forgolódnom, tíz perc sem telt bele, s elnyomott az álom. 





5. nap – Jeju (2015. október 13.)

A körülményekhez képest nagyszerűen aludtam, leszámítva, hogy reggelre kicsit benáthásodtam. A reggelihez leülve Andi még fortyogott kicsit a tegnapi takarodó miatt, úgyhogy ő eddig nem volt elájulva a hosteltől. Szerencsésre hamar témát váltottunk, s inkább beszélgetést kezdeményeztünk a reggeliző asztalnál velünk szemben ülő két koreaival. Két salátamix-szel töltött és öntettel ízesített szendvics, egy lekváros kenyér és tál kukoricapehely megtette reggelire, sőt közben további infókat gyűjtöttünk a sziget érdekességeiről.

Mivel sajnos csak két teljes nap állt rendelkezésre, amit itt tölthettünk, mindenképpen ki akartuk hozni belőle a legtöbbet. Márpedig Jejudo (제주도), azaz Csedzsu-sziget Korea egyik legfőbb legszebb természeti kincsének és legfelkapottabb turistacélpontjának számít. Azóta el akartam jönni ide, hogy „A palota ékköve” című sorozatban a főhőst, Jang Geum-öt száműzik a távoli Csedzsu-szigetre, ahol aztán tervet forral, hogyan térjen vissza Szöulba bosszút állni a rosszakaróin…

Maga a vulkanikus eredetű sziget 85 km-re fekszik délre a Koreai-félsziget legdélnyugatibb csücskétől, s amellett, hogy egyszerre számít az ország legkisebb tartományának és legnagyobb szigetének, Dél-Korea legmagasabb (1950 m) hegyével (Halla-hegy) is büszkélkedhet. Számtalan természeti látványosság, védett nemzeti park, hangulatos tengerpart és látványos vulkanikus hely található itt, mely miatt gyakran „Korea Hawaii-jaként” is emlegetik.
Legnagyobb városa a 400 ezer főt számláló Jeju City (Jeju-si, 제주시), mely a sziget teljes lakosságának több mint kétharmadát teszi ki, kiváló kiindulópont a sziget bejárásához – ezért érkeztünk mi is ide. 
Jejut többféleképpen is körbe lehet járni – viszonylag gyakran közlekedő, menetrendszerinti buszjáratokkal, bérelt autóval, biciklivel vagy gyalog. Az utóbbi tényleg nem vicc – egy 300 km hosszú, egybefüggő zarándokúton haladva (Olle-út, koreaiul Olle-gil) egy hónap alatt gyalog is felfedezhetjük ezt a csodálatos szigetet.
Mindezt két napba sűrítve, fel kellett kicsit pörgetnünk a dolgokat és eldönteni, mi az, ami mindenképpen meg szeretnénk nézni, és mi lenne a „jó, de csak ha belefér” kategória. Ennek fényében nehéz szívvel, de kihúztuk a listáról a kis Udo-szigetet (túl messze van, körülményes ki- és visszakompozni) és a gyönyörű Hall-hegy (Mt. Hallasan) megmászását (egy teljes napot elvitt volna), de amit helyettünk terveztünk be, az is elképesztően izgalmasnak ígérkezett.

Gyorsan összepakoltuk a cuccunkat, felkaptuk a bitang nehéz túrahátizsákjainkat (majd a kis hátizsákot…és még a fényképezőgép-táskát), s útnak indultunk. Alig tettünk meg két sarkot, már a pokolba kívántam az összes cuccomat! Kényelmetlen volt, elől is táska, hátul is táska, oldalt is táska – úgyhogy kicsit átalakítottam a táskarendszert, s mindet egybepolcolva a hátamra vettem.
Tíz percig bírtam, utána majd’ leszakadt a derekam, úgyhogy visszacsináltam az egészet.

Első körben egy helyi buszra (#100) pattantunk, mellyel az Jeju Intercity Bus Terminal-ra igyekeztünk. 
Andi kifejezett kérésére, az első napi látnivalónk a Jeju City sziklás tengerpartjánál található, különleges, sárkányfej  formájú képződmény, a Yongduam-szikla volt. A legenda szerint egy sárkány egyszer ellopott egy értékes gyöngyöt a Halla-hegy istenétől, aki bosszúból lenyilazta a zsákmánnyal a tengerbe igyekvő sárkányt, mely gyötrelmes haláltusáját követően úgy dermedt kővé, hogy a feje nézett ki egyedül a vízből.
A buszpályaudvarról a #17 számú helyi járattal lehet erre jönni, de érdemes előre szólni a sofőrnek, így biztos nem téveszti el az ember az egymást gyorsan követő megállókat. Végül gond nélkül megtaláltuk a sárkányformájú sziklát, melyhez külön lépcsőn lehetett lemászni. Ez a művelet, még a nehéz táskákkal megpakolva is abszolváltuk, de arra, hogy utána még a csúszós köveken is végigegyensúlyozzunk velük, már nem vállalkoztunk. Ott hagytuk mindkét nagy hátizsákot az egyik sarokban és reménykedtünk, hogy a koreai van olyan kultúrnép, hogy nem nyúlják le 5 perc alatt. (Aggodalmunk természetesen felesleges volt.) 
Lefotóztuk egymást a híres sziklánál, gyűjtöttem egy fiolányi koreai tengervizet, majd indultunk vissza a táskáinkhoz, amikor két ott üldögélő férfi kedvesen biccentett nekünk és minden előzmény nélkül megkínáltak soju-val. Gyorsan félretettük a kezdeti bizalmatlan, európai énünket és örömmel elfogadtuk a meghívást. A soju mellé még a fura kinézetű, leginkább nyers polipfalatkáknak tűnő ebédjükből is megkínáltak minket. A kissé rágós és porcos valamihez igyekeztünk mosolygó arcot vágni, de a második kör elől szerencsére sikerült már kitérni. Mi cserébe nem tudtunk sok mindennel szolgálni, mindössze egy közös képre futotta, mielőtt elbúcsúztunk tőlük.
Visszabandukoltunk a buszmegállóig, ahol aztán legalább 25 percet ácsorogtunk, míg feltűnt, hogy a menetrend a mellettünk lévő bolt ablakára van ragasztva (mégis ki a fene keresi ott a menetrendet?!). Eszerint a következő buszra még félórát kellett volna várni, úgyhogy ezen a ponton döntöttük el, engedünk az időről időre dudáló taxisoknak. 4000 KRW-ért pár perc alatt visszataxiztunk a buszterminálra, ahol megvettük a jegyeket (2300 KRW/fő) a Manjanggul lávabarlang megállójáig (angolul: Entrance to the Manjanggul Lava Tubes).  A buszunk (#701), mely Jeju City-Seogwipo útvonalon haladva a sziget keleti felét járja be, gyakorlatilag perceken belül indult. 
Az út mindössze 50 percet tartott, de mivel mindig bemondták a következő és azutáni megállót, nem kellett aggódnunk, hogy elfelejtetnénk leszállni. Pedig a buszmegálló meglehetősen jelentéktelen helyen, egy puszta közepén, egy útkereszteződésben volt. Közel, s távol sehol semmi. Hogyan jutunk el ezekkel a cuccokkal a lávabarlangba?
Innen a barlang bejáratáig közlekedő #990 busz ritka, mint a fehér holló és ezt a leleményes helyi taxisofőrök is tudják. Nem telt bele fél perc, már meg is jelent egy, hogy felajánlja szolgálatait, amit más értelmes alternatíva híján, 4000 KRW fizetése ellenében el is fogadtunk. Kocsival 5 perc alatt megérkeztünk, de a tűző napon, a százkilós cuccokkal biztos egy fél órát gyalogolhattunk volna.

A belépő meglepően olcsó, mindössze 2000 KRW fejenként. Megvettük a jegyeket, leraktuk a hátizsákokat a poggyászmegőrzőben, majd irány a barlang!


Nagyjából 10-12 fok lehetett lent, mely eleinte nem tűnt annyira hűvösnek, de mivel nagyjából egy órát töltöttünk ott, a vége felé már erősen kezdtem hiányolni a pulóveremet. Ezzel együtt nagyon megérte eljönni ide, mert egy egészen egyedi, különleges és ritka természeti képződményt láthat testközelből az ember.
A Manjanggul Lávabarlang (만장굴) nagyjából 200-300 ezer évvel ezelőtt, a Geomunoreum vulkanikus kráter kitörésekor keletkezett, amikor a barlangon keresztülfolyó forró, majd megszilárduló láva kialakította ezeket a különleges formációkat. A lávabarlang hossza 7416 méter, melyből 1 km látogatható. 
Érdemes megfigyelni a falakon látható csíkokat, a cápafogakhoz hasonlító, cseppkőszerű képződményeket, a teknős formájú, hatalmas lávakövet, az arasz mélységű lávafolyam erezetét, valamint az egész barlangrendszer legnagyobb látványosságát, a lenyűgöző, 7,6 méter magas lávaoszlopot, mely a plafon megolvadó kőzetéből keletkezett. 
 
Mire visszasétáltunk a bejárathoz, már jócskán benne jártunk az ebédidőben. Mivel azonban a lávabarlangról szóló múzeum mellett közvetlenül egy étterem állt, nem gondolkoztunk sokáig az alternatívákon. Áttanulmányozva ajtó mellé tett ételképeket és menüajánlatot, eldöntöttük, húsos gombócot és valamilyen disznóhúsos tálat fogunk rendelni, ám a bent kapott menün a gombócok már nem szerepeltek. Andi végül a híres koreai „kevert rizs”, a Bibimbap (비빔밥) mellett döntött, melyet rizs és különféle zöldségek, szárított alga, babcsíra és esetenként hús összekeverésével készítik. 
Andi most húsmentes változatot kért, amihez köretként sárga retket, kicsit mézes ízű szárított halacskákat, szintén mézes babszemeket és kimcshit hoztak, míg én megmaradtam a disznóhúsos, ismeretlen nevű éteknél. Az adag mindkét esetben hatalmasnak bizonyult, de ha őszinték akarunk lenni, Andié fényévekkel finomabbra sikerült, mint az enyém. Mindenesetre alaposan degeszre ettük magunkat, megérte az árát. Pont ezen gondolkoztam fizetéskor, amikor a számlát nézegetve sokkal kevesebbnek tűnt az összeg, mint amire eredetileg emlékeztem. Gondoltam, mivel jót ettünk itt, korrekt leszek, és visszamentem szólni a pénztárosnak, hogy 33.000 KRW helyett csak 23.000-et húzott le a kártyáról. A néni rendkívül értékelte a gesztust, legalább 10-szer megköszönte a figyelmeztetést.

Visszafele – #990 busz híján – ismét taxival vitettük el magunkat a buszmegállóig, ahova csodák csodájára perceken belül begördült egy #701 járat. Felpattantunk a buszra, mely visszahozta a reményt, hogy még napnyugta előtt odaérjünk a tengerparti Seongsan falucska mellett magasodó Seongsan Ilchulbong (성산 일출봉, azaz magyarul a „Napfelkelte Hegycsúcs”) tetejére. Bár ahogy a neve mutatja, a keskeny földnyelven a tengerbe nyúló, vulkanikus tufakúpból kialakult kis hegy leginkább a pazar napfelkeltékről híres, nekünk jelen esetben be kellett érni a remélhetően hasonlóan gyönyörű napnyugtával. 
Ez esetben is egy rendkívül beszédes buszmegállónál kellett leszállni („Bejárat a Seongsan Ilchulbong csúcshoz” megálló), ahonnan 5 perc alatt a bejárathoz értünk. Itt is le tudtuk tenni poggyászmegőrzőbe a hátizsákokat, s számkódos szekrény lévén, tuti biztos számkombináció kellett megadni, amit semmi szín alatt nem felejtünk el. A belépőjegy itt is 2000 KRW-ba került fejenként. Mielőtt felmásztunk volna, készítettünk pár képet innen lentről is, amikor egy koreai fiú lépett oda hozzám és megszólított:
-          Á, hello. Örülök, hogy újra találkozunk!” – mondta kedvesen.
-          Öö..öö..én is örülök…” – felelte kissé zavarodottan, miközben azt gondoltam: „Honnan a fenéből kéne ismernünk egymást?
-          Tudod, én vagyok az egyik szobatársad a hostelből. Ne haragudj a haverom miatt. Kicsit sokat ivott az éjjel.”
Ekkor eszembe jutott, hogy tegnap tényleg beszéltem két hely sráccal a szálláson és az egyikük már akkor olyan részeg volt, hogy megdicsérte a szép szememet. Később az esti udvaron hangoskodó kontingensnek egyik vezéralakja lett…
A sráccal váltottunk pár szót, majd ment a dolgára, mi pedig elindultunk felmászni a csúcsra. A végére kifejezetten sietnünk kellett, ha fel akartunk időben érni, de végül megcsináltuk! 
 
A 180 méteres csúcs nem egy Mount Everest, ráadásul kiépített csúszásgátló gumival borított lépcső visz fel a tetejére, mégis kész megváltás volt felérni, hogy aztán együtt várhassuk meg, míg a Nap szép lassan lebukik a Halla-hegy mögött. 
Miután kiélveztük a naplementés élményt, elindultunk lefelé. Kíváncsiságból megnéztem a telefonomon az időt (17.55) és hirtelen beugrott:
-          Te, figyelj! Nem az volt kiírva, hogy este 6-ig van nyitva ez az egész?” – kérdeztem elhűlten Anditól.
-          De igen, úgy emlékszem. Miért? Kimenni ki fogunk tudni, csak nem zárják be addig, amíg ennyi látogató van fent.” – érvelt.
-          Igen, de ez nem biztos, hogy a csomagmegőrzőre is igaz! Remélem, nem zárják be a helyiséget!

Kapkodtuk a lábainkat lefelé menet, de leérve (bár 5 perccel 18 óra után értünk oda) megnyugodva láttuk, még nyitva az épület. Andi sietve beütötte a kódjait – rossz kód! Beüti megint –rossz kód! Egyre idegesebben beüti újra – megint rossz kód! Nálam ugyanez. Egyikünk szekrénye sem nyílt ki, sőt mivel legalább háromszor rosszul próbálkoztunk, még le is tiltott mindkettőnket. Andi teljesen kiborult, bepánikolt – még sosem láttam ilyennek! Átrohant a szemben lévő boltba, ahol éppen zártak, átrángatott egy férfit, aki azt javasolta, hogy hívjuk fel a szekrényeken lévő telefonszámot. Pár percre rá kijött egy férfi, aki egy speciális mágneskulccsal kinyitotta nekünk a csomagmegőrzőket. Mint kiderült, 18 óra után automatikusan zárul az összes szekrény és a helyes kóddal sem lehet kinyitni őket – ilyen marhaságot! Óriási szerencse, hogy itt találtuk a gondnokot, különben elég borzasztóan is végződhetett volna ez az amúgy szuper nap.

Miután megnyugodtunk kicsit, az összes cuccunkkal visszabattyogtunk a buszmegállóba. A következő #701-el már egészen Seogwipo-ig mentünk, ahova az esti szállásunkat foglaltuk. Ezúttal nem sikerült annál a megállónál leszállni, ahol eredetileg terveztük, de Andi tájékozódásának hála ripsz-ropsz megtaláltuk a hostelünket (SLOW CITI Hostel). A recepciós még mosolygott is, amikor felvette az adatainkat – a hostel indulása óta mi vagyunk az első magyarok, akik itt megszállnak.
Nagyjából másfél éve nyitottak, s még mindig kifejezetten újszerűnek tűnt az egész hely, minden szép tiszta, rendezett, sőt kicsit túl steril is.

6 ágyas, dorm jellegű szobát kaptunk, ahol már ketten laktak (egy amerikai és egy indiai srác) rajtunk kívül. Belépve a szobába, egyből éreztem, hogy ezerrel döngetik a légkondit, de annyira, hogy a száradásnak kitett törülközőket szó szerint fújta a „szél”.
-          Na, ez tuti biztos nem marad estére bekapcsolva!” – súgtam oda Andinak, aki egy sokatmondó pillantással kifejezte őszinte egyetértését.
Sejtettem, hogy nem lesz majd egyszerű konfliktus nélkül kezelni a légkondi-helyzetet, és lám be is igazolódott a gyanúm.

Miután lepakoltunk, kiültünk pálinkázni kicsit a közösségi szobába és elmajszoltuk a Chuitól kapott duriános szeletet. Andi ezután egy koreaival beszélgetett a másnapi látnivalókról, míg én megírtam Twitteren a nap eseményeit az otthoniaknak.

Amikor lefekvéshez készülődtünk, megkérdeztem az indiait, hogy nem lenne-e gond, ha lekapcsolnánk a légkondit, mivel így is meg vagyok fázva. Azt mondta, részéről nem gond, csak készüljek fel, hogy elég meleg lesz itt este. Oké, értettem, lekapcsoltam, cserébe viszont kinyitottam teljesen az eddig bukóra hagyott ablakot. Pár perc múlva bejött az amerikai, először kedvesen jelezte, hogy fel fogja kapcsolni. Eleinte én is rendkívül udvariasan reagáltam, de aztán kezdtem megunni a kényszerű beszélgetést.
-          Én akkor is visszakapcsolom. Előző este takaró nélkül is végig izzadtam, túl meleg lesz este. Nem akarok izzadni.” – érvelt az amerikai.
-          Meg vagyok fázva, ez viszont max. sebességen döng, miközben kb. 15 fokot és kemény huzatot csinál. Ha le tudod venni az erősségét a minimumra, felőlem maradhat, de így nem.” – válaszoltam, bár tudtam, hogy képtelen lesz beállítani az erősséget.
-          Nem sikerült beállítani…de, akkor is baromi meleg lesz, nem akarok izzadni, mint tegnap.” – nyavalygott megint.
-          Öö…október közepe van, mi a fenéért nem nyitottátok ki az ablakot estére? Gondolom feltűnt, hogy itt ősszel hűvös van kint. Nem a trópusokon vagyunk!” – vágtam vissza neki.
-          Ki volt nyitva…”
-          NEM VOLT, én magam nyitottam ki az előbb! És, lám, egész jól szellőzik a szoba! Nem?” – fojtottam bele a szót, amire már nem is tudott mit mondani.
Végül légkondi nélkül aludtunk el mindnyájan és senkinek sem volt problémája a meleggel. És hogy miért? Mert nem volt meleg. Ja, és az amerikai srác végig zokniban aludt – ezzel azt hiszem el is mondtam mindent.


6. nap – Seogwipo (2015. október 14.)

Mai nap is negyed 9-es keléssel indult. Miután összekaptam magam, Andival kimentünk reggelizni a konyhába. Mivel itt a szállásdíj nem jár ingyen reggelivel, becsületkasszába fejenként 1000 KRW-t étkezési hozzájárulást kellett kiperkálnunk, mielőtt a felpakolhattunk volna lekváros pirítósból és édesített müzliből. A szegényes felhozatal némiképp csalódáskeltően hatott a különdíj kifizetése után, de legalább mindezt a hostel napsütötte teraszán fogyaszthattuk el. 
Andi elmajszolta a két pirítósát, majd bement mosogatni. Míg én az utolsó müzliszemeket kanalaztam be, az amerikai is kijött a teraszra és leült egy paddal odébb. Kölcsönösen kimért tekintettel, de biccentettünk egymásnak, majd pár pillanat múlva úgy döntött, kényszerűen megtöri a csendet.
-          Srácok, mi a terveket mára?” – kérdezte.
-          Felfedezzük a várost, majd este visszamegyünk Jeju Citybe. Miért?” – válaszoltam tárgyilagosan.
Erre kifejtette, hogy ne hagyjuk ki a Halla-hegy megmászását, és ha őt kérdezik, biztos inkább hanyagolná az összes többi jejui látnivalót, de oda mindenképp felmenne. Kicsit úgy éreztem, hogy próbál kompenzálni a tegnap este miatt, mindenesetre még jószándékában is idegesítően hatott szegény. Főleg, hogy pont arra tapintott rá, ami bennem is többször felmerült – milyen jó lenne egy nappal tovább maradni itt a szigeten és akkor a 8-9 órás hegymászó-túra is beleférne.

Mindenesetre az utolsó jejui napunkból megpróbáltuk kihozni a legtöbbet. Leraktuk a csomagokat megőrzésre a recepción, elhoztunk egy ingyenes városi térképet, és elindultunk felfedezni Seogwipot.
Ma valahogy – tőlem szokatlan módon – egyáltalán semmi kedvem nem mutatkozott a térképet bújva az irányokkal és a látnivalók megkeresésével foglalkozni, s ráhagytam ezt a nemes feladatot Andira.
A mai napi első látnivaló, amit útba akartunk ejteni a csodálatos Cheonjiyeon-vízesés (천제연 폭포) volt, mely a város egyik nagyobb parkjában (Seogwipo Chilshimni Poetry Park) található, nem messze a szállásunktól. A látszólag közel elhelyezkedő vízeséshez csak közel másfélórás bolyongás után találtuk meg a lejáratot, miután szinte minden oldalról körüljártuk a környékét. A dolog nyitja, hogy a vízesésről elnevezett Cheonjiyeon-tér felől kell megközelíteni (itt található egy Turistainformációs Iroda, néhány bolt és nagy parkoló), s itt kell megvenni a belépőjegyeket is (2000 KRW/fő). 

Útközben – kiegészítendő a szegényes reggelit – a szokásos napi ásványvíz mellé kipróbáltunk egy-egy kis flakon banán ízű tejet, azaz Banana Uyu-t (바나나맛 우유), mely különösen népszerű a koreaiak körében. Annyit elárulhatok, hogy finoman szólva nálunk is sikert aratott az egyszerű kis iszika, olyannyira, hogy innentől kezdve akárhányszor élelmiszerboltban jártunk, Andi tágra nyitott bociszemek és sűrű pislogások közepette rám nézve mondogatta: „Uyu…Uyu…Uyu!” Aminek végén természetesen kapott egy üveg Uyu-t (s ha már ő kaphatott, én is kaptam egyet az egyenlőség jegyében.)
Miután elszürcsöltük a frissítő, hűs italt, a szomszéd asztalnál ülő öreg bácsik a kezünkbe nyomtak egy mandarint és pár szem beazonosíthatatlan zöld gyümölcsöt, a lehető legnagyobb jó szándékkal. Hirtelen nem tudtuk mire vélni ezt a kedves gesztust, mindenesetre reflexszerűen, néhányszor meghajolgatva, tiszteletteljesen megköszöntük és elfogadtuk az ajándékot. Andi meg is jegyezte, hogy a jejui emberek különösen szeretnek megosztani ételt nyilvánvaló idegenekkel, s úgy tűnik, ez itt a kultúra szerves része.

Ezt követően megvettük a belépőjegyeket, s elsétáltunk egy, fákkal övezett, rendkívül hangulatosan kialakított sétányon egészen a vízesésig. Rengeteg ember jött ki an ide andalogni, kirándulni, s nemcsak turisták, hanem koreaiak is. Annyian gyűltek össze a vízesés közelében lévő kis partnál, hogy szó szerint sorba kellett állni, míg a jó fotóhelyhez jutott az ember. 
Miután kigyönyörködtük magunkat a látványban, visszaindultunk a bejárathoz, majd a város déli végében található kikötő felé folytattuk az utunkat, melyet a jellegzetes, vitorlára emlékeztető Saeyeongyo-híd (새연교) köt össze kicsiny, parkszerű Saesom-szigettel (새섬). Az extravagáns gyaloghídról elsőként nem is a kiépített ösvényen indultunk először, hanem kimentünk a nyílt tenger felé nyúló sziklákra fotózni. 
Később körbesétáltuk a kis szigetet, mely körül egy hangulatos kis ösvény vezet. Mivel éreztünk magunkban energiát még ebéd előtt, innen egyenesen a város túlsó végén lévő, híres Jeongbang-vízeséshez (정방폭포) gyalogoltunk el, ami hírnevét annak köszönheti, hogy Ázsia egyetlen olyan zuhatagaként tartják számon, mely közvetlenül az óceánba ömlik. 
Az igazi geológiai ritkaságnak számító, 23 méter magas vízesés nemcsak a turisták körében rendkívül népszerű, hanem az esküvői párok és nászutasok is előszeretettel jönnek ide fotózkodni. Bár ide is kell egy minimális (2000 KRW/fő) belépőt fizetni, de a látványért ez mindenképp megéri. 
Itt is fotóztunk egy sort, bár figyelni kellett, hogy az óriási erővel lezúduló víztömegtől keletkező vízpára be ne telítse a fényképezőgépeket. Miután minden irányból megörökítettük a vízesést, leültünk megkóstolni azt a bizarr zselés állagú, fehér édességet, amit még idefelé vettünk egy boltban. Mint kiderült, a rizsből készült és édes, vörösbab-krémmel töltött „valami” sokkal finomabb, mint amilyennek kinéz, sőt Andi előre vetítette a lehetőségét, hogy ilyet még vehetnénk az út során.

Az ebéd hiányát azonban így is csak enyhíteni tudta, úgyhogy kis pihenőt követően indultunk volna vissza a belvárosba, amikor észrevettem, hogy elveszett az objektívemnek a fedele. Bár az esélyek nem mutatkoztak túl jónak, hiszen egy tűt könnyebben megtaláltunk volna a szénakazalban, mint ezt a kis fekete Canon-kupakot, de végül szerencsére az egyik kövön sikerült rálelnünk.
Ezt követően visszasétáltunk a városközpontba valamilyen kaja után nézve. A part mentén húzódó Chilsimni Food Street első hangzásra megfelelt a célnak, bár nem számoltunk azzal a tényezővel, hogy tengerparti városként, Seogwipo-ban szinte csak halas és tengeri herkentyűs ételeket kínálnak az éttermekben. Ezzel nem is lenne semmi gond, de valahogy ma egyikünk sem kívánta a halat, olyannyira nem, hogy az egyik étteremből valamilyen béna indokkal, de már-már angolosan kellett távoznunk, amikor rájöttünk, a kínált menüből leginkább semmit sem ennék meg most jó szívvel. Végül egészen a hostelünk utcájáig bolyongtunk vissza, mely környéke szintén tele van éttermekkel (Arang Joeul Food Street). Ezzel együtt még így is nehéznek bizonyult a választás, mivel a kajáldák többsége még mindig zárva volt (az emberek itt hol ebédelnek?), mígnem végül találtunk egy szimpatikus helyet, mindössze 3-4 háznyira a szállástól.
Valamilyen koreai disznópörkölthöz hasonlító tálat ettünk ketten, amelyhez ismét ezerféle köret járt, a kimchitől a szárított mézes halacskákon át az öntettel ízesített salátáig. Maga a csípős chillivel készített pörkölt – jó koreai szokás szerint – nem kevés hagymát tartalmazott, amelyben még eddig nem látott, hosszú, nokedliszerű rizstészták is lapultak. Kiegészítésként rendeltünk még egy üveg Cass sört, melyet bár az egyik legismertebb koreai sörmárkaként emlegetnek, a szörnyű, harmatgyenge ízének köszönhetően csak annyira volt jó, hogy enyhítse az étel csípősségét. Ezzel együtt kifejezetten jól esett az ebéd mindkettőnknek, sőt Andinak plusz ajándékként Jee-jin Hee (A palota ékköve sorozatból ismert Min-jong Ho-t alakító színész) egyik új sorozata ment a pult fölötti tévében.
Miután fizettünk, visszatértünk a hostelbe felvenni a cuccainkat. Sajnos a Seogwipo-tól nyugatra fekvő, harmadik vízesést (Cheonjeyeon Falls) és Daepo-part menti sziklákat már nem lett volna időnk megnézni, úgyhogy a recepcióssal folytatott rövid beszélgetés után egyből az utca végében lévő buszmegállóba mentünk tovább. Szerencsére éppen bent állt a Jeju City-be közlekedő #780 járat, úgyhogy rohamtempóban megvettük a jegyeket (3300 KRW/fő) és felhuppantunk a buszra.
A menettempóra egy szavunk sem lehetett – a sofőr úgy száguldott keresztül a szigeten, hogy a Halla-hegyről (Mt. Hallasan) (melyet jobbról kerültünk meg), egy normális, éles képet nem tudtunk készíteni.

Visszaérve Jeju City-be, feltankoltunk ásványvízből és Uyu-ból az egyik boltban, majd ismét becsekkoltunk a hostelünkben (Greenday Guesthouse), ahol már ismerős arcként fogadtak minket. Ezúttal egy emeleten lévő, kétágyas szobát kaptunk, mely csöndes és más emberektől mentes volt. Az este hátralévő része már nem tartogatott izgalmakat, azt leszámítva, hogy a fürdést (és nem mellékesen a kontaktlencséim kivételét) követően véletlenül egy másik szobába nyitottam be, ahol két koreai lány aludt. Annyira fáradt voltam, hogy kellett egy jó két másodperc, mire felfogtam, hogy rossz helyen járok, s csak utána húztam ki csíkot a szobából.   

Andival este még utána olvastunk a busani látnivalóknak, elkortyolgattunk egy-egy Uyu-t, majd nyugovóra tértünk.


7. nap – Busan (2015. október 15.)

Reggel gyors készülődést követően lecuccoltunk a közösségi szobába, s reggeli gyanánt bekaptunk néhány falatot, mielőtt elindultunk volna a reptérre. Ezúttal egy másik, hozzánk közelebb lévő megállónál szálltunk fel az #500 buszra, de a lényegen ez sem változtatott, a tömött járművön minden erőnkkel kapaszkodnunk kellett, ha a hirtelen kanyarokban nem akartunk hátizsákostul a velünk utazó diáksereg ölében landolni.
Kiérve a reptérre, a check-in pulthoz siettünk, ahol szinte várakozás nélkül sorra kerültünk. Megkaptuk a szokásos, rózsaszín számlapapírra nyomtatott beszállókártyát, majd megkerestük a beszállókapunkat.
Ismét Jeju Air járattal repültünk, amely azt jelentette, hogy a felszállást (9.05) követően azonnal hozták is az ingyen pohár narancslevet (plusz ajándék törlőkendőt). Alighogy összeszedték a papírpoharakat, már meg is kezdtük az ereszkedést, Busan (부산, magyarul ejtsd: Puszan) felé. A környező szigeteket fényképeztem épp, amikor bemondták, hogy mindenkit megkérnek, a közeli haditámaszpontról senki se készítsen felvételt. (Ha nem hívták volna fel külön a figyelmet a katonai bázisra, valószínűleg a kutyának nem tűnt volna fel, hogy fölötte repültünk el.)
 
Végül alig 35 perces „sétarepülés” után, 9.40-kor landoltunk a busani reptéren (Gimhae International Airport). S bár ekkor még nem sejthettük, ezzel kezdetét vette az egész koreai út egyik legszürreálisabbra sikerült napja…

A mai nap előzménye egészen a félévvel ezelőtti grúz-örmény utunkig nyúlik vissza, amikor a magasztos örmény Khor Virap monostorhoz menő, zsúfolásig tömött marsrutkán zötykölődve megismerkedtünk egy 60-as éveiben járó, hátizsákos koreai bácsival. Annyira megörült, hogy a történelmi kosztümös sorozatok révén tudunk néhány szót koreaiul, hogy megadta az elérhetőségét, s felajánlotta, amikor Koreában (s azon belül Busanban) járunk, feltétlenül keressük meg. Talán ő sem gondolta volna, hogy erre alig pár hónappal később már sor is kerül, mindenesetre, az ígéretét tartva felajánlotta, hogy kvázi egy egész napos városnézést tart nekünk itt Busanban.    
Sikerült estére CouchSurfingen szállásadót is szereznünk, így kifejezett megnyugvással várhattuk a busani napot, hiszen délelőtt 10 órától estig volt helyi társaságunk.

Kicsit tartottunk tőle, hogy reptérre érkezve a sok koreai arc között nem fogjuk felismerni, de a félelmük alaptalannak bizonyult - az idős férfi (innentől a „Bácsi”) egy nagyméretű táblával (Andrea & László) várt minket a kijáratnál. Kifelé menet elhoztunk egy-egy ingyenes Busan térképet a reptéri infópontról, majd követtünk a Bácsit ki a parkolóba. Először mintha nem találta volna még az irányt sem a kocsijához, de rövid bolyongás után végül sikerrel járt. Az feltűnő volt, hogy a hatalmas több száz autó elhelyezésére alkalmas parkolóban lévő kocsik 80%-as fehér vagy világosszürke színű volt.
-          A koreaiak szeretik a fehéret. Elegáns szín.” – tudtuk meg a rejtélyt.
Elég gyengén beszélt angolul, de azért többnyire sikerült könnyen megértenünk a beszédét. Miután beraktuk a csomagokat a kocsiba, megkérdezte, sikerült-e foglalnunk szállást. Nem akartuk nagyon összezavarni a CouchSurfinges témával, ezért azt mondtuk neki, egy ismerősünknél szállunk meg. Erre érthetetlen módon fellelkesült, hogy hívjuk fel a barátunkat és vigyük el hozzá a nagy hátizsákjainkat, majd folytassuk a városnézést. Mivel teljesen abszurd és kínos lett volna az egész helyzet a szállásadónkkal kapcsolatban, mereven elzárkóztunk az ötlettől, arra hivatkozva, hogy lebeszéltük már vele este 6-ra a találkozót, mivel csak akkortájt ér rá. A Bácsi azonban mindenképpen fel akarta hívatni velünk szegény srácot, akivel aztán 10 percen keresztül beszélt valamiről telefonon.
-          Úristen, mit beszél vele ennyi ideig?!” – néztünk egymásra kétségbeesetten Andival, remélve, hogy a Bácsi nem járat le rögtön a szállásadónk előtt, akivel mellesleg még nem is találkoztunk.
Szerencsére az egyetemista fiú tényleg nem ért rá 6 óra előtt, úgyhogy nem sikerült elszúrnia az esténket. Ezt követően rátértünk a mai napi programtervre. Elmondtuk a fő pontokat, látnivalókat (Busan Tower, Jagalchi halpiac, Taejongdae, Beomeosa-templom és Geumjeongsanseong erőd), amiket mindenképp be akartunk iktatni, majd kikértük a véleményét (remélve, hogy akadékoskodik túl sokat).

Végül sikerült meggyőzni, hogy először az erődhöz menjünk, mivel az – relatíve – nincs annyira messze a reptértől. Hosszas várakozás után (Bácsi elszív még 1-2 cigit) végre elindultunk, de úgy, hogy közben a használt zsebkendője a tetőablakoz ragadva fent maradt a kocsi tetején. A legviccesebb az volt az egészben, amikor a kihajtáskor, a parkoló fizetőkapujánál az ellenőr hölgy először észrevette az autón fityegő zsebkendőt, de nem tudta, hogyan szóljon a nála idősebb úrnak, majd végül felállt a helyéről, kinyúlt és mosolyogva leszedte a szemetet a kocsiról.

Mint hamar kiderült, a busani dugóban araszolgatva már távolról sem tűnt olyan jó ötletnek autóval bejárni a várost, főleg, hogy nem lehettünk 100%-ig biztosak, tényleg oda tartunk-e, ahova szeretnénk. És milyen igazunk lett.

A Bácsi elhozott arra a környékre, ahol az esti szállásadónk lakik (de miért??!), azért, hogy itt letegyük a cuccunkat egy közösségi központban (Community Centre), s majd este felvesszük, amikor találkozunk a fiúval. Több aggályunk is felmerült az ötlettel kapcsolatban, amelyek mind süket fülekre találtak:
-          Miért nem maradhatnak a táskák a csomagtartóban?
-          Mi ez a hely, mennyire megbízható, hogy találunk később ide, meddig van nyitva??
-          „Nem lenne egyszerűbb a kocsiban hagyni a cuccokat, s majd ha elbúcsúzunk a Bácsitól valahol a városban, egyből mehetnénk találkozni a szállásadóval, sem kéne visszasietni ide…a valahova.
A Bácsi azonban mintha meg sem hallotta volna az egészet, s mire feleszméltünk, már csomagostul bent voltunk az okmányirodára hasonlító épületben. Az ott dolgozók kedvesek voltak, megkínáltak narancslével (bár nem kértük), majd elhelyezték a táskákat az egyik iroda sarkába, néhány hasonló méretű bőrönd mellé. Többször rákérdeztünk, meddig vannak nyitva, s távozáskor lefotóztuk a címet és az épületet is. Visszaülve a kocsiba, a Bácsi elmagyarázta, hol találjuk a legközebbi metrómegállót (nagyjából egy háztömbnyire), majd irány a Geumjeongsan-hegy!

Ekkorra már két óra telt el a leszállás óta, s tekintve, hogy csak egy nap jut egy közel 4 milliós, nyüzsgő nagyvárosra, mint Busan, érthető frusztráltsággal töltött el minket. Most viszont végre valahára elindultunk célzottan valamit megnézni, ami akár megnyugvásra is okot adhatott volna.
A Bácsi az út során elnosztalgiázva megmutatta egykori munkahelyét (egy hasonló közösségi irodát), ahol 35 évet dolgozott. Most már persze nyugdíjas, s szabadidejében szeret utazgatni – többnyire egyedül. Otthon minden szinten a felesége az úr, s bár ezt ő nem annyira szereti, mint mondja, nincs mit tenni. Az utazgatásaiban – szerencséjére – nem szól bele az asszony.

A hegyre kacskaringós szerpentinek vezettek felfelé. Elsőként a híres Beomeosa-templomot (범어사) terveztük bejárni. Leparkoltunk a bejárat melletti parkolóban, majd a Bácsi jelezte, hogy megvár minket a kocsinál.
A Beomeosát eredetileg még egy sillai szerzetes, Uisang alapította és építtette 678-ban. A legenda szerint, a Geumjeongsan-hegy tetején egy soha ki nem száradó, aranyvizű forrás fakadt, melyben lakó aranyhal végigugrált a színes felhőkön, majd eljött az égből, arra a helyre, ahol a templom később felépült. (Biztos így történt a valóságban!) Innen származik a Beomeosa név, mely magyarul annyit jelent, „A Mennyei Hal Temploma”. A gazdag történelemmel bíró buddhista templom és monostor is a 16. századi japán inváziónak köszönheti részleges pusztulását, melyet csak késő Csoszon-korbeli időszakban sikerült újjáépíteni. 
Maga a templomkomplexum ingyenesen látogatható, csak a szerzetesek és a szertartások nyugalmának biztosítására vonatkozó előírásokat kell figyelembe venni.

Érdekesség, hogy több, díszes kapun keresztül kell áthaladni, mígnem a központi részhez jutottunk. Ezeket belülről kétoldalt kissé bizarr, már-már groteszk helyzeteket megörökítő, festett faszobrok díszítették, mint például egy hangszeren játszó, ülő királyszerű óriás alakja, mely a zenélés közben lábával vígan agyontapossa a kicsiny, kopasz, nincstelen alattvalókat. Biztos ennek is megvan a maga filozófiai jelentése…
A főcsarnokban éppen akkor ért véget a buddhista szerzetesek szertartása, amikor odaértünk, úgyhogy a távolból, teleobjektívvel le is fotózhattunk néhányat közülük. 

Körbejártuk az egyes szentélyeket, megnéztük az óriási dob- és harangtartó szerkezetet, majd elindultunk visszafelé. Pont a kijáratnál belebotlottunk egy Turistainformációs Irodába, ahol kaptunk térképet a hegyről és megtudtuk, hogyan lehet eljutni a hatalmas területű Geumjeongsanseong erőd (금정산성) egyes részeihez – mely bár nem egyszerű, de távolról sem olyan komplikált, ahogy azt a Bácsi állítja. Egyrészről meg lehet közelíteni a Beomeosa felől, egy nagyjából 1 órás hegyi túraútvonalon keresztül, de a másik végét a város irányából, az Oncheonjang metróállomástól induló kabinos felvonóval is elérhetjük. Visszaérve lelkesen mutattuk a Bácsinak a térképet és az ajánlott irányokat, mire csak mosolyogva legyintett:
-          Túl komplikált. Nincs idő rá. Menjünk inkább Haeundae-ra!
-          De mi nem akarunk Haeundae-ra menni!” – vágtam rá azonnal, eleinte még kedvesen. Haeudae kerület, ahol nem mellesleg a Bácsi is lakik, egy előkelő városrész, amelyet a „koreai riviéraként” szoktak emlegetni, tömött bevásárlóközpontjai és másfél kilométer hosszú tengerparti strandja miatt.
-          A legjobb lesz, ha elmegyünk Haeundae-ra, felszállunk egy városnéző hajóra. Fizetem nektek a jegyet, ne aggódjatok. Ez lesz a legjobb.” – erősködött a bácsi.
-          Köszönjük, de tényleg nem szeretnénk Haeundae-ra menni! Nem érdekel minket Haeundae! Az erődbe szeretnénk menni! Ha nem tud elvinni minket, tegyen ki Oncheonjang metrónál és elmegyünk felvonóval magunk! 
-          Túl sok idő. Nem olyan egyszerű. Higgy nekem. Sok idő oda eljutni. Ellenben, mi lenne, ha inkább Haeundae-ra mennék…”
-          NEM akarunk Haeundae-ra menni és NEM akarunk hajózni!!!” – kezdtem elveszíteni a türelmemet. – „Az erődöt akarjuk nézni, utána pedig a Busan Towert és a halpiacot. Ez az, amit szeretnénk.”
-          Nincs elég idő ezekre. Bezzeg Haendae…”
-          Oké, oké, ha az erőd nem fér bele, akkor hagyjuk, de a Busan Towerből nem engedünk.” – kezdtem megunni a vitatkozást, miközben a vérnyomásom az egekig szökött.
Az a szörnyű, hogy sem Haeundae, sem a hajós városnézést nem lett volna rossz program, ha kicsit több időt tudunk itt tölteni. De mivel rendkívül kevés idő állt rendelkezésünkre (és annak is egy jó részét elügyetlenkedtük eddig), már szuper frusztráltak voltunk mindketten attól, hogy fél nap elteltével sem láttunk szinte semmit Busanból.
Mindenesetre annyit sikerült kiharcolni, hogy visszamenjünk a közösségi központba felvenni a cuccainkat, s inkább metróval menjünk be a belvárosba. Persze ez sem ment olyan könnyen, mint hangzik – kisebb minicsatákat így is meg kellett vívnunk a Bácsival: „miért nem hagyjuk inkább a parkolóban hagyott kocsi csomagtartójában a hátizsákjainkat, ahelyett, hogy darabonként 1300 KRW-ért a metróaluljáróban lévő csomagmegőrzőben tesszük le őket”, és ehhez hasonlók. Ha ennyi nem lett volna elég a teljes kiboruláshoz, mindennek a tetejében nem működött Andinak a szöuli T-money kártyája a busani metróhoz, így 2000 KRW-ért új kártyát kellett venni, amire Andi dühből és frusztráltságból véletlenül egy tízezer wonos bankjeggyel töltött pluszban fel, mely egyértelműen túl sok fél napnyi busani tömegközlekedéshez. A metróinformációs kollégákkal folytatott „miért nem működik ez az átkozott kártya” című tragikomikus jelenet elképesztő értetlenkedéssel, vitatkozással már csak hab volt a tortán.  
Nem emlékszem, hogy Andit láttam volna ennyire feszültnek és idegesnek korábban, úgyhogy a hosszú metróúton – félretéve saját frusztrációmat – igyekeztem lazán és pozitívan felvázolni a jelenlegi helyzetet. Tulajdonképpen most már csak rajtunk múlt, mikor és hogyan rázzuk le a Bácsit, de mivel most legalább tényleg oda tartottunk, ahova szerettünk volna, még adtunk neki egy esélyt.

Busan négy metróvonalából mi az #1 számú (piros) vonalon jöttünk be a belvárosba, s közel félóráig tartott, míg elértünk a Nampo (남포역) megállóig. A Bácsi itt is rendkívül határozottan indult el a rossz irányba, majd némi kérdezősködés után megtalálta a Busan Tower felé vezető helyes irányt.
Miután kereszteztük a népszerű bevásárlóutcát, a Gwangbok-ro-t, egy hosszú mozgólépcső vitt fel minket a hangulatos Yongdusan Parkig (용두산 공원). Miután felértünk, még rövid lépcsősort meg kellett másznunk, melyet a „Könnyek lépcsőjének” hívnak a helyiek. 
A név állítólag onnan jött, hogy a koreai háború során átszökött észak-koreai menekültek itt, ezen a helyen táboroztak le, s siratták az otthon maradt társaikat, családtagjaikat. A történelem végül minden szempontból őket igazolta, mivel az előre nyomuló észak-koreai sereg egyedül Busan-t nem tudta bevenni, s megmaradt így dél-koreai kontroll alatt, sőt ideiglenesen a déliek fővárosaként is funkcionált. Busan kitartott mindaddig, amíg az amerikai vezetéssel érkező ENSZ csapatok fel nem szabadították gyakorlatilag a teljes Koreai-félszigetet. A történet akár itt véget is érhetett volna, ha Kína nem száll be a háborúba az északiak oldalán, s nem alakul ki a mai, megosztott állapot…

A Yongdusan Park látképét egyértelműen a 120 méter magas Busan Tower (부산타워) dominálja, de az impozáns torony körül kialakított parkban is érdemes körülnézni. Láthatjuk például a híres japánverő admirálisnak, Yi Sun-shinnek a szobrát, egy virágokból készült órát és a hatalmas Polgárok Harangját.
 
A torony pénztárához érve a Bácsi nem engedte, hogy kifizessünk a fejenként 5000 KRW belépőjegyet, s meghívott minket. Innentől lifttel (40 másodperc alatt) mehettünk fel a kilátószintre, ahonnan pazar kilátás nyílt a nyüzsgő nagyvárosra. 
Busan méretei önmagukért beszélnek – szinte egyik irányban sem látni a város végét, leszámítva az óceánt. Kikötője messze a legforgalmasabb egész Dél-Koreában, s világviszonylatban is az első 10-ben kap helyet. A közel 4 milliós város teljes agglomerációjával együtt több mint 8 millió embernek az otthona, mellyel Szöul után a második legnépesebb dél-koreai városnak számít. Ugyanakkor Busan nem mindig volt egy ilyen jelentős település az ország térképén. A dolgok a 19. század vége felé kezdtek felgyorsulni a város számára, amikor a japánok masszív pénzeket kezdtek a busani kikötői, közlekedési és kereskedelmi infrastruktúrába invesztálni, annak reményében, hogy későbbi hódító terveikhez megfelelő erős alapot hozzanak létre a régióban. Busan – mint Japánhoz legközelebb fekvő koreai település – korábban is a japánokkal folytatott kereskedelem legfőbb központjának számított, de a forgalom innentől fogva a többszörösére nőtt. Miután a 20. században Korea a Japán Császárság része – tulajdonképpen gyarmata – lett, Busan elindult a tervezett városiasodás útján. A II. világháborút követően, a függetlenség visszanyerésével politikai és gazdasági instabilitás következett, mely előrevetítette a koreai háború okozta veszedelmet. Amikor az észak-koreai sereg végigtarolta a félszigetet, Busan maradt az egyetlen nagyváros, melyet nem tudtak bevenni a kommunisták, s kitartott az ENSZ erők érkezéséig. Ezzel együtt alaposan megszenvedte a város a háborút, mely a sok szenvedés mellett, korábban nem látott mennyiségű északi menekültet hozott magával, melynek köszönhetően az akkoriban 470 ezres város lakossága hirtelen 840 ezerre nőtt. Busan ezt követően a felgyorsuló iparosodással indult meg a hihetetlen fejlődés útján, s néhány évtized alatt az ország második számú városává nőtte ki magát.
A Busan-torony tetejéről jól lehetett látni a híres kikötőt, az öböl túloldalán magasodó Bongnaesan-hegyet, a kecses Busanhangdaegyo hidat és a várost borító toronyház-rengeteget. A fotózás és nézelődés hevében sikerült majdnem elhagynom az iPad-emet, a Bácsi hozta utánam, miután véletlenül ott hagytam az egyik sarokban. 
Mielőtt lementünk volna, még meg akart hívni minket egy kávéra a kilátószinten berendezett kávézóba, de itt sikerült udvariasan visszautasítani az ajánlatot. Leérve a parkba, újabb dologgal szórakoztatta magát – a tenyerünkből jósolt, amihez állítólag remekül ért. Míg Andi kezéből csupa örömöt, boldogságot és nagyszerű jövőképet „olvasott ki”, az enyémet látva szó szerint elborzadt. Ezek után megtudtam, hogy a családom túl komplikált, melyet áthat a szegénység és szomorúság, s nekem pedig nehéz sorsom lesz, mivel sokszor hirtelenharagú és arrogáns vagyok…
A sötét jóslatot egyértelműen annak tudtam be, hogy egész nap nekem kellett felvállalni a vele folytatott vitát, amit, mint idős ember valószínűleg nehezen emésztett meg. Ezzel együtt hazudnék, ha azt mondanám, nem bántott kicsit, amit mondott, s nemcsak azért, mert határozott nem volt igaza, hanem mert szerintem még akkor sem illik ilyeneket mondani egy vendégnek, ha ő a szuper képességével valóban ezt „látja”. Andi látta, hogy kicsit elszontyolodtam ettől, úgyhogy igyekezett felvidítani.
Ezt követően a már említett bevásárlóutcán, a Gwangbok-ro-n sétáltunk tovább. Ekkorra már jócskán eltelt az ebédidő, mindannyian éhesek voltunk, úgyhogy letértünk balra az egyik „food streetre” (Changseon-dong Eatery Alley), mely tele van utcai kajáldákkal, mobil kifőzdékkel és ételt osztogató helyiekkel. 
A Bácsi úgy tűnt, nagyon tudatosan keresgél az utca közepén ülő, ételt áruló nénik között, mígnem megállt az egyiknél, s intett, hogy itt ülünk le. Ettünk piros, csípős szószba mártott hal- és tintahalszeleteket, üvegtésztát, párolt zöldbabszerűséget, sárga ecetes retket, ittunk édes rizslevet, valamint kipróbáltuk a tengeri hínárba tekert rizsfalatokat, a gimbap-ot (김밥).   
Evés közben az ételeket osztogató néniket figyeltem, ahogy az előre elkészített fogásokat hatalmas nejlonzsákokból szedegetik a vendégek tányérjára, majd következő lépésként szorgosan tekerik a gimbapokat. 
Egyébként mindent kifejezetten finomnak találtunk, úgyhogy pillanatig nem aggódtam, hogy olyat kéne megenni, amihez nincs gusztusom.
Ezt követően a BIFF (Busan International Film Festival) terére mentünk, mely az elmúlt 80 évben a város film- és mozitörténeti központja, amellett, hogy az évente megrendezésre kerülő Busan Nemzetközi Filmfesztivál otthona is egyben. 
A fesztivál nagyban hozzájárult a koreai filmipar fellendüléséhez és nemzetközi szinten való elismeréséhez, s ez a BIFF tér egész környékén érződik. Nyüzsgő utcáit ugyanúgy mobil ételárusok és mini falatozók borítják, melyektől ínycsiklandozó illatok terjengenek a levegőben. Itt megkóstolhattuk a pálcára szúrva megfőzött, majd csípős szószba mártott tintahalat és hosszúkás alakú, vastag rizstésztát. 
A Bácsi lelkesen kimerte egy papírpohárba a kissé büdös és forró levet is, amiben a tintahalak főttek – na, szerencsére ezt a nyelvégető hőmérsékletre hivatkozva vissza tudtam utasítani. 
Miután nagyjából jóllakunk, átkeltünk a forgalmas Gudeok-ron, hogy bejárjuk Busan egyik fő nevezetességét, a Jagalchi halpiacot (자갈치시장). Korea legnagyobb halpiacaként említett hely közel egy kilométer hosszan nyúlik el egészen a Yeongdo hídig, és akkor még nem is beszéltünk a hétemeletes modern piaci épületről, mely minden szintje más és más tengeri herkentyűnek, halnak vagy ráknak van szentelve. 
Lehet itt élő, frissen feldolgozott vagy szárított árut kapni, míg az egyik szint kizárólag nyershalra specializált éttermekkel van tele – szám szerint 186-al. A kínálat tengeri élőlényekből egészen bámulatos, s egy-két kivételtől eltekintve kifejezetten guszta látványt nyújtanak. Az egyik förtelmes kivétel, melynek a nevét a mai napig nem sikerült megjegyezni, annyira undorítóan néz ki, hogy a rosszullét kerülget, akármikor csak meglátom. Ha diplomatikusan akarok fogalmazni, egy óriási kövér, csupasz féregre hasonlít, de ha az őszinte véleményemet kérdezik, leginkább egy perisztartikus bélmozgással mozgó péniszre emlékeztet.

Az utcán elnyúló, régi halpiaci részen sétálni viszont összehasonlíthatatlanul jobb élmény volt, különösen mivel azok a kiskereskedők (a nagyszüleink korabeli nénikig és bácsikig), akik nem tudnák megfizetni a nagy épületen belüli standot, ide jöhetnek ki a portékáikkal.
Legszívesebben úgy vásároltam volna tőlük valamit, de aligha tudtam volna bármit kezdeni jelen körülmények között egy adag szárított hallal. 

Míg mi nézelődtünk, a Bácsi oldalt állva átszellemülten szívta a cigijét, majd kimentünk a kikötő szélére, ahol elpöfékelt még 2-3 szálat. Bár nem számoltam, ma már legalább másfél doboznyit elfogyaszthatott.
Mivel 6 óra körül járt már az idő, innen aztán metróra pattantunk, hogy a szállásadónkkal megbeszélt helyre – a Pusan Nat’l Univ. metrómegálló 2-es kijáratához. A metrózás során valahogy szó került az életkorunk, amely a Bácsi számára elképesztő döbbenetként hatott, ugyanis engem 24-25 évesnek, Andit pedig alig 21-22-nek nézte. Róla pedig azt tudtunk meg, hogy 66 éves, vannak már unokái, s koreai viszonylatban igen nagy, 3 szobás házban lakik a feleségével, aki szerint „nem lett volna kényelmes náluk megszállni”, ezért sajnos nem tudott otthon megvendégelni minket. (Utólag hálásak lehetünk a néninek!)

Miután megérkeztünk a célállomásra, felvettük a hátizsákjainkat a csomagmegőrzőből, majd megkerestük a 2-es számú kijáratot. Felhívtuk a szállásadó srácot, készítettünk egy-két közös képet a Bácsival, majd búcsúzóul neki is adtunk egy kis díszcsomagolású magyar pirospaprikát, mint a CouchSurfingeknek és Chuinak. Ez akár egy tökéletes búcsú is lehetett volna a mai őrült nap után – de nagyon tévedtünk. A Bácsit nem olyan könnyű lerázni.
Annyira meghatódott az ajándéktól, s teljesen elszégyellte magát, hogy ő nem ad semmit. Ezért miután befutott a szállásadónk, Jae Hyung, a Bácsi meghívott mindannyiunkat egy soju-ra. Szegény srác, fogalma sem volt, mibe csöppent!

Először elmentünk hozzá letenni a csomagjainkat, majd visszatértünk a metrókijáratnál váró Bácsira, hogy utána együtt keressünk valamilyen bárt magunknak. Jae Hyung egy nagyszerű helyet javasolt, ahol nemcsak inni, hanem enni is lehetett. Tipikus egyetemista törzshely, de nekünk egyből megtetszett. 
Első körben rendeltünk makgolli-t (막걸리), azaz egy olyan rizsből készült, fehér színű alkoholos (4-5%) italt, melyet régen többnyire szegények és közemberek fogyasztottak. Mivel szinte mindegyik koreai történelmi sorozatban ittak ilyen „misztikus” fehér löttyöt, már nagyon ki szerettem volna próbálni. Amikor kihozta a pincér, egy nagy fehér edénynyi mennyiséget tett le az asztalunkra, amelyből egy öblös kanállal kellett egy kisebb tálkába magunknak merni. Jae Hyung szerint „ülő italnak” is hívják, mert alacsony alkoholtartalma miatt viszonylag könnyen itatja magát, s ha nem vigyázunk, észrevétlenül úgy be lehet tőle rúgni, hogy nem tudunk majd felállni, ergo ülve maradunk.
A mi makgollink enyhe Sprite ízesítéssel bírt, amely még érdekesebbé tette ezt az italt. A makgolli után a már általunk is jól ismert soju érkezett, ezúttal ízesített verzióban, melyhez a Bácsiék rendeltek még omlettet, kimchit, ötféle (tökös, hagymás, krumplis, céklás, sima) koreai palacsintát és kimchi ízű tofut.  
A sok alkohol és a még több kaja hatására kifejezetten jó hangulatú beszélgetés kerekedett. Közben érdekes volt megfigyelni, hogy Jae Hyung milyen tisztelettudóan viselkedik a Bácsival szemben. Ha vele beszélt, csakis az „udvarias nyelvezetet” használta, mindig felajánlotta, hogy ő tölt először az idős úrnak, s ha adott neki vagy elfogadott tőle valamit, azt jobb kézzel tette, míg a ballal jobb kezet vagy magát a poharat tartotta. Ezt később is megfigyeltük más helyzetekben – például, ha a boltban vásárolunk valamit, a pénztáros a végén mindig ilyen tiszteletteljesen adja oda a nyugtát. 
Amikor már minden ital és minden étel elfogyott, elsétáltunk a metrómegálló parkolójáig, ahol a Bácsi a kocsiját hagyta, hívott egy sofőrszolgálatot, majd elköszönt tőlünk.

Bár ekkorra már meglehetősen későre járt, kihasználva az alkalmat, hogy hárman maradtunk, elmentünk sétálni Jae Hyung-gal. Mint kiderült, 23 éves, Daegu-ból származik, s repülőmérnöknek tanul az egyetemen. Az idei évet kihagyja, s márciustól folytatja majd a sulit. Litvániában töltött egy évet cserediákként, amit megtoldott egy hátizsákos európai körúttal, melynek keretében járt Budapesten is.
Az éjszakai séta keretében egy rendkívül különleges helyre vitt el minket – felmehettünk az egyetemének a legtetejére, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az esti fényekben pompázó Busanra. Ez méltó lezárása volt a minden szinten rendhagyóra sikeredett busani napnak.

Hazaérve az egyszobás kislakásba, végigtusoltuk magunkat a jéghideg vizű zuhannyal (elromlott ugyanis a bojler), majd megágyaztunk magunknak a földön úgy, hogy végül alig maradt egy talpalatnyi szabad felület a szobában, s fél perc alatt álomba szenderültünk.


8. nap – Gyeongju (2015. október 16.) 

Az éjjel nem teljesen úgy telt, ahogy előzetes gondoltam. Nagyon fáztam, úgyhogy hajnali 3 körül fel kellett vennem egy plusz pólót és egy pár zoknit. Pár óra múlva pedig arra riadtam föl, hogy csúnyán vérzik az orrom.

Végül 10 körül ébredtünk mind a hárman – gondolom, mondanom sem kell, hogy egyikünk sem így tervezte. Jae Hyung már 9-re be akart érni a könyvtárba, mi pedig korai kelést és városnézést terveztünk délelőttre.

Ha már így alakult, egyikünk sem siette el a dolgot. Jae Hyung készített nekünk egy kis harapnivalót reggelire (tükörtojás, rizs, száraz hínárlapokkal és teával), amit jóízűen elfogyasztottunk. 


Induláskor tanakodtunk egy sort Andival, hogy mit csináljunk ma – menjünk-e egyből Gyeongju-ba vagy maradjunk még fél napot Busanban. Végül előbbi mellett döntöttünk, úgyhogy mindannyian a metróállomás felé vettük az útirányt. Odaérve elköszöntünk Jae Hyungtól, s minden jót kívántunk neki a továbbiakra. Ahogy Andival utána megállapítottuk, eddig elképesztő szerencsénk volt a koreai CouchSurfinges szállásadókkal!

Indulás előtt gyűjtöttem egy kis busani földet az egyik bokor alól, majd felszálltunk a metróra. Először elbénáztuk és a rossz peronra mentünk fel, ami azért kellemetlen, mert a másik irányba menőre csak úgy lehet elvileg átmenni, ha kimész a mágneskapukon, levonja a rendszer a T-money kártyáról az egyzónás alapdíjat, majd bemész a másik irányba menő peronra. Szerencsénkre, egy lány a segítségünkre sietett és megkérte a takarító nénit, hogy a speciális kulcsával engedjen ki az egyik kapun, majd be a másikon a kártya lecsippantása nélkül. Komolyan, a koreaiak segítőkészségére nem találok szavakat!

Végül sikerült felszállnunk a helyes irányban menő metróra, s mindössze 5 megállót kellett mennünk a #1 (piros) vonal végállomásáig, a Nopo-ig (노포역), mely egybe van integrálva a város intercity és expressz busztermináljával.
Megvettük a jegyeket (4800 KRW/fő) a 12.30-as Gyeongju-ba tartó járatra, majd megkerestük nekünk kellő kocsikiállást.
Felszállva a pár perc múlva begördülő buszra, eltátottuk a szánkat. A széles, kényelmes bőrülések leginkább egy fotelre emlékeztettek, olyan nagy lábtérrel, hogy szinte gond nélkül kinyújtózhattunk. A folyosó fölött vadonatúj plazmatévé figyelt, melyen kétnyelvű (angol, koreai) biztonsági tájékoztatót játszottak be, csakúgy, mint a repülőkön. A sofőr indulás előtt végigment és rászólt azokra az utasokra, akik nem kötötték be magukat.
 

Alig hagytuk el a buszterminált, Andi azonnal bealudt, s csak a közel egyórás út legvégén, Gyeongju (경주, magyarul ejtsd: Kjongdzsu) határában ébredt fel.

Mihelyst megérkeztünk a helyi buszterminálra, az első dolog, amit ki kellett találnunk az volt, hogy mindenféle térkép nélkül hogy jutunk el a szállásra, aminek még a címét sem írtam fel. Szerencsénkre a buszpályaudvaron fogható ingyen wifi-vel meg tudtam nyitni az e-mailjeimet, ahova időközben érkezett egy üzenet a hostelünktől. Mintha meghallották volna, mire van szükségünk, küldtek egy rajzolt térképet tájékozódási pontokkal, mellyel eltalálhatunk hozzájuk. A rajz kissé elnagyolt volt, így tettünk néhány felesleges kört mielőtt megtaláltuk a Homo Nomad Guesthouse-t. 
A hostel egy családi házból lett átalakítva vendégházzá, s rendkívül olcsó áraihoz (16.000 KRW/fő/éj) képest tiszta, rendezett és kifejezetten hangulatos hely benyomását keltette. Készpénzben fizettünk, letettük a cuccokat, majd a tulajdonos hölgytől kaptunk egy ingyenes Gyeongju térképet, s kezdődhetett a városnézés!

Rettentően izgatott voltam, hiszen a Magyarországon is rendkívül népszerű, koreai történelmi sorozat, a „Silla királyság ékköve” óta el akartam jutni ide. A filmsorozat az első koreai női uralkodóként ismert Seondeok sillai királynőről szól, s az események itt Gyeongju-ban – akkori nevén Seorabeol-ban (ejtsd: Szorabol) játszódnak. Mivel mindketten imádjuk ezt a sorozatot, igazán izgalmasnak ígérkezett végigjárni azokat a helyszíneket, melyekre ráismerhettünk a filmből.

Az első ilyen hely, amit felkerestünk, az Inwang-dong városrész szélén található, Cheomseongdae (첨성대) ókori csillagvizsgáló volt, melyet Seondeok királynő parancsára i.sz. 640 körül építettek. 
A 9,4 méter magas, 362 db faragott gránitkőből épült építményt Kelet-Ázsia legrégebbi csillagászati obszervatóriumaként tartják számon. A gránitkövek száma a 362 napos Hold-naptárra utal, míg az alapul szolgáló 12 kőlap a 12 hónapot jelentheti. A 12. kőrétegig a tornyot megtöltötték földdel és kaviccsal, míg a 13. és 15. szint között tátongó, négyzet alakú nyíláson bebújva fel lehetett mászni az építmény tetejére. (Hogy a 4 méter magasban lévő nyílásig hogyan jutott el az egyén, az a mai napig rejtély számomra.) Onnan aztán a megfigyelt csillagok mozgásából igyekeztek megjósolni az évszakok változását és az időjárást.


Miután minden irányból körbefotóztuk a híres tornyot, Andi diszkréten felvetette, hogy akár ebédelhetnénk lassan, ugyanis fél 4 elmúlt. Nem messze innen találtunk egy éttermet, mely bár vészjóslóan üresen tátongott, sajnos itt a város szélén, választék hiányában egy reális opciónak tűnt. Beültünk tehát, s rendeltünk egy adag mandu-t (만두), azaz koreai töltött gombócot és egy – kép alapján gusztának tűnő – ismeretlen levest, mely legnagyobb meglepetésünkre hideg volt! A gombócokat leszámítva talán ez volt az első koreai ebéd, amely után nem tükröződött felhőtlen boldogság az arcunkról.

Ezt követően a szomszédban lévő, Daereungwon (대릉원) királyi sírhely parkot néztük meg, ahol 23 sillai királynak és királynénak nyughelyét lehet megtekinteni. Ősi szokás szerint a sírhelyeket földdel fedték be, többméteres dombokat kialakítva belőlük. 

A park leghíresebb sírhelye az 1973-ban feltárt Cheonmachong (천마총), mely maga nemében egyedülálló történelmi emléknek számít, mivel a mai napig ez az egyetlen sír, melyet megnyitottak a nagyközönség előtt. 
Bent részletesen bemutatják, hogyan épül fel és néz ki belülről egy ilyen sírhely, s milyen tárgyakat, ékszereket, műalkotásokat temettek az uralkodó mellé. 
Cheonmachong valószínűleg egy 5. századi sillai királyé lehetett, aki mellé több mint 11.000 tárgyat temettek – szerszámoktól kezdve, kardokon, fegyvereken át, ékszereken, festményeken keresztül egy jellegzetes sillai aranykoronáig mindent. Sok esetben még a király hű szolgálóit is uruk mellé temették – ha akarták, ha nem. Az aranykoronán kívül a másik legjelentősebb itt talált kincs, a „Mennyei Fehér Ló” festménye.
A belépő a Daereungwon-ba fejenként 2000 KRW-be kerül, melyet semmiképpen sem szabad kihagyni. A park rendkívül hangulatosan van kialakítva, s a dombok között sétálva fülbemászó háttérzene szól. Mi késődélután jártunk erre, amikor ráadásul a színek is szép élénkek voltak, így egy különösen kellemes sétát tehettünk itt. 


Innen aztán a belváros felé folytattuk az utunkat, fél szemmel már valami vacsoraszerűség után nézve. Vízvétel szempontjából betértünk egy 7-Elevenbe, ahol legnagyobb meglepetésünkre tudtunk fizetni Andi Busan Card-jával, amire véletlenül több pénz töltöttünk az első metrózás előtt, mint szerettük volna.

Hamar megtaláltuk a vacsorakínálat szempontjából kulcsfontosságú néhány sétálóutcát a belváros szívében, a kérdés csak az volt, hogy hol és mit együnk. Először egy kis utcai kifőzdénél álltunk meg, ahol kipróbáltunk egy misztikus, olajban kisütött valamit, amiről már napok óta találgattuk, vajon mi lehet. Nem kerültünk közelebb a megoldáshoz, amikor fizetést követően az eladó hölgy megkérdezte, hogy cukorral vagy ketchuppel kérjük. Végül az utóbbi opciót választottuk, amely annak fényében különösen jó döntésnek bizonyult, hogy egyszerű rántott virslis buciról volt szó. Ezzel azonban még távolról sem laktunk jól, úgyhogy beültünk egy étterembe is, ahol egy adagnyi csirkés, rizses bulgogi-t (불고기) ettünk, melyet szakácsként, pénztárosként és felszolgálóként is funkcionáló alkalmazottak folyamatos váltóműszakban készítettek el az asztalunknál. Az étel egészen kiválóra sikeredett, s nyomban feledtette a rántott virslis élményt.

A nap zárásaként a káprázatosan szép, éjszakai látképéről híres Anapji-tóhoz (안압지, eredeti nevén Wolji-tó) sétáltunk el, melyet még i.sz. 674-ben Munmu király alakítatott ki. A mesterséges tavacska és környéke a sillai uralkodók kedvelt kikapcsolódási helyeként szolgált, s tele volt különleges növényekkel és állatokkal, mely növelte a hely eleganciáját és fenségességét. 
A belépő ide is fejenként 2000 KRW-ba kerül, de kizárólag este érdemes jönni, hogy az ámulatba ejtően szépen megvilágított pavilonokat, fákat és mini szigeteket csodálhassuk. Nagyjából 100 képet lőttem el csak az itt töltött félóra alatt, de mindenképp megérte.



Hazafelé menet megálltunk egy köztéri óriástévé előtt, melyen folyamatosan egy Silla történelméről szóló dokumentumfilmet vetíttek. Olyan érdekesnek bizonyult, hogy ott ragadtunk előtte. Megtudtuk belőle például, hogy Seondeok királynő nevéhez a Cheomseongdae mellett egy másik korszakalkotó épület megépítése is fűződik – a Hwangnyongsa-templomé.
A hatalmas, 80 méteres magasságával építésekor a világ legmagasabb épületének számító gigantikus, kilencemeletes buddhista templom 644-ben készült el, s építéséhez szinte kizárólag fát használtak. Sajnos napjainkban már csak a helyét lehet megtekinteni, miután az 1238-as mongol invázió következtében porig égett. Mongolok pusztításának eredményképp nemcsak az égig érő templom semmisült meg, de maga Seorabeol is hanyatlásnak indult, s régi pompáját sosem sikerült visszanyernie…

Mivel pont útba esett, megnéztünk még a kivilágított Cheomseongdae-t is éjszakai fényekben, majd visszabattyogtunk a hostelbe. 
Az este hátralevő része eseménytelenül telt, leszámítva azt, hogy a szálláson a WC és a fürdő az épületen kívül egy kerti fülkében volt berendezve, amely kissé körülményessé tette a vécére rohanást és az esti zuhanyozást.


9. nap – Gyeongju: Namsan-hegy és Bulguksa (2015. október 17.)

Negyed 9 körül, s rendkívül kipihenten keltem. Gyorsan felöltöztem, majd Andival kimentünk a konyhába reggelizni, s a földön, egy alacsony asztalnál ülve fogyaszthattuk el a szokásos lekváros pirítósos és teás-kávés reggelinket. Időközben a szobatársunk, egy 29 éves orosz srác, Egor is csatlakozott hozzánk, akivel beszélgetésbe elegyedtünk. Moszkvából származik, programozó, s felmondott a munkahelyén, hogy nagyjából egy évig utazgasson Ázsiában. Korea után Vietnámba és Thaiföldre visz az útja, s hacsak nem fut ki idő előtt a pénzéből, akár jövő júliusig is el tudja nyújtani az utazását.
Szimpatikusnak találtuk mindketten, úgyhogy felajánlottuk neki, ha van kedve, csatlakozzon hozzánk a mai napi kirándulásra a Namsan-hegyre, amire boldogan igent mondott. A recepciós hölgytől megérdeklődtük, hogyan lehet oda eljutni és merre érdemes túrázni a hegyen, sőt adott egy térképet is, melyen a főbb túraútvonalak is fel vannak tüntetve. Gyors készülődést követően el is indultunk. 

Szerencsére csak a sarkon kellett kifordulni a Poseok-ro-ra, ahol 50 méter megtétele után eljutottunk egy buszmegállóig. Itt egy közel húszperces várakozás következett, majd befutott az #500 busz, mely fejenként 1500 KRW-ért elvitt a Namsan-hegyig. A SeoNamsan parkolónál kellett leszállnunk, úgyhogy mindhárman végig a nyakunkat nyújtogatva figyeltük, mikor kell megnyomni a leszállást jelző gombot. A busz egyébként tele volt idős koreai nyugdíjassal, akik tetőtől talpig a legújabb túracuccokba öltözve indultak túrázni.

A buszsofőr külön integetett nekünk, hol kell leszállni, de nehezen is téveszthettük volna el, hiszen szinte kiürült annál a megállónál a busz. A Namsan-hegy (남산) azontúl, hogy a Gyeongju Nemzeti Park része, 2000-ben felvételt nyert az UNESCO Világörökség listájára is, mivel páratlan természeti látványosságai mellett, elképesztő történelmi emlékekkel rendelkezik a Silla királyság időszakából. Az egész hegyen 130 kő Buddha szobor, 13 királyi sírhely, 150 templom maradványa található.



Többféle túraútvonal közül választhat az ember – mi jelen esetben a Samreung-tól induló és a Geumbong-csúcsig tartó útvonalat választottuk.
A koreaiakhoz képest kifejezetten gyors tempóban haladtunk a kissé meredek terepen, látszott, hogy Egor jó kondiban van, mi pedig nem akartunk lemaradni mögötte. Mivel nem időztünk hosszan az egyes régészeti látványosságoknál, mint a fejetlen Buddha, ülő Buddha és kőbe vésett Buddha, így több túracsoportot is leelőztünk útközben. Andival azt is megállapítottuk, hogy a koreaiak annyiban nagyon hasonlítanak a magyarokra, hogy ha kirándulni mennek, egy rakat kajával indulnak el és az első adandó pihenőnél nekilátnak az evésnek, s szinte minden megállóra jut valamilyen finom falat. Annyi a különbség, még mi szalámis szendvicset tömünk ilyenkor magunkba, a koreaiak akár a mobil vízmelegítővel készített zacskós levest is képesek egy sziklára ülve elkészíteni maguknak. Egy másik közös vonás, hogy a magyarokhoz hasonlóan a koreaiak is köszönnek a többi, ismeretlen szembejövő túrázónak, amely egy szintén kedves szokás.

Félúton megpihentünk egy 10 perc erejéig egy kis Buddha-szentélynél, majd felkapaszkodtunk a Baduk-sziklához, ahonnan varázslatos kilátás nyílt a völgyre és a távolban Gyeongju városára. A fenséges látképet élvezve egy kicsit elidőztünk itt, szóba elegyedtünk egy német családdal, majd folytattuk az utunkat. 

Andival az összes Buddha-emlékből igazán csak egyre voltunk kíváncsiak, méghozzá egy hatalmas Buddha-faragásra a hegy oldalában. Az egyik főhős (Munno) itt imádkozott a „Silla királyság ékköve (Queen Seon Deok)” című sorozat első részében, s annyira szép helyen van, hogy még anno a film nézésekor beszéltük, milyen jó lenne ezt majd egyszer élőben látni. Nos, akármennyire is figyeltük az utat a kis térképünkön, valahogy sikerült elkerülnünk az óriási ülő Buddha-faragást, viszont cserébe egy közeli magaslatról tökéletesen rá tudtunk látni, így végül elértük a célunkat! Ennek örömére itt is megálltunk pihenni egy kicsit, s elfogyasztottuk a maradék elemózsiánkat.

Innen már nem kellett sokat megtenni, hogy felérjünk a 468 méter magas Geumobong-csúcsra.

Egy rövid szusszanás után indultunk is tovább, immár lefelé, a Yongjanggol-völgy irányába. Az eddigiekhez képest sokkal könnyebb, tulajdonképpen autóval is járható terepen jöttünk, viszont ez egyik elágazásnál, mely a völgy felé haladt volna, belefutottunk egy tereprendezési munkálatba, így alternatív megoldásként a hegy másik oldalára menő útvonalon kellett tovább haladnunk. A táj errefelé lényegesen unalmasabb volt, mivel egy hegyi autóúton vezetett az utunk. Mindenesetre errefelé is végig ki voltak helyezve az extrém cuki, népnevelő „macis táblák”, melyek a legfőbb természetvédelmi szabályokra hívják fel a figyelmet: „Tilos az átjárás! Tilos a dohányzás! Tilos az árusítás! Tilos a főzés!” Nem vicc, tilos a főzés!

Végül Tongiljeon falu mellett lyukadtunk ki, mely a Namsan-hegy túlsó oldalán fekszik. Épp azon kezdtünk morfondírozni, hogy honnan lehetne valamilyen ebédet szerezni, amikor belebotlottunk a környék egyetlen éttermébe, amely kiváló választásnak bizonyult. Valamilyen siregibap-nak nevezett gombás rizses ételt kaptunk melyhez tofu leves, és még legalább hatféle köret járt. Elkortyolgattunk még hárman egy sojut, majd tovább indultunk.
 
Az út mentén láttunk néhány bácsit, akik önhatalmúan lezárták az egyik mellékutat és teljes szélességében, 25-30 méter hosszan beborították szárítandó rizzsel.
Nem messze innen megtaláltuk a buszmegállókat is. Elköszöntünk Egortól, aki ment vissza Gyeongju-ba, míg mi az ellenkező irányba, Bulguksa-templom felé közlekedő buszt (#11) vártuk.
Alig 5 percet várhattunk, amikor befutott a #11 számú járat. A jegy Bulguksáig ugyanúgy 1500 KRW/fő, mint idefelé, s nagyjából 20 perc az egész út.

A Bulguksa-tempom (불국사, magyarul ejtsd: Pulguksza) az egyik legfontosabb történelmi helyszínnek számít egész Dél-Koreában, mely 1995 óta az UNESCO Világörökség részét képezi. A 774-ben elkészült, eredetileg több mint 80 épületből álló templomkomplexum a koreai buddhizmus egyik legszentebb és legjelentősebb helyszíne, mely 7 hivatalos Nemzeti Kincsnek ad otthont. Sajnos napjainkra már csak az épületek tizede maradt meg, s azoknak a jó része is csak rekonstrukció.
 
Miután leszálltunk a buszról, egy vagyonért (2000 KRW) vettünk egy másfél literes vizet, majd felvonszoltuk magunkat a domboldalon a főbejárathoz, mely a félnapos hegymászás után nehezebben ment, mint gondoltuk. 

A belépőjegy fejenként 4000 KRW-be került. A főkapun való áthaladás után, egy rövid sétát követően jutunk el a központi épületrészhez, melynek két oldalán egy-egy 45 fokos meredekségű, hídnak nevezett, kőből faragott lépcsősor látható, melyek eredetiek, s 750-ben készültek. 

A híd elnevezés onnan jött, mivel szimbolikusan a földi világból Buddha világába, azaz a Bulguksába vezetnek. 


A baloldali lépcsősor részét képező két hidat Lótuszvirág hídnak (Yeonhwagyo, 연화교) és Hét kincs hídjának (Chilbogyo, 칠보교) hívják, míg a jobboldai, Teungdzson csarnokhoz vezető lépcsősor hídjait Kék felhő hídnak (Cheongungyo, 청운교) és Fehér felhő hídnak (Baegungyo, 백운교) nevezik. A Bulguksa hidakból álló lépcsősorai a már említett Nemzeti Kincsek közé tartoznak. 


Csakúgy, mint a főpavilon udvarán álló két kőpagoda, a 10,4 méter magas Dabotap (다보탑) és a 8,2 méter magas, jelenleg körbeállványozott Seokgatap (석가탑). Szintén a Nemzeti Kincsek közé sorolják a Birojeon csarnokban kiállított, aranyozott Variócsana Buddha-szobrot. 


Körbejártuk az egész komplexumot, majd fél 5 felé visszaindultunk a buszmegállóba, ahol már akkor egy masszív tömeg gyülekezett. Hosszú várakozás következett, melyet az idő előrehaladtával egyre többen untak meg, s fogtak inkább taxit. A #11 busz végül befutott, de abban akkorra már nem volt kímélet. Mire mindenki felpasszírozta magát a harmadennyi utasra minősített buszra, úgy álltunk egymás szájában-gyomrában, mint a halak a konzervdobozban. A tömegnyomor hatására biztos a sofőr is úgy gondolta, nem kell majd minden buszmegállónál megállnia, s kétszer is lazán túlhajtott, amikor az utas előre jelezte a leszállási szándékát. Ilyenkor előreüvöltöttek a renitens buszvezetőnek, aki valamelyest igyekezett sebtében korrigálni a hibát. A második alkalommal egy fiatal hölgy maradt így a buszon, de ő amellett, hogy dühösen előrekiabált – „Ajeossi (아저씨)!!! Ajeossi!!! Ajeossiiiiiii!!!!!”, ahogy középkorú urakat szokás Koreában nevezni, – még a busz ajtaját is elkezdte csapdosni, amíg az meg nem állt.  

Az egyik megállónál végül olyan sok hely felszabadult, hogy még le is tudtunk ülni, s mivel mindketten rettentően kimerültek voltunk, percek alatt be is aludtunk. Csak akkor ébredtünk fel, amikor a busz befordult az intercity buszterminál parkolójába.

Innen aztán elsétáltunk a tegnapi „food street” irányába és beültünk vacsorázni egy helyre (DaeHua Mandu), ahol jellegzetes koreai töltött gombócok széles kínálatát lehetett kipróbálni.

A mandu-t (만두) készíthetik főzve, sütve és gőzölve is, míg a töltelék szempontjából a húsos, kimcshis, zöldséges ízesítés a legnépszerűbb. Itt szinte az összes verziót kipróbáltuk, és végül 3 adagnyi gombócot termeltünk be.
A vacsora végeztével Andi vágyott még valami édességre, úgyhogy betértünk egy CU élelmiszerboltba venni valami apróságot, majd hazasétáltunk. 
Az este utolsó teendőjének az ígérkezett, hogy eldöntsük, maradunk-e még egy éjszakát itt Gyeongjuban vagy egy holnap esti vonattal visszaindulunk Szöulba. Végül az előbbi mellett döntöttünk, úgyhogy jeleztük a hosteles hölgynek, hogy plusz egy éjszakát maradnánk (amire kedvezményes 15.000 KRW/fő árat kaptunk), majd lefoglaltuk a koreai nagysebességű gyorsvasútra a jegyet 19-én reggelre.


10. nap – Gyeongju: Seondeok királynő sírja és Yangdong (2015. október 18.)

Úgyis mondhatnám, az éjszaka borzasztóra sikerült. Új szobatársak érkeztek – egy koreai fiú és egy lány –, akikből az utóbbi úgy horkolta végig az estét, mint egy orrsövényferdüléses anyadisznó. Egy ideig álmatlanul forgolódtam az ágyban, próbálva figyelmen kívül hagyni földöntúli zajokat, majd amikor már nem bírtam tovább, odamentem hozzá és finoman a tudtára adtam, hogy annyira horkol, képtelenség tőle aludni. Természetesen azonnal újrakezdte, ahogy visszatette a fejét a párnára…



Reggelinél a többiekkel kitárgyaltuk az éjszakát – Egor füldugóval aludt, Andi pedig megfázott egy kicsit, úgyhogy az őt jobban zavarta, mint a lány horkoló koncertje. Két amerikai lány is csatlakozott hozzánk az étkezőasztalnál, akik hosszabb-rövidebb ideig angolt tanítanak itt Dél-Koreában.

Egyeztettük a mai programmal Egorral, aki jelezte, hogy délelőtt a Gyeongju Nemzeti Múzeumba tervezett ellátogatni, míg délutánra Yangdong faluba megy kirándulni.

Ez nagyjából megegyezett a mi terveinkkel is, úgyhogy újfent közösen indultunk útnak.

Útközben a két kávéfüggő – Andi és Egor – beszerezte a napindító kávéadagját, majd elgyalogoltunk a közel 20 perc sétányira található Gyeongju Nemzeti Múzeumba (국립경주박물관). A belépő teljesen ingyenes, ugyanakkor a bejáratnál elkérik a nulla wonos belépőjegyet. A múzeum gyűjteménye több mint 100 ezer műkincset és történelmi műtárgyat számlál, melyek nagy része a Silla királyság idejéből származik. A tárlat rendkívül igényes, érdekes és színvonalas, s kronológiában a teljes sillai időszakot lefedi. Eredeti fegyverek, vértek, edények, dísztárgyak mellett a királyi sírhelyek építését is részletesen bemutatják, illetve lemodellezik. A Cheonmachong sírban talált, s itt kiállított, eredeti aranykoronát lopva le is fényképeztem. Miután két külön épületegységben lévő kiállítást is végigjártunk, egy kicsit kezdtünk telítődni a múzeummal, úgyhogy kimentünk megnézni a szabadtéri látnivalókat, ahol eredeti pagoda darabokat és stupákat állítottak ki. 
Végül a bejárat mellett lévő, 8. századból származó óriási bronzharangot szemléltünk meg, melyek Seongdeok király idejében készítettek. 
Ezt követően útjaink ideiglenesen elváltak Egorral, mivel ő innen egyből a Gyeongju Station felé igyekezett, hogy onnan rögtön Yangdongba menjen tovább.

Mi azonban előtte még el akartunk látogatni egy különleges helyre – a kedvenc sillai uralkodónk, Seondeok királynő sírjához. A 632-647 között trónon lévő Seondeok Korea történetének első női uralkodójaként vonult be a történelembe, amellett, hogy ő fektette le az alapokat a félsziget későbbi egyesítéséhez. Életéről több történelmi film és tévésorozat is készült – közülük a legnépszerűbb, a Magyarországon „A Silla királyság ékköve”-ként (선덕여왕, Queen Seon Seok) ismert drámasorozat volt, amely alapjaiban határozta meg a Koreával kapcsolatos érdeklődésemet. Ha ez a sorozat nem lett volna, lehet, hogy nem vagy csak sokkal-sokkal később valósult volna meg ez a koreai út is.
Seondeok királynő sírjához nem könnyű tömegközlekedéssel eljutni, mivel a városhatáron túl, egy félreeső kis erdőben található. Hogy biztosra menjünk, a Gyeongju Nemzeti Múzeum pénztárosától kértünk segítséget, aki írt egy papírfecnit, amit megmutattunk a buszvezetőnek. A múzeum elől induló #11 buszra kellett felszállnunk, s két megállóval később a sofőr szólt, ahol le kellett szállnunk. Innen már külön tábla jelölte az utat egészen a sírig. 
Egy rendkívül hangulatos, csöndes, békés kis fenyőerdőben található a sírdomb. El sem akartam hinni, hogy pár éve még otthon néztem róla egy sorozatot, most meg itt állok élőben az eredeti sír előtt. 
Elidőztünk itt egy kicsit, majd visszamentünk a buszmegállóba. Nagyjából 20 percig spékelődtünk a tűző napon, míg jött egy #602 busz, amivel aztán a Gyeongju Station-ig mentünk. Az állomás előtt lévő Turistainformációs Irodában megkérdeztük a Yangdong felé közlekedő buszok menetrendjét, majd kerestünk a környéken egy éttermet. Végül sikerült egy olyan ételt választani, ami 110%-ig hagymából készült. A levesben hagyma volt, a főételben a disznóhús mellett hagyma volt és a köret a kimchi és retek mellett 6-7 nyers fokhagymagerezdből, szójába áztatott fehérhagymából és hagymareszelékből állt. Ennyi hagymát rég ettem ilyen rövid alatt. 
Szerencsére pont jól időzítettük az ebédet, s még épp elértük az utca túloldaláról induló, Yangdong-ig közlekedő #203 buszt.

Yangdong (양동) egy kicsiny falucska Gyeongjutól északra lévő Seolchangsan-hegy völgyében, mely azzal vált ismerté, hogy az itt található házak túlnyomó többsége még Csoszon-dinasztia korában épült, ahol anno főként nemesek és híres nemes klánok laktak.
150-nél is több, eredeti állapotában megőrzött épület és klánház tekinthető meg, mellyel nemcsak Korea legnagyobb tradicionális, hagyományőrző falvának számít, hanem 2010 óta az UNESCO Világörökség részévé is nyilvánították. A kulturális örökség, néprajzi hagyományok és a csodálatos környezet valóban a régió egyik legfőbb látványosságává emelik, amit vétek lett volna kihagyni. 
A bejáratnál először érdemes megtekinteni az ingyenes múzeumot, ahol elmesélik a legszebb és legrégebbi klánházak és nemescsaládok történetét, így az ember előre megtudhat néhány érdekes információt. Ezt követően lehet jegyet váltani (4000 KRW/fő). A belépőhöz adnak egy kissé elnagyolt térképet, amely mindössze annyira jó, hogy nagyjából tisztába kerülhetünk az irányokkal és a 4-5 főbb látványossággal, amúgy tájékozódás szempontjából teljesen hasznavehetetlen. Sokkal inkább érdemes az utak mentén kitett irányjelző táblákat figyelni, amelyek segítségével minden fontosabb házat könnyedén meg lehet találni. Érdemes továbbá tisztában lenni a hangul karakterekkel, ugyanis néhol csak koreaiul vannak kiírva az irányok.
Az első ház, amit megkerestünk a bejárathoz viszonylag közel eső, Gwangajeong (관가정) volt, melyet a 15. század végén, Seonjong (Szondzsong) király belügyminisztere, Son Jung-don (Szon Dzsongdon) építtetett. 
A második fontos ház, a Hyangdan (향단) nem messze innen, egy domboldalban található, s a Yeogang Yi család rezidenciájaként szolgált. Eredetileg a 15. század elején Jungjong (Csungdzsong) király rendeletére építették Yi Eonjeok kormányzó részére, hogy kormánytisztsége mellett tudjon gondoskodni beteg édesanyjáról is. Sajnos épp zárva találtuk, úgyhogy csak kintről tudtuk megcsodálni a házat. 
Vicces volt látni, hogy egy élő faluról van szó, ahol az emberek mind a mai napi olyan házakban élnek, mint amilyeneket a történelmi sorozatokból ismerünk, annyi különbséggel, hogy a bejárat előtt nem egy szamár, hanem egy Hyundai vagy egy KIA áll. 
Mivel a falu elég nagy területen fekszik, a bejárásához minimum 1,5-2 óra szükséges. Viszont több helyen láttunk nyilvános vécét, amely stílszerűen tradicionális nádtetős kis épületben kapott helyet. 
A következő híres épület a domboldal túloldalán található Mucheomdang (무첨당) volt, mely Yi Eonjeok családjának központi klánháza volt a 15. század eleje óta. Érdekesség, hogy még napjainkban is Yi Eonjeok leszármazottai birtokában van az épület. 
Az utolsó kiemelt házig további félórát kellett gyalogolnunk, de az is megérte. A völgy túlsó végében fekvő Seobaekdang (서백당) a Wolseong Son klán tulajdonában állt.
Az épületkomplexum jó részét zárva találtuk, viszont az udvara és a közepén álló hatalmas fa kiváló fotótémául szolgált.
Ezzel gyakorlatilag – másfél óra alatt – bejártuk a falu jelentős részét és visszagyalogoltunk a buszmegállóba. Délután 5 órási busszal visszatértünk Gyeongjuba. 

Az intercity buszterminálhoz érkeztünk ezúttal is. Mivel ez volt az utolsó Gyeongjuban töltött napunk, még maradt egy hely, ahova mindenképp el akartunk jutni – a híres sillai hadvezér Kim Yushin (김유신) sírhelyéhez. Kim Yushin alakjával szintén a Silla királyság ékkövéből ismerkedtünk meg, aki a kezdetektől Deokman hercegnő (a későbbi Seondeok királynő) legfőbb bizalmasa és támogatója volt. Megjárta a katonai pályafutás legfontosabb lépcsőfokait, mígnem vitathatatlanul Silla legnagyobb és legsikeresebb hadvezérévé vált. 660-ban a híres hwangsanboli csatában legyőzte a pekcsei Gyebaek tábornok által vezetett sereget, mellyel Silla végleg elfoglalta a Pekcsei (Baekje) királyságot. Nyolc évvel később, 668-ben pedig beteljesítette a sillai uralkodók nagy álmát, legyőzték a harmadik rivális királyságot, Kogurjót (Goguryeo) is és sillai vezetéssel egyesítették a Három Királyságot.
Minimális belépőjegyet (1000 KRW) kell fizetni a sírdomb megtekintéséhez, ahova elegáns, kövezett úton juthatunk el. Kim Yushin még a királyokénál is előkelőbb sírhelyet kapott és ez is mutatja a korokon átívelő megbecsülését.
Itt is hasonlóan éreztem magam, mint a Seondeok sírnál, s végletekig örültem, hogy legalább kettejük végső nyughelyéhez el tudtunk jutni.

Innen visszasétáltunk a városba. Útközben gondoltuk kipróbáljuk a helyi sütemény különlegességet, a Gyeongju kenyeret (경주빵). Szerencsére találtunk egy olyan pékséget, ahol 30 db-osnál kisebb kiszerelésű dobozt is lehetett venni.
 
Így utólag lehet, hogy a 10 darabos helyett egy nagyot kellett volna beszerezni, ugyanis már az első falat megkóstolásakor gyakorlatilag függővé váltunk. A kisméretű sütik tésztája leheletvékony, míg belül tömény, édeskés vörösbabos pürével van töltve…mmm…nyamm! Nagyon finom!
A 10 darabos doboz mellé kaptunk egy-egy ajándék koreai palacsintát, úgyhogy alaposan le lettünk látva édességgel. Hazamenetel előtt még beültünk vacsorázni ugyanabba az étterembe, ahol az első gyeongju-i esténken ettünk. Pácolt, sült csirkéből készült bulgogit (불고기) ettünk, mely tökéletes zárása volt ennek a nagyszerű napnak.
Hazaérve megnyugodva tapasztaltuk, hogy hangosan horkoló lány és barátja helyett két új lakó érkezett a szobánkba. Sokkal halkabb és kellemesebb estének néztünk elébe…



11. nap – Vissza Szöulba (2015. október 19.)

Elsőre úgy tűnt, hogy a szokásos, már-már rutinszerű 8.15-ös kelés a mai nap is működhet, hisz’ így is bőven lesz elég időnk elérni a 9.49-es KTX vonatot.

Reggelinél Andi szóba elegyedett egy holland csajszival, majd csatlakozott az asztaltársasághoz egy fiatal, de nagyszakállú belga srác is. Megejtettük az ilyenkor szokásos utazós tapasztalatcserét, ki mit látott eddig Dél-Koreából, mi tetszett, mi nem, majd visszamentünk a szobánkba bepakolni a maradék cuccot.

Távozás előtt készítettünk egy közös képet Egorral, akinek sok sikert kívántuk a nagy utazásához. Poén lenne majd valahol vele még összefutni. 


Amikor elbúcsúztunk tőle, megkérdezte, mikor indul a vonatunk – 9.49-kor, feleltem.
-          Ó, akkor nincs sok időtök. Már 9 óra múlt!” – mondta meglepetten.
-          Hmm…már 9 óra múlt?! Hogy néztük el ennyire az időt?” – ütött belém a felismerés.
Szerencsére a hosteles hölgy részletesen elmondta Andinak, honnan indulnak a Singyeongju KTX állomásra a buszok, s ráadásul több járat (#50, #51, #60, #61, #700) is közlekedik arra, s a menetidő alig több mint 20 perc.    
-          Lássuk csak…nagyjából 15 perc alatt gyalogolunk ki a buszmegállóba…ha azonnal jön valamilyen busz, és nincs dugó, onnan még 20 perc az állomás…ott jegyátvétel…peronkeresés minimum 5 perc…ez eddig 40 perc összesen, és van jelenleg 48 percünk…Jobb lesz sietni!!!” – gondolkoztam hangosan.
Valamilyen érthetetlen okból, ekkor még teljesen valószínűnek tűnt, hogy a fent leírtak szerint VAN esélyünk elérni a vonatot. Aztán szépen lassan kezdett az egész teória összeomlani, mint a kártyavár. 


Majd leszakadtak a vállaink, amíg kiértünk a buszmegállóba. Épp jött egy #700 járat, de a sofőr nagyon határozottan mutatta, hogy a KTX állomásra az út túloldaláról mennek a buszok. Mi van?! Többször kihangsúlyozta a nő, hogy NEM kell átmenni a főút túloldalán lévő megállóba, hanem az innenső kell majd nekünk. Teljesen összezavarodtunk, az idő pedig vészesen fogyott. A másik irányból érkezett egy #60, de nem állt meg sehol, s nem láttuk a megállót sem. Őrület! Fel-alá rohangáltunk azzal a bitang nehéz cuccal, és fogalmunk sem volt, honnan indulnak ezek az átkozott buszok. Aztán be kellett látnunk, hogy nem maradt más lehetőség – taxi!



Ahogy ilyenkor lenni szokott, a szinte tök üres utcákon mindenhol pirosat kaptunk, ahol pirosat lehetett. Mint kiderült, a Singyeongju KTX állomás sokkal, de sokkal messzebb van, mint gondoltuk. Taxival is legalább 20 perc kellett, hogy kiérjünk – busszal ez teljes mértékig esélytelen lett volna. Így bár összesen 13.800 KRW lett az extra nem kalkulált taxiköltség, de legalább nem kellett kidobnunk a két, egyenként 49.300 KRW-s KTX jegyet.
9.35-re értünk végül az állomásra. Gyorsan elrohantunk átvenni a jegyeket, melyhez elég volt az e-mailben kapott visszaigazolást bemutatni az iPaden. 9 perccel az indulás előtt kaptuk kézhez a jegyeket! 4-es vágány, 17-es kocsi, irány fel a peronra!

És 9 perc múlva, másodpercre pontosan begördült a kecses, áramvonalas KTX nagysebességű expresszvonat.

A KTX (Korea Train eXpress) gyorsvasút hálózat – a normál vasúthoz hasonlóan – a Korail kezelésében van, s 2004. április 1-én kezdte meg működését a Szöul-Busan viszonylaton, melyet később az Incheon reptérig hosszabbítottak meg. A KTX vonatok hivatalos maximális sebessége 305 km/óra a vonal teljes hosszán, bár a műszaki terveik alapján 350 km/órás sebességet is bőven elbírnának. Az új generációs KTX vonatok pedig a 420 km/órás álomhatár is átlépték.

Borsos ára ellenére mindenképpen szerettük volna kipróbálni ezt a szupergyors vasutat, mellyel nem mellékesen feleannyi idő alatt (2 óra) megtehetjük a Gyeongju-Szöul távot, mint busszal. Az hátrány ugyanakkor, hogy a Singyeongju KTX állomás jóval Gyeongju város határain kívül helyezkedik el, s az innen, illetve ide történő transzfert még bele kell mindenkinek kalkulálnia.
Minden jó, ha a vége jó, sikerült elérnünk a 9.49-es KTX vonatot. Az állomásperonon be voltak jelölve, hol fognak az egyes vasúti kocsik ajtajai nyílni, úgyhogy megkerestük a miénket (17), és örömmel konstatáltuk, hogy milliméterre pontosan a megadott helyen állt meg a vonat. Felszállva sem kellett csalódnunk a szolgáltatásban – ingyenes wifi és kényelmes ülések vártak minket. De a legjobb az egészben az volt, amikor mi is 305 km/órával hasítottunk keresztül a koreai vidéken, egészen a fővárosig. 
11.50-kor érkeztünk meg Szöul legforgalmasabb vasútállomására, a Seoul Station-re (서울역), mely a vasút mellett még 4 metróvonallal is egybe van integrálva. 

Nem gondoltam volna, hogy ekkora giga-mega állomáson nem találunk egyetlen szabad csomagőrzőt sem, abból a kb. 100-ból, melyet láttunk. Végül 3 metrómegállóval odébb, a Jongno 3(sam)-ga (종로3가역) állomásnál tettük le a cuccokat, majd kerestünk egy szimpatikus éttermet a közelben. Elképesztően finom bulgogi-bibimbapot ettünk, mely annyira bejött nekünk, hogy az út hátralevő részében még kétszer eljöttünk ide ebédelni.
A délutáni program a város második legnagyobb Csoszon-palotájának, a Changdeokgung-nak a megtekintése lett volna, de pechünkre pont zárva volt a mai napon. (A Gyeongbokgung hétfőnként, a többi palota keddenként tart zárva.)

Ha már így hoppon maradtunk a palotával, elmentünk felfedezni a közeli, izgalmas Insadong (인사동) kerületet. A Buk-insa madang felől érkezve meglepődve tapasztaltuk, hogy a városrész olyan népszerű a turisták körében, hogy téren lévő Turista Infóponton külön Insadongos térképeket osztogattak. A kerület fő sétálóutcáján, az Insadong-gilen sétálva számtalan kézműves- és szuvenírboltot, éttermet, kávézót, valamint művészeti galériát láthatunk. A többi turistához hasonlóan mi is alaposan végigszemléltük a kínálatot, s kinéztük milyen ajándékokat vinnénk majd az otthoniaknak. 



Kerestünk színes kacsapárokat, fém evőpálcikát, koreai kalligráfiával festett mini paravánt, majd leragadtunk egy látványcukrászdánál, ahol valamilyen különös, bizarr édességet készítettek az érdeklődők szeme láttára. 

A fehér színű, hajszál vékony fonalhoz hasonlító édességet (kultare, 꿀타래), melyet csokoládé- vagy manduladarával töltenek, kőkemény méztömbből készítik kézzel, mindössze pár perc alatt. Annyira tetszett nekünk a mutatvány, hogy mi is vettünk egy dobozzal.
Ezután egy tojással töltött, édeskés sütit próbáltunk ki, amit az utcai bódéknál árultak, s már régóta izgatta a fantáziánkat.
Végül kiértünk a rendkívül hangulatos Cheonggyecheon-patakig, mely a Gwanghwamun metróállomástól indulva, keresztülszeli a fél szöuli belvárost. A pár éve revitalizált és kiépített patakpart valóban kiváló hely egy kis sétára, ha ki akarunk szakadni a nagyvárosi légkörből.



S ha már a nagyvárosi légkörnél tartunk – délutánra olyan átható szmog borította egész Szöult, hogy a közeli Namsan-hegy tetején magasodó TV-torony körvonalait alig lehetett kivenni. Ami még durvább, hogy teljesen felhőtlen égbolton a szmogtól (!) nem lehetett látni a Napot! 

Ettől függetlenül egy jót sétáltunk a patak mentén, s végül a Dongdaemun piacnál lyukadtunk ki. Ez alatt ne egy klasszikus értelemben vett piacot képzeljünk el, hanem egy közel 10 háztömb sugarú területet, mely nagyjából 30.000 boltnak, 26 bevásárlóközpontnak ad otthont. Amit itt nem lehet megvenni, olyan nincs. Ha az embernek szűkre szabott a pénztárcája, de divatos ruhákat, olcsó műszaki cuccokat és jó kaját akar enni, ez egy tuti hely. Rendezett boltoktól, a sikátorokban működő kifőzdéig minden van itt.


Elsőre nem egészen értettük, hogy akkor melyik része pontosan a Dongdaemun piac, majd megkérdeztük egy – koreai mértékkel nézve égimeszelőnek számító – fiatal biztonsági őrt, hogy „ez a bevásárlóközpont lenne a piac?”, mire ő büszkén azt felelte „természetesen!”. Utána bejárva az egész részt, megértettük, hogy sokkal kiterjedtebb azért egy mezei bevásárlóközpontnál.

Az egyik sarkon láttunk például egy hatalmas gombócgőzölőt, melyben két öklömnyi méretű bucik ültek a „szaunában”.
Ha már erre jártunk, ismételten megnéztük a Dongdaemun-kaput is. Most látszott igazán, hogy mennyire rossz a város levegője – kapu alig volt 70 méterre, a kontúrjai így is teljesen elmosódottak voltak. 
Mivel még mindig volt jó néhány óránk az esti szállásadónkkal való találkozásig, elmentünk Szöul híres, trendi negyedébe, Gangnam-be. A PSY művésznév alatt befutott dél-koreai rapper-énekes világsikerű Gangnam Style című K-pop számáról elhíresült szöuli kerületben sétálgatva egyből éreztük, nem vagyunk elég menőek és trendiek a helyhez képest. A Gangnam Style pont ezt figurázza ki a maga módján – görbe tükröt tart azoknak, akik a „gangnami álomélet” reményében, a gazdagság, divatosság és trendiség oltárán hitelkártyájukkal hihetetlen adósságba képesek verni magukat kizárólag a látszat kedvéért, míg az alapvető élelmiszereken meg spórolnak. A klip rendkívül népszerű lett az egész világon, olyannyira, hogy a Youtube-on több mint 2,2 milliárdan (!) hallgatták meg a számot, mely Guinness-rekordnak számít.    

Az rendhagyó estét nagyszerűen keretbe foglalta a jéghideg zuhanyvíz, mely fürdésnél várt ránk. Mai napig nem tudom, vagy alapjáraton hideg volt, vagy mi voltunk olyan bénák, hogy nem kapcsoltunk fel valamilyen rejtett „melegvizes kapcsolót” (ChoongHyuk-nál volt ilyen!). Jio már rég aludt (a horkolásból ítélve) a másik szobában, úgyhogy egyedül maradtunk a jeges fürdő lehetőségével.

Azt pedig, hogy Gangnam milyen piszok drága, a saját bőrünkön érezhettük – egy szimpla utcai bódénál képesek voltak 5000 KRW-t elkérni két kis pálcányi fűszeres rablóhúsért. Aki éhes, ki fogja fizetni, mi is így tettünk.

Sétálgattunk még egy kicsit, majd lecsekkoltam az iPad-emet, írt-e a szállásadónk. Azt javasolta, hogy 8-kor találkozzunk a Gwanghwamun metrómegállónál, vagy ha az nem jó nekünk, 9-kor a Gaywa állomásnál. Végül az előbbi mellett döntöttünk, úgyhogy visszametróztunk a belvárosba.

Késtünk 10 percet, de még így is előtte érkeztünk. Andi kérdezte, hogy felismerem-e, ha közeledik, mire be kellett látnom, fogalmam sincs, hogy néz ki. Ennek ellenére már 30 méterről biztos voltam benne, hogy a vigyorogva közeledő alak Jio lesz, aki erre a mai estére fogadott be minket.

A bemutatkozást követően az első benyomásom az volt, hogy „úristen, honnan van ilyen tökéletes angol akcentusa?”. Az angolja nemcsak jó, hanem egyenesen kiváló volt (mely a koreaiak körében ritkaság), de szokatlanul mély orgánumú hang is társult hozzá, mint valamilyen szinkronszínészé.

Sajnos még el kellett metróznunk a Jongno 3(sam)-ga megállóhoz felvenni a cuccainkat mielőtt hazamehettünk volna. Ezt kissé kabarisztikus jelentbe torkollott, mivel a hatalmas metróaluljáró-rendszerben, ahol 3 vonal is találkozik, teljesen elfelejtettük, hol is tettük le a hátizsákokat. Keringtünk egy sort, mint gólyafos a levegőben, mire nagy nehezen megtaláltuk a mi csomagőrzőnket, rettentően ciki volt. Innen egyenesen Jio lakására mentünk, mely metró és busz kombinálásával is közel háromnegyed órát tartott.

Közben szépen lassan megismertük Jio-t. Megtudtuk róla, hogy 30 éves, diplomata és a külügyminisztériumban dolgozik, legtöbbször este 7-ig. A koreai és az angol mellett folyékonyan beszél arabul, japánul és franciául, s két nap múlva indul New Yorkba üzleti útra. Rengeteget utazik, ezért érthetően a 14 órás (!) követlen new yorki járat gondolata nem dobja fel túlságosan. Sok érdekes sztorit mesélt a munkájáról, úgyhogy alapvetően jó társaságnak bizonyult.

Mivel a rendes vacsorában még nem volt ma részünk, a cuccok letétele után körbejártunk a környéken, hogy a kedvenc helyei nyitva vannak-e, de nem jártunk sikerrel, már mindenki rég bezárt. Végül egy sarki mobil kifőzdénél vettünk két adag mandu-t (húsosat és kimcshiset), majd visszamentünk a lakásba megvacsorázni. Diplomata létére döbbenetes rendetlenség fogadott az otthonában, mely magasan vert mindenféle amszterdami kolis élményt, pedig aligha gondoltam volna, hogy Gábort vagy Sebastiant felül lehet ilyen téren múlni.

Lényeg, hogy a konyhaföldön ülve egy kis asztal körül, némi soju kíséretében elkezdtük elfogyasztani a gombócokat. A vacsora felénél Jio felállt, bement a szobájába, majd kihozott egy kis fémdobozt és visszaült mellénk.


Ami ezután következett, még a mai napig kísért rémálmainkban. Az étkezőasztalnál ülve, a vacsora felénél, a tőle telhető legnagyobb természetességgel elkezdte vágni a lábkörmeit!!! Andival majdnem félrenyeltünk a döbbenettől, s csak hatalmas erőfeszítések árán voltunk képesek visszafogni magunkat, hogy ne üljön ki az arcunkra a totális megrökönyödés. Szegény srácról azóta is ez az első dolog, ami az eszembe jut, és ezt aligha fogja bármi is felülírni.

De ezzel nem volt vége az estének. Kiderült Jio finoman szólva nem veti meg az alkoholt, (az utazóbőröndje, nem viccelek, dugig volt pakolva viszkivel), úgyhogy gondoltuk, megkínáljuk egy kis magyar pálinkával, amit azért hoztunk magunkkal, hogy némely kaja után azonnal „fertőtlenítsük” a gyomrunkat. Előhoztuk tehát a pálinkát (a félliteres palack még háromnegyedig volt másfél hét után), s két órával később már egy csöpp sem maradt belőle. Jionak bizonyosan ízlett a magyar tüzes ital, mivel kérés nélkül utántöltötte a felespoharakat, s mivel mi nem döntöttünk le olyan tempóban, mint ő, a nagy részét egymaga fogyasztotta el.

Amikor már mindannyian kezdtünk fáradni, felvetette, hogy akár itt is maradhatunk a lakásában, míg ő New Yorkban van, itt hagyja a kulcsot, cserébe csak „minimális” 20-25 dolcsit (kb. 8400 Ft) és lakás kitakarítását kérné. Annyira rá akart beszélni, hogy a már lefixált suwoni CouchSurfinges szállásadónkat is lemondatta volna velünk („Suwonban nincs semmi érdekes, nem éri meg ott egy egész napot eltölteni.” – mondta.)
Nagyon határozottan elzárkóztunk a „nagylelkű” ajánlata elől, mely csak másnap esett le, hogy mennyire nem volt szimpatikus gesztus, legalábbis a mi szemünkben. A CouchSurfing nem erről szól – nem fogok senkinek sem fizetni azért, hogy a CouchSurfing keretében elszállásoljon, és senki után nem szándékozom takarítani. Én sem kérem még viccből sem a saját vendégeimet erre.
Kicsit sajnáltam, hogy ez a 2-3 dolog alapvetően meghatározta a kialakult véleményünket Jioról, aki amúgy tényleg egy intelligens, tájékozott és szórakoztató srác volt – ezeket leszámítva.
Utána bebújva a hálózsákomba, nem győztem felolvadni, mígnem szépen lassan elnyomott az álom.


12. nap – Szöul: A Changdeokgung Palota (2015. október 20.)

Valamikor reggel félálomban hallottam a munkába induló Jio-t beköszönni a szobánkba, de sokat nem fogtam fel belőle, a fejem azonnal visszazuhant a párnára. Rettenet fáradt voltam, szerencse, hogy Jio felajánlotta, nem kell eljönnünk, amikor ő indul munkába, alhatunk tovább, csak zárjunk majd be. 
Amikor aztán felébredtünk, gyorsan összeszedelőzködtünk, majd Jio előző esti útmutatója alapján próbáltuk akkurátusan kinyitni az elektronikus-riasztós zárral rendelkező bejárati ajtót. 50% esélyem lehetett, hogy a rossz gombot nyomom meg a záron – sikerült. Azonnal fülsüketítően vinnyogásba kezdett a riasztó, úgyhogy telefonos segítségért azonnal felhívtuk Jio-t, nehogy azt higgye, éppen kirámoljuk a lakását. Elmagyarázta, hogyan kell hatástalanítani a riasztót, úgyhogy sikerült rendesen bezárni az ajtót.

Bebuszoztunk a Jongno 3(sam)-ga állomáshoz, ahol egy segítőkész bácsi megmutatta az irányt az Anguk metrómegállóig, mely a Gyeongbokgung és Changdeokgung palota között helyezkedik el. Letettük a hátizsákjainkat egy csomagmegőrzőben, Andi kapott egy „napindító kávét” a Dunkin Donuts-ban, majd irány a híres Changdeokgung palota! 

Sokan azt mondják, hogy bár a Gyeongbokgung nagyobb, a Changdeokgung palota (창덕궁) messze a legszebb az öt nagy szöuli Csoszon-palota közül, s ha csak egyet van időnk megtekinteni, ez legyen az.
Ennek egyrészről az az oka, hogy itt érezhető leginkább a tradicionális koreai építészet és a természet összhangja, hiszen a palota végében lévő erdőségből egy olyan elképesztően hangulatos, kizárólag a királyi család által használható titkos kertet alakítottak ki, mely évszázadokon keresztül a Csoszon uralkodók egyik legkedveltebb helyének számított.
Az 1997 óta UNESCO Világörökségnek számító Changdeokgung palota építését 1412-ben fejezték be. Sajnos ez sem élte túl az 1592-1598 közötti japán inváziót, s a többi palotához hasonlóan porig égették. Ugyanakkor – ellentétben a Gyeongbokgung főpalotával – a háborút követően azonnal újjáépítették, s innentől kezdve 254 éven keresztül (1618-1872) a Changdeokgung palota szolgált a királyi kormány központjául.
A belépőjegyeket a Donhwamun főkapu melletti pénztárban lehet megvenni – a Changdeokgungba 3000 KRW-t, míg a Titkos kertbe (Huwon) 5000 KRW-t kell fizetni. Ezután átkelhetünk a hatalmas főkapun, mely a legnagyobb és egyben legrégebbi palotakapu egész Szöulban. 
Az első jelentős látnivaló a Jinseonmun kapu előtt látható, 1411-ben épült Geumcheongyo, Szöul legrégebbi kőhídja, mely csodával határos módon mindkét japán inváziót túlélte. 
A következő érdekesség, az Injeongjeon (인정전), azaz a fő trónterem, ahol fő államügyeket, hivatalnoki gyűléseket, külföldi küldöttségek fogadását és az új királyok koronázását végezték. A jelenlegi, kétszintes épületet 1804-ben, Sunjo (Szundzso) kiráy uralkodása alatt építették, s jól mutatja a késő Csoszon-korabeli építészeti vonásokat. 

 
Ezután megnéztük a tanácsteremként használt Seonjeongjeon csarnokot, ahol a király a napi megbeszéléseit tartotta az államügyekről minisztereivel, s fogadta a jelentéseket. Érdekesség, hogy ez az egyetlen épület a palotában, melynek kék cserepekből készült a teteje.
Emellett közvetlenül jobbra a király rezidenciája (Huijeongdang) következik, amely mögött egyből a Daejojeon, a királyné lakrésze található. Épp az utóbbit jártuk be, amikor egy csapatnyi, Csoszon-udvarhölgynek öltözött fiatal lány érkezett, akik boldogan pózoltak nekünk egy-két fotó erejéig. 

Végül a palota egyik legtávolabbi végében lévő, 1847-ben épült Nakseonjae épületegyüttesbe látogattunk el, amely egykor a királyi ágyasoknak és az anyakirálynénak az otthona volt. 1989-ig itt éltek a királyi család utolsó leszármazottai is.

 
Innen vissza kellett sétálnunk egészen a Donhwamun-nál lévő csomagmegőrzőig, mivel Andi a hátizsákjában hagyta a Titkok kertjébe szóló belépőjegyet. Ha már arra jártunk, megnéztük a palota nyugati részében lévő egykori kormányzati épületeket, majd visszabattyogtunk a Titkok kertjének a bejáratához. 




Mivel oda csak vezetett túra keretében lehet belépni, még maradt egy bő félóránk a következő, 14.30-as turnusig, úgyhogy fejenként extra 1000 KRW-ért, átruccantunk a szomszédos Changyeonggung palotába (창경궁), mely hasonló neve ellenére egy teljesen különálló palotakomplexum. 

A Changyeonggung-ot még Sejong király építette az apja részére, de végleges nevét és formáját 1483-ban Seongjong király alatt kapta. Főcsarnokát, a Myeongjeongjeon-ot – az első japán inváziót követően – 1616-ban építették újjá, mellyel a város legrégebbi tróntermévé vált. Ennek ellenére méretében alaposan elmarad a két nagyobbik palota tróntermétől, hiszen eredetileg az özvegy királyné lakosztályának szánták. 

Érdekesség, hogy a belső udvaron a csarnok felé vezető, lekövezett, „háromsávos” járda közepén csak a király járhatott.   Tőle balra, a palota tanácsterme, a Myeongjeongjeon található, mely egy szomorú és tragikus esemény helyszínéül szolgált 1762-ben. Itt záratta ugyanis Yeongjo (Jongdzso) király egyetlen fiát, a trónörökös Sado (Szado) herceget egy rizsládába, aki – a legenda szerint – valamilyen mentális betegségben szenvedhetett, mivel randomszerűen legyilkolt embereket és megerőszakolt nőket a palotában. Végül 8 napnyi éheztetés után, ott a rizsládába zárva lelte a halálát. A herceg sokak szerint politikai összeesküvésnek lett az áldozata, bár őrült természetét felesége, Hyegyeong is megerősítette önéletrajzi könyvében. 

Sokáig nem időzhettünk itt, vissza kellett sietnünk a 14.30-kor induló, angol nyelvű vezetett túrára, a Titkok kertjébe. A Csoszon időkben Huwon kert (후원) néven ismert, 32 hektáros terület kifejezetten a királyi család részére alakították ki, ahova az uralkodó engedélye nélkül mások be sem léphettek. A kert a tradicionális koreai kertészet mintapéldája, mely minden szinten a természettel történő összhangra törekszik. A kikapcsolódásra vágyó uralkodók ide jöhettek pihenni, harcművészeteket, íjászatot gyakorolni, miniszterekkel iszogatni, tanulni, elmélkedni, de gyakran saját kezűleg ültettek növényeket, gabonát egy kis területen.

Először a kert leglátogatottabb helyéhez, az erdei Buyongji-tóhoz vittek el minket, melyet több irányból pavilonok vettek körül. 

Közülük a legnagyobb, kétszintes Juhamnu Pavilon könyvtárként funkcionált, ahol a király órákat olvashatott. A pavilont a népszerű Jeongjo (Dzsongdzsó) király (korábbi nevén Yi San) építette magának uralkodásának első évében, 1776-ban. 

 
Innen tovább haladva egy másik kis mesterséges tavacskához, az Aeryeonji-tóhoz jutunk, szélén a hangulatos kis Aeryeonjeong Pavilionnal, mely a környező, őszi színekben pompázó fáknak köszönhetően csodálatos látványt nyújt.

Ekkor értettem meg, miért mondja mindenki, hogy Koreába mindenképpen ősszel érdemes jönni. A tavacskához egy darab kőtömbből kifaragott Bulromun kapun lehet bejutni, mely alatt átkelve állítólag hosszú élet és jó egészség vár ránk.Innen már egyenesen a kijárat felé vettük az útirányt. Az utolsó látnivaló az a közel 700 (!) éves Hyangnamu fa (향나무) volt, melyet nagyjából 100 évvel a Changdeokgung palota építése előtt ültethettek, s igazi nemzeti kincsként őrzik.

Az idegenvezető hölgy minden helyszínen hagyott ötpercnyi időt fotózni, majd tovább haladtunk a következő helyszínre. Megnéztünk még a szép, hatoldalú Jondeokjeong Pavilont, a hangulatos Ongnyucheon-forrás környékét, majd a túra a Yeongyeongdang rezidencián ért véget. 

Utóbbinál egy érdekes sztorit mesélt a hölgy – a ház kifejezetten férfi lakhelyként funkcionált, ahol a család feje fogadhatta a vendégeket. Mivel nők nem léphettek be ide, a feleség onnan tudhatta, hogy hány főre kell ételt, italt készítenie, hogy megszámolta az épület előtt hagyott cipő párokat.   

Mire végeztünk a palotában, délután 4 óra is eltelt. Beültünk a tegnapi helyre ebédelni, majd felvettük a nagy hátizsákjainkat az Anguk megállónál, és elmetróztunk a mai napi szálláshelyünkre, a Hansung University metróállomás (한성대입구역) közelében lévő hostelbe, a B&J Open Guesthouse-ba. 

Alighogy becsekkoltunk és kipakoltunk, észrevettem, hogy a mi szobánkban rendkívül gyenge a WiFi-jelerősség, amit azonnal szóvá is tettem. Végül a recepciós kihívta a hostel menedzserét, s amikor ő is megbizonyosodott az igazamról, adtak nekünk egy másik, sokkal jobb szobát, minden felár nélkül.
Este még elmentünk bevásárolni egy-két dolgot, majd lefekvés előtt még belenéztünk az aktuálisan tévében futó koreai drámákba.


13. nap – DMZ (2015. október 21.)

A mai napi program különösen izgalmasnak ígérkezett, mivel egy egész napos vezetett túra keretében az Észak- és Dél-Korea határánál kialakított demilitarizált övezetbe – röviden a DMZ-be (Demilitarised Zone) – terveztünk ellátogatni. Mivel a DMZ rendkívül szigorúan őrzött katonai terület, civileknek kizárólag minősített utazási irodákon keresztül lehet ide eljutni, s még így is egy sor feltételnek eleget kell tenni. Négy nagyon fontos szabály van, amit minden DMZ túrára jelentkezőnek szem előtt kell tartania:
·        Megfelelő öltözék! Szakadt farmernadrágot, ujjatlan pólót, miniszoknyát, katonai ruhát, tréningnadrágot, szandált és magas sarkút nem szabad viselni az út során! Erre állítólag azért van szükség, mert az északi kommunista propaganda előszeretettel használja fel a nyugati turistákról készült (szemükben előnytelen) képeket propaganda célokra. 
·        Szigorúan tilos fényképezni katonákat, katonai létesítményeket (még a buszból sem) kivéve, ha erre kifejezett engedélyt adtak! 90 mm-esnél nagyobb fényképezőgép objektív nem vihető be.
·        Szigorúan tilos bármilyen gesztikulációt, kézmozdulatot tenni az északiak felé, vagy beszélni hozzájuk.
·        Útlevél nélkül nem engednek be a DMZ területére!

A túrák elég hamar betelnek, úgyhogy érdemes előre regisztrálni. Mi még szeptemberben végignéztük a nagyobb irodák ajánlatait, s összehasonlítva az árakat és programpontokat, végül a Seoul City Tour-ra esett a választásunk. Fejenként 125.000 KRW-ért egy egész napos programcsomagot kaptunk, melynek első felében a DMZ főbb állomásait (Imjingak Park, Szabadság híd, 3. Alagút, DMZ Múzeum, Dora kilátó, Dorasan vonatállomás), majd délután a JSA-t (magyarul az Egyesített Biztonsági Övezet, ahol időnként a két Korea tárgyalásokat folytat) mutatják meg. A két túra közötti ebéd az ár részét képezi.

Sőt a foglaláskor, ha megadod a hotel vagy szálláshely címét, reggel díjmentesen felvesznek kocsival, s a gyülekezőhelyre visznek.  A visszaigazoló e-mailben részletesen megírták, hogy mikorra jön értünk az autó (7.00), úgyhogy a mai reggel csak arra kellett figyelnünk, hogy ezt ne szalasszuk el.



Ennek oltárán a keservesen korai, 6.15-as kelés mellett döntöttünk. Meglepetésre nem mi voltunk az egyetlenek, akiket ilyen hajnali órán kidobott az ágy – a konyha már javában a serpenyőben sercegő tükörtojás szagában úszott.

Egy gyors reggelit követően, a megbeszélt időre kimentünk a hostel elé, ahol egy minibusz várt minket. Rajtunk kívül még három amerikait akart felvenni a sofőr, de eltévesztette a címet és rossz helyen várakozott, majd csak némi bolyongást követően lelt rá az utasokra. Végül egy bő órás autókázást követően megérkeztünk a gyülekezőpontra, ahol átszálltunk egy nagy buszba. A 8.00-ra tervezett indulás így rögtön félórás késéssel indult.

Sajnos az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk – az elmúlt két napról nemcsak, hogy megmaradt a szürke szmogos köd, de a látási viszonyok minden eddiginél rosszabbnak bizonyultak. Igyekeztem valamelyest leplezni a csalódottságomat („Nem fogunk így semmit sem látni!”), s azzal nyugtattam magam, hogy ez a ködös látkép csak még sejtelmesebbé és misztikussá teszi ezt a konzerválódott hidegháborús helyszínt.

Egy 30-as éveiben járó, fiatal hölgyet kaptunk idegenvezetőnek a délelőtti túrára, akit az „Erica” fantázianéven szólíthatott a csoport.
http://www.panmunjeomtour.com/wp/wp-content/uploads/2014/04/imjingak.jpg?ckattempt=1
Az első megálló az Imjingak park (임진각) volt, mely az utolsó olyan civilek által is látogatható pont Dél-Koreában, mely a DMZ közvetlen előszobájában, mindössze 7 km-re a katonai demarkációs vonaltól található. A parkban két dolgért érdemes megállni – egyrészről itt lehet beszerezni azokat a hivatalos engedélyeket, amivel be lehet lépni a DMZ területére, másrészről, jó néhány olyan érdekesség és emlékhely található itt, amely kétségtelenül megadja az alaphangot ehhez a szomorú vidékhez. Itt láthatjuk a Szabadság hídját (자유 다리), egy egyszerű kis gyalogos fahidat, melyet a koreai háború végeztével ideiglenesen azért építettek az Imjingang-folyó fölé, hogy katonai fogolycsere keretében hazahozzák a közel 13 ezer dél-koreai hadifoglyot. 

http://static.panoramio.com/photos/large/665008.jpg
A hidat később odébb mozgatták, jelenlegi helyére, ahol, mint emlékművet lehet megtekinteni. A Szabadság híd hátterében, két vasúti hidat is láthatunk a folyó fölött, igaz utóbbiból már csak a maradványok látszanak ki. Ezeket még 1905-ben építették, és a Szöult Phenjannal – Észak-Korea jelenlegi fővárosával – összekötő vasútvonal fontos részei voltak. Korea kettéválásakor felrobbantották őket, majd az egyiket idővel újjáépítették (Gyeonguiseon vasúti híd). További háborús műemlékek mellett még egy szitává lőtt, rozsdás gőzmozdonyt érdemes megnézni itt. 

http://www.thedailyparker.com/image.axd?picture=blogfiles%5CImjingak_locomotive_12900%20sm.jpg 
A 2009-ben kiállított, tragikus sorsú mozdony közel 60 éven keresztül rozsdásodott az aknákkal borított DMZ közepén, miután – 1020 lövedékkel megsorozva – szó szerint ripityára lőtték, miközben az ENSZ erőknek szállított katonai utánpótlást.

Kifejezetten sajnáltam, hogy Erica meglepően hamar visszatért az engedélyeinkkel, így egy gyors mosdóba tett látogatást követően indultunk is tovább, így mind a lokomotívot, mind a Szabadság hídját csak a távolból figyelhettük meg.

Alig tettünk meg 4-5 km-t a busszal, egy szigorúan őrzött katonai ellenőrzőponthoz érkeztünk. Felszállt egy láthatóan rendkívül fiatal dél-koreai katona, végignézte mindenkinek az útlevelét, ellenőrizte az engedélyeket, majd az utunkra engedett minket. Ezzel hivatalosan is beléptünk a DMZ-be!
Innentől fogva mindenféle fotózás, videózás tilos! Ahol mégis szabad, ott külön felhívják többször is a figyelmet.

Ezután átkeltünk az Egyesülés hídon (Unification bridge), melyet 1998-ban azért építettek, hogy megkönnyítse Észak és Dél közötti (lehetséges) áruszállítást és közlekedést. 
A hidat „Tehenek hídjának” is hívják, melynek apropóját egy aranyos történet adja. Történt ugyanis, hogy 1933-ben egy észak-koreai falucskából származó 18 éves fiatal, Chung Ju-yung a jobb élet reményében elszökött otthonról, hogy Szöulban próbáljon szerencsét. Mivel pénz nem volt a vonatútra, ellopta a család egyik tehenét, eladta, melynek az árából megvette a vonatjegyet. A fiúnak igencsak bejött az élet (a későbbi Dél-Koreában), mivel ő lett a világhírű koreai autó- és hajógyártó vállalat, a HYUNDAI alapítója és elnöke. Azonban később, Dél-Korea egyik leggazdagabb embereként sem felejtette el, honnan jött. 1998-ban nem mindennapi lépésre szánta el magát – ideiglenesen visszatért észak-koreai szülőhelyére, de nem üres kézzel. 1000+1 tehenet vitt magával, mellyel szimbolikusan visszafizette az adósságát – az egy tehenet, melyet elhozott otthonról – és még ezret, mely ajándék az elképesztő szegénységben és éhínségben élő szülőföldje számára. Az 1001 tehenet ezen a hídon keresztül vitték Észak-Koreába, így ragadt rajta ez a vicces becenév.
Az első megálló a DMZ területén belül a 3. alagút bejáratánál lévő látogatóközpont volt, ahol először egy mini moziterembe zsúfolódva levetítettek nekünk egy felháborító, hatásvadász amerikai propaganda-kisfilmet a koreai háború borzalmairól, mely végső soron a DMZ kialakításához vezetett. Volt benne minden, ami az abszolút „Gonosz” és „Rossz” ellen küzdő, hősies és hazafias hangulatú amcsi háborús filmek sajátja. Emelkedett, hősiességet árasztó aláfestőzene, irritáló hangú narrátor, „fekete-fehér” helyzetleírás (a gonosz, mocskos, kegyetlen elnyomó északi kommunisták, szegény, szenvedő, demokrácia párti déliek ellen), és ömlengő, mesterségesen keltett dramatizálás és kiterjesztett szárnyakkal szálló sas (öhm, ez nem az USA jelképe úgy egyébként?). 20 perces förtelem első harmada így telt, majd a maradék időben hirtelen változott a kép (és a hangulat), s arról szólt az egész, hogy az 1953-as fegyverszünettel és a DMZ kijelölésével egy világon egyedülálló, (a milliónyi aknától eltekintve) érintetlen természeti terület jött létre, ritka növényekkel, madarakkal és egyéb állatokkal. S ha még nem ocsúdtunk volna fel hirtelen jött Discovery Channel-szerű természetfilmes hangulattól, érkezett az ütős finálé, melyet, ha nem a saját szememmel látok, biztos nem hiszem el – az újból megszólaló, hősies, megindító zene mellet a narrátor emelkedett hangon így fejezi be:
„…but until unification happens, D-M-Z will live FOREVER!” (magyarul: „…és amíg meg nem valósul (a két Korea) egyesülés(e), a DMZ örökké élni fog!”)
Andival teljesen lesokkoltunk. Mi ez a szar?! Ez mindennek az alja! Egy rövid, objektív történelmi áttekintő helyett kaptunk egy ostoba, primitív, amcsi propaganda filmet. Ahogy rágondolok, kiráz a hideg.

Ezután Erica vezetésével megtekintettük a szintén itt található DMZ kiállítást, ahol élethű maketteken mutatják be a DMZ főbb részeit, s mesélnek el néhány fontosabb történelmi eseményt.

Utána sem tétováztunk sokat, rohanhattunk át a szemben lévő épületbe, ahol a 3. alagútnak (3땅굴) a lejárata kezdődik. Ezt az 1635 méter hosszú, 2 méter magas, 2 méter széles alagutat az észak-koreaiak azzal a nyilvánvaló céllal ásták, hogy rajtaütésszerű csapást mérjenek Dél-Koreára. Összesen négy ilyen alagutat fedeztek fel az 1953-as fegyverszünet óta – az elsőt 1974-ben, a másodikat egy fél évvel később, a harmadikat 1978-ben (egy Északról átszökött katona segítségével), míg a negyediket 1990-ben. Az ember azt gondolná, meglehetősen röhejes próbálkozás ilyen keskeny alagúton érkezve csak nem lehet masszív tömegeket átjuttatni a határon – de tévedünk. Úgy tervezték, hogy óránként akár 30.000 könnyűfegyveres katona is át tud engedni, mely egyből riasztóbban hangzik.
Észak-Korea természetesen csuklóból tagadta a vádakat, s azzal mentegetőztek, hogy pusztán egy szénbányához tartozó járatról van szó. Ezt 3 meglehetősen egyértelmű bizonyítékkal meg lehet cáfolni: 1.) jól láthatóak a dinamitnyomok, melyek célzottan Dél-Korea irányába lettek végighelyezve, 2.) tudatosan lejtősre csinálták a járatot, hogy a víz visszafelé, az északi irányba folyjon, nem gátolva így a további ásási munkálatokat, 3.) az alagút falait feketére festették, ezzel alátámasztva a szénbányászati elméletet. (Ez már tényleg röhejes!)
Az alagútba való lemenetel előtt minden cuccot, táskát, fényképezőgépet ingyenes csomagmegőrző szekrényekben kellett hagyni. Ezután kaptunk fejvédő sisakot, majd legyalogolhattunk a 73 méter mélyen húzódó alagútba. 
https://d18gmz9e98r8v5.cloudfront.net/ptr/20130520025612_2138007476_3513_9.jpg
A lusták egészen a keskeny alagút bejáratáig kisvasúton tehetik meg ezt a rövid távot, ahonnan még 300 métert kell egy rendkívül szűk járatban, végig lehajtott fejjel araszolgatni. Klausztrofóbiásoknak határozottan nem ajánlott a hely!  Az alagút végén egy szögesdrótokkal és biztonsági kamerákkal teleaggatott vasbetonfal várt minket, rajta egy kis fém ablaknyílással, ahol átkukkanthattunk Észak-Koreába!

http://www.nickspics.net/main.php?g2_view=core.DownloadItem&g2_itemId=37560
Sokat nem lehetett ott bámészkodni, mivel hosszú, kígyózó sorban várakoztak mögöttünk az emberek – egy pillantás, majd irány visszafelé.

Határozottan hasznosnak bizonyult a fejvédő – szerintem, ha 25-ször nem vágtam volna be a fejem útközben, akkor egyszer sem.

Visszaérve felvettük a csomagjainkat, majd a parkoló melletti megható emlékműnél készítettünk néhány képet (ott szabad!), majd Erica hívására visszasiettünk a buszhoz. 
A következő megálló a Dora-kilátó (도라전망대) volt, ahonnan szép időben a lehető legtöbbet láthatjuk Észak-Koreából. 
A szerencsések láthatják például a DMZ északi oldalán fekvő „kirakatfalut”, Kijŏngdong-ot (기정동), azaz „Béke-falut”, melyet az északiak pusztán azért húztak fel, hogy mutassák a délieknek, milyen jó is az élet a túloldalon. 
A dél-koreai médiában csak „Propagandafalunak” (선전마을) nevezett kísértettelepülésen nem lakik senki, sőt a házak ablakai is többnyire csak festve vannak. Viszont Kim Ir Szent, azaz Észak-Koreát megalapító Bölcs Vezért mintázó szobruk még így is van nekik. 
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/2/2c/North_Korean_village_Kijong-dong.JPEG
Ezen kívül még egy látványossággal büszkélkedhet ez a lakatlan falu – a világ negyedik legmagasabb zászlópóznájával. Így van, Észak-Korea, válaszul a déli oldalon magasodó, 98 méteres zászlópóznára, épített egy 160 (!) méter magas zászlótartó tornyot, melyen büszkén lengedezhet a gigantikus méretű, 270 kg-os észak-koreai nemzeti lobogó. 

http://dmzkoreatours.com/wp-content/uploads/2014/05/Villages-Inside-the-DMZ.jpg 
Az együttműködés szinte napra pontosan egy évig tartott, amikor két incidens hatására ismét mélypontra jutott a két Korea közötti kapcsolat, olyannyira, hogy azonnali hatállyal beszüntették a vasúti közlekedést. Az egyik keszongi túrán lévő nő vélhetően tévedésből olyan helyre tévedt, ahova nem szabadott volna, mire az északiak lelőtték és meghalt. Ugyanígy járt az az északi-koreai férfi, aki Délre akart átszökni, őt a déli határőrök ölték meg.
A kilátóból elvileg egészen 190 ezer fős Keszong (개성시) városig is ellátni, s csakúgy megcsodálhatóak a környező csipkés hegyvonulatok.

Sajnos mi ebből semmit sem láthattunk, ugyanis a köd miatt továbbra is szürke félhomályba burkolózott az északi oldal, s akárhogy meresztettük a szemünket, meg csak sejteni se tudtuk merre lehet a Propagandafalu, a Kim Ir Szen szobor, a zászlópózna vagy akár Keszong.
Vigasztalásul lefotóztam az egyes látványosságok irányát mutató táblát, majd csalódottan visszaindultunk a buszhoz.

A délelőtti túra utolsó állomása szó szerint állomás volt – a Dorasan vasútállomásé (도라산역). A 2002 áprilisában megnyitott vasúti megálló Dél-Korea legészakabban fekvő állomása annak a reménnyel teli időszaknak az eredménye, amikor érezhetően enyhülni látszott a két Korea közötti feszült viszony. 
A 2000-es évek elején ugyanis több olyan közös projektet indított a két fél, melynek egyik fő pontja az lett, amikor bejelentették, nemsokára újraindulhat a vasúti közlekedés Észak és Dél között. Először az áruszállás, majd később a – tervek szerint – még utasforgalom is megindulhatott volna, mellyel gyakorlatilag teljessé vált volna a grandiózus Transzeurázsiai vasúti hálózat – azaz Dél-Koreából akár egészen Londonig és Lisszabonig el lehetett volna vonatozni! 
Felújították tehát a DMZ-t átszelő, szétrobbantott vasúti pályát – ekkor került elő a lövedékektől szétlyuggatott gőzmozdony is, melyet az Imjingak Parkban állítottak ki – majd felépítették ezt a vadonatúj Dorasan-állomást. A történelmi pillanat 2007 decemberében következett be, amikor az első vasúti járat megindult Észak és Dél között, mely ipari alapanyagokat szállított délről az északon lévő Keszong Ipari Komplexumba, ahonnan visszaúton elhozta a késztermékeket. Még minimális turisztikai előrelépés is történt a két ország viszonylatában, amikor dél-koreai turistáknak 1-2 napos buszos kirándulásokat kezdtek szervezni Keszong városába. 
Az állomás bejárata előtt egy hosszú fémtáblán azoknak a nevei olvashatóak, akik pénzt adományoztak az építkezésre. 
Az épületen belül megnézhettük a Phenjan felé közlekedő peronhoz vezető, (egyelőre) lezárt ajtót, kaphattunk díszes emlékpecsétet a jegyzetfüzetünkbe, s akár vehettünk volna néhány – kizárólag itt kapható – északi-koreai terméket (bort, csokit stb.).
A két központ között félúton húzódik a határ, melyet az kiépített részeken egy arasz széles betonsáv, míg a füves területeken szabványméretű, egyméteres fehér póznák jelölnek. A demarkációs vonalon fekve láthatunk még öt hosszúkás könnyűszerkezetes épületet, melyek egyenlő mértékben lógnak át mindkét oldalra. A három világoskék dél-koreai/ENSZ, a két szürke észak-koreai fennhatóság alá tartozik. Ezek konferenciatermekként funkcionálnak a két Korea közötti esetleges megbeszélések során. 
Ezzel véget ért a délelőtti túra, visszamentünk az Imjingak Parkba, s szinte azonnal átadtak minket a délutáni csoportnak. Sajnáltam, hogy megint nem jutott idő megnézni a Szabadság hidat és a szétlőtt mozdonyt, a másik busz gyakorlatilag azonnal indult. Először egy étterembe vittek minket, ahol bulgogit kaptunk ebédre. Egy idős ausztrál házaspár mellett ültünk, akik valamilyen elgondolásból elsőre franciának néztek minket. A kaja finom volt, de mennyiségileg távolról sem bizonyult elegendőnek, így desszert gyanánt azonnal benyomtuk a tegnap vásárolt vörösbabos bucikat is. Elég sok üresjárat következett ezt követően, még legalább félórába telt, mire végre továbbindultunk.
Ismét az Egyesülés hídon áthaladva léptünk be a DMZ-be, de ezúttal az Egyesített Biztonsági Övezet (Joint Security Area, röviden JSA) felé vettük az útirányt.

Hogy megértsük a JSA jelentőségét, jöjjön egy gyors koreai történelemóra! A 20. század elején a Csoszon-királyságból Koreai Császársággá váló Koreát Japán 1910-ben hivatalosan annektálta, ergo teljesen eltűnt a térképről. A japán uralom a II. világháború végéig tartott, amikor a szigetország vereségével a szövetséges Szovjetunió és Egyesült Államok egymás között felosztották a Koreai-félszigetet a 38. szélességi fok mentén. A nagyhatalmak pozícióik erősítése érdekében mindkét oldalon saját hatalmi réteget alakítottak ki, így Északon a szovjetbarát, kommunista Kim Ir Szen került hatalomra, míg Délen az első demokratikus választás után az erősen antikommunista Li Szin Man alakíthatott kormányt.
A feszült helyzet a két Korea között 1950. június 25-én fordult hivatalosan háborúba, amikor a Kim Ir Szen pártfőtitkár vezette Észak-Korea meglepetésszerű támadást indított Dél ellen. Gyakorlatilag végigmeneteltek a félszigeten, 4 nap alatt elfoglalták Szöult, és szeptemberre már csak Busan és néhány környező város maradt a déliek kezén. Ekkor lépett be a jelentős amerikai hadierővel megerősített ENSZ a háborúba, s alig fél hónap leforgása alatt teljesen kiűzték az északiakat Dél-Koreából. Itt azonban nem volt megállás, az ENSZ erők ekkor már Észak-Korea teljes megszállását tűzték célul. Október 19-én elfoglalták Phenjant, s egy héttel később elérték a kínai határt. Észak-Korea területe ekkorra már csak egy keskeny határ menti sávra csökkent. A végső győzelem azonban elmaradt – Kína is belépett a háborúba, Észak-Korea oldalán és visszaszorítottak a délieket és amerikaiakat a 38. szélességi fokon túlra. 
http://13076-presscdn-0-15.pagely.netdna-cdn.com/wp-content/uploads/Map-of-DMZ.gif
Ezután kétéves háborúzgatás következett, mígnem 1953. július 27-én Észak-Korea, Kína és az ENSZ küldöttei aláírták a panmunjom-i fegyverszünetet, mely hatálya a mai napig tart. Mivel sosem kötöttek hivatalosan békén, technikailag a két Korea továbbra is háborúban áll egymással.
A fegyverszünet megkötését követően került sor a katonai demarkációs vonal kijelölésére és a demilitarizált zóna kialakítására. Ennek központja lett az Egyesített Biztonsági Övezet (공동경비구역), azaz a JSA, ahol a két Korea szokott időnként (na jó, baromi ritkán!) közös konferenciákat, egyeztetéseket tartani. A JSA-t gyakran emlegetik Panmunjom (판문점, magyarul Panmindzson) néven is, mely egyben annak a háborúban porig rombolt, határ menti észak-korai falunak is a neve, ahol a fegyverszünetet megkötötték.

A JSA-túránk első állomása a Camp Bonfias volt. A helyet egy amerikai tisztről neveztek, akit 1976-ban, egy társával együtt brutális módon, fejszével vertek agyon észak-koreai katonák, miután meg akartak nyírni egy platánfát a JSA területén, mely takarta a kilátást az egyik megfigyelőpontra. Az északiak meg akarták ezt akadályozni azzal az indokkal, hogy a fát még a Nagy Kim Ir Szen vezér ültetette a két kezével (nagyjából 90 évvel a saját születése előtt). Ez nem hatotta meg az amcsikat, akik folytatták a munkát. Válaszul letámadták és a saját fejszéjükkel agyonverték őket. 3 nappal később az ENSZ erők egy kisebb hadsereggel jelentek meg a fa körül, s látványos erőfitogtatás során csonkig kivágták. Kivonultak az északi katonák is, de végül nem került sor fegyveres konfliktusra.
Ettől függetlenül az eset masszív változásokat hozott Panmunjom életébe, ugyanis innentől a JSA területén is lefektették a demarkációs vonalat, s az eddigi kevert felállás helyett a felek visszavonultak a saját térfelükre. Az észak-koreaiaknak sebtében még egy hidat is fel kellett húzniuk (72 órás híd), ha saját oldaluk felől akartak a JSA-ba lépni. 

A Camp Bonifas-ba érkezve egy „Cruz” nevű amerikai katona várt minket. Ritka irritáló jelenség volt, s egy személyben megtestesítette a tipikus amcsi katonai sztereotípiákat. Bekísért minket a JSA Látogatóközpont konferenciatermébe, ahol egy nyilatkozatot nyomtak a kezünkbe. A lényege, hogy a látogató tudomásul veszi, miszerint a JSA-ba lépéssel vállalja a kockázatot, melyet az ellenség egy esetleges támadása jelenthet, beleértve a bármilyen sérülést és halált is, és ezért sem az ENSZ, sem az Egyesült Államok, sem a Koreai Köztársaság nem tartozik felelősséggel. Ezután részletesen kitér az összes szigorú szabályra, amit a JSA-n belül be kell tartani.
Végigolvasva nyeltünk néhányat Andival, majd alul aláfirkantottuk a nevünket.

Ezt követően tartottak egy korrekt, objektív PowerPointos előadást a JSA történetéről és főbb helyszínekről, majd egy ENSZ-es különbusszal vittek minket tovább. Mindenki kapott egy-egy ENSZ (UN) nyakba akasztós kártyát, amit mindvégig viselni kellett. Mindössze egy fényképezőgépet hozhattunk magunkkal – azt is csak táska és tok nélkül.   
http://www.lifeinkorea.com/Images/dmz/pmj095.jpg
A párperces buszutat követően a déli oldal modern ENSZ épülete, a Szabadság háza előtt álltunk meg. Keresztüljöttünk az épületen, majd a túloldali ajtón kilépve megérkeztünk a demarkációs vonalhoz, az Észak és Dél-Koreát elválasztó határhoz. 
Egészen hátborzongató érzés fogta el az embert, ahogy végigtekintettünk a Szabadság házával szemközt, az északi oldalon magasodó, komor szürke központi épületen (Panmun-guk), melynek ajtaja előtt egy észak-koreai katona állt merev vigyázzállásban. 
Vele szemben, a déli oldalról teakwondo állásba helyezkedett dél-koreai, röviden ROK (Republic of Korea) katonák figyelik az ellenséget. Mozdulatlan, sziklaszilárd testtartásuk, kifejezéstelen arcuk és napszemüveggel takart szemük minden szinten tekintélyt parancsoló látványt nyújt. 
Felsorakoztattak minket a Szabadság háza lépcsőjére, s egy pár perc erejéig lehetőség nyílt fotókat készíteni, de csak az északi-oldalról. Külön felhívták a figyelmet az észak-koreai központi épületen megfigyelhető három elavult, kőkorszaki térfigyelő kamerára, mellyel szemben a túloldalon egy garmadányi, csúcsminőségű dél-koreai „testvére” nézett farkasszemet. 
Úgy tűnt, a magányosan ácsorgó észak-koreai katona megunhatta a hirtelen jött népszerűséget és elbújt az egyik oszlop mögé a lelkes paparazzi-sereg elől.
Ezután libasorban haladva bekísértek minket a középső, T2-es jelzésű kék konferenciaépületbe. Itt aztán elérkezett a történelmi pillanat – az épületen belül átléphettünk a határ túloldalára, Észak-Koreába! 
De aggodalomra semmi ok, az összes kék épület teljes hosszában déli-koreai/ENSZ fennhatóság alatt áll, még a határon átlógó része is. Érdekesség, hogy maga a határ az épületen belül is jelölve van, nem is akárhogy! A nagyméretű tárgyalóasztal közepén végighúzott mikrofon/kihangosító számít a hivatalos határnak. 
Az épület minden ajtaját külön ROK katona őrzi. Az egyikkel én is fotózkodhattam! Így közelről még bizarrabbnak tűnt az ábrázata, mintha viaszból lett volna.
Innen aztán visszakísértek minket a buszba, majd tettünk egy kört a JSA néhány híresebb helyszínénél. Először az 1976-os baltás gyilkosság helyszínére vittek minket, ahol egy kis emlékmű jelezte a helyet, ahol az incidenst kiváltó platánfa magasodott egykor. 
Ezután a határ fölött átívelő híres híd következett, melynek neve nem is igényel magyarázatot – a Híd Ahonnan Nincs Visszatérés (Bridge of No Return/돌아올 없는 다리). A hidat a koreai háború lezárásakor fogolycserék lebonyolítására alkalmazták. Itt még válaszhatott a hadifogoly, valóban vissza szeretne-e térni a szülőföldjére, ám ha egyszer átment a hídon, soha többé nem fordulhatott vissza, mert azonnal lepuffantják. 
A hidat később csak többnyire az észak-koreai katonák használták a JSA megközelítésére, ám a baltás gyilkosság után már nem érkezhettek ebből az irányból, s úgy hidat kellett építeniük (72 órás híd). Innentől kezdve egyik fél sem használta többet ezt a hidat – legalábbis hivatalosan –, így az állapota is meglehetősen lerobbant. Mindenesetre mindkét végét fegyveres ellenőrzőpont őrzi, akik bizonyosan tüzet nyitnak a túloldalról érkezőkre.
Természetesen egyik helyen sem szabadott kiszállni a buszból, s fotózás is csak a hídnál volt engedélyezve.
Ahogy továbbgördültünk a busszal, a kietlen, szürke köd borította tájat szemlélve egyszer csak a megláttuk a hatalmas, 160 méteres póznán lengő észak-koreai zászlót! Az élmény egészen hátborzongató volt, szó szerint végigfutott a hátamon a hideg! Először azt hittem a dél-koreai zászlót látjuk, mivel annyira közelinek tűnt, csak a ködtől nem látszottak a színei rendesen – de nem! A méretei gigantikusnak hatottak, főleg, hogy fél perc múlva megláttuk a dél-koreai „kistestvérét”, mely hiába volt kétszer közelebb, még így is feleakkorának tűnt.

Ezt követően visszavittek minket a JSA Látogatóközpontba, ahol a szuvenírboltban az elvetemültebbeket begyűjhettek néhány eredeti észak-koreai csecsebecsét, vagy gagyi ajándéktárgyat, a komcsi keménykalaptól az északi pénzeken, bélyegeken, DMZ-s pólókon és sapkákon át műanyag ROK katonákig mindent. Meglehetősen szomorúnak tartottuk, hogy egy ilyen szomorú helyet így elkommercializálnak, úgyhogy tüntetőleg már csak azért sem vettünk itt semmit.

A visszaút Szöulig viszonylag nyugalomban telt, mindketten bealudtunk, s csak akkor ébredtünk fel, amikor a busz begördült a Városháza szomszédságában található LOTTE Hotel mellé.
Leszállás után elindultunk valami harapnivaló után nézni. Ettünk például a metró aluljáróban rákkal töltött gimbap tekercset (isteni volt!), majd a Myeongdong városrész nyüzsgő utcai kifőzdéit jártuk végig. 
Mivel alaposan túlárazott étkeket árultak, nem csaptunk valami nagy lakomát, beértük egy-egy sonkába tekert, kimcsis zöldségtekerccsel. 
Ezután a közeli Namsan-hegy (남산) felé vettük az útirányt, melynek tetején magasodik a 236 méter magas N Seoul Tower (N서울타워). Az 1971-ben épült torony Dél-Korea első rádióállomásként kezdte meg működését. Manapság a torony és környéke kiváló szabadidős tevékenységeket kínál, s nem utolsósorban a kilátás is fenséges. Akit nem riaszt el a borsos jegyár (8500 KRW/fő/retúrjegy) belvárosból kabinos felvonóval (Namsan Cable Car) is fel lehet jutni a toronyhoz, de fittek (vagy spórolósok) gyalogszerrel is megtehetik a kifejezetten meredek utat.  
Felérve gyűjtöttem egy kis szöuli földet a szokásos kis tégelyembe, majd Andival gondolkodóba estünk, hogy érdemes-e felmenni egy újabb vagyonért (9000 KRW/fő) az N Seoul Tower tetejére is ilyen ködben, vagy menjünk inkább haza? Végül adtunk egy esélyt a dolognak és megvettük a jegyeket. Sajnos a lifthez hosszú kígyózó sorban vártak az emberek, s jó 40 percet kellett ott álldogálnunk, mígnem végre sorra kerültünk. A kilátás fentről egészen döbbenetes volt – de nem igazán jó értelemben. 
Igazából csak innen láttuk igazán milyen brutális szmog és köd lepi el a várost. Összehasonlítva a pénztár oldaláról fényképezett csodálatos, tiszta időben készített képpel, félelmetes volt a különbség. 
Elidőztünk egy kicsit a toronyban, vettünk bélyeget a korábban vásárolt képeslapok mellé, majd elindultunk vissza a hostelbe.

Jó későn érkeztünk meg, s alvás előtt össze is kellett pakolnunk. Háttérzajnak bekapcsoltuk a tévét, ahol épp az egyik kedvenc koreai sorozatunk, a Horse Doctor (A lódoktor) ment.


14. nap – Sokcho (2015. október 22.)

Ez a reggel is nagyjából úgy indult, mint a többi. Keltünk 8.15 körül, lekváros, tükörtojásos pirítóst reggeliztünk, s összepakoltunk az induláshoz. Majd az utolsó mozdulatommal véletlenül leszakítottam a karnist.
A feltámasztás valószínűleg már amúgy is meg akarta adni magát, no meg a függöny is nehéz, tömött anyagból készült…mindegy is, ne firtassuk. Megpróbáltam visszaapplikálni a szerkezetet, hogy legalább önmagától megálljon, majd felmentünk a recepcióra leadni a kulcsokat. Mivel nem találtam ott senkit, hagytam egy üzenetet a karnisról, nehogy azt higgyék, valami vandálok laktak itt.

A mai napi úticélunk az ország észak-keleti csücskében lévő tengerparti város, Sokcho volt. Mint azt előzetesen kinéztünk az internetről, Szöul számtalan buszterminálja közül ide a Dong Seoul Buszterminálról (동서울종합버스터미널) indulnak viszonylag gyakran járatok. Metróval egy átszállással nagyjából 40 perc alatt értünk ki a #2 vonalon (sötétzöld) lévő Gangbyeon metrómegállóra (강변역), mely a buszpályaudvar közvetlen szomszédságában helyezkedik el.

A pénztárhoz érve nagyon megörültünk, hogy az öt perc múlva (11.10) induló buszra még volt hely és ráadásul még kártyával is lehetett fizetni. Koreai bankkártyával. Uppsz. Kettőnk pénztárcáiból gyorsan összematekoltuk a pénzt, majd rohamléptekkel siettünk a peronhoz.


Busz ezúttal is szuper kényelmes, fotelszerű bőrülésekkel, tánctér szélességű lábrésszel és plazmatévével volt felszerelve, melyen az első 10 percben, meghallgathattuk a kétnyelvű – repülőkéhez hasonló – biztonsági és vészhelyzeti tájékoztatót.

A 2 és fél órás buszút kifejezetten kellemesre sikerült. Egy helyen tartottunk egy 15 perces vécézős-nyújtózkodós szünetet, s végül 13.40-re érkeztünk meg Sokcho (속초) Expressz Busztermináljára. 
Az állomás melletti turistainformációs irodából hoztunk ingyenes Sokcho-térképet, majd elbaktattunk a város másik végén lévő szállásunkig. Útközben két, igencsak homorú alakú hidat (egy pirosat és kéket) kellett megmászni, de szerencsére innen már nem kellett messze mennünk, ugyanis a távolban feltűnt a James BLuE Hostel jellegzetes kiírása. Ahogy megérkeztünk a bejárathoz, egy fiatal, baseballsapkás srác futott oda hozzánk széles vigyorral az arcán. Bár nem néztük volna ki belőle, de mint kiderült, ő a hostel tulajdonosa, James. Kifizettük a szoba árát (25.000 KRW/fő/éj), majd mivel első látásra rendkívül szimpatikusnak tűnt a srác, kikértünk a véleményét a sokcho-i látnivalókkal, ételekkel, programokkal kapcsolatban. Adott ő is egy térképet, amin aztán bejelölte a város legszebb részeit, ajánlott kiváló helyi ételkülönlegességeket, jó árfolyammal pénzt váltó bankot, sőt még ingyen (!) rendelkezésünkre bocsátott két biciklit, hogy a hátralévő fél napban minél több mindent meg tudjunk nézni. A következő kellemes meglepetés a szobánkba lépve ért minket. Minden zsír új és makulátlanul tiszta, míg a berendezés jobban emlékeztetett egy háromcsillagos hoteléra, mint egy hostelre. 

Lepakoltuk a cuccokat, szusszantunk egyet, majd lementünk az iroda melletti garázsba átvenni a bicikliket. James édesapjának amúgy egy jól felszerelt rendszámtáblagyártó kis műhely van itt berendezve, s ahogy mesélték, mostanra a sok kormányzati megrendelésnek köszönhetően egész jól megy az üzlet. Apukájával beállították nekünk a két mountain bike-ot, sőt még próbakört is tettek velük, hogy biztosra menjenek, minden rendben.
Elköszöntünk tőlük, majd a pár száz méterre lévő NH Bankig kerekeztünk, ahova berohantam pénzt váltani. Érdekes, hogy ugyanúgy sorszámot kellett húzni, mint a többi banki szolgáltatás esetén, de ezzel együtt is meglepően jó árfolyamon dolgoztak.
Ezután az innen egy kőhajtásnyira lévő Jungang Halpiachoz tértünk be ebédelni. A kínálat egészen ínycsiklandozónak hatott, úgyhogy a bőség zavarában igyekeztünk a James által ajánlott ételeket kipróbálni. 

Végül egy doboznyi, ropogós édes-csípős csirkefalatkára (dak gangjeong) esett a választásunk, melyet egy padon ülve rekordidő alatt pusztítottunk el. Kisadagos doboz 10.000 KRW-be került, de elképesztően finom volt és ketten teljesen jól laktunk belőle.
 

Ezen kívül vettünk még öt nagyobbacska, vörösbabbal töltött, gőzölt gombócot (2000 KRW), melyből egyet-egyet desszert gyanánt falatoztunk el.
Ebéd után újból biciklire pattantunk és elkerekeztünk a világítótorony irányába, a Dongmyeonghang kikötőbe. Itt található a tengerbe nyúló kis Yeonggeumjeong pavilon, ahonnan állítólag lélegzetelállítóan szép a napfelkelte. Sajnos ebben az élményben nem lehetett részünk így délután negyed 6 felé, de eljátszottunk a gondolattal, hogy hajnalban esetleg mi is kijönnénk ide megnézni. 


Ezután megkerestük a pavilontól 300 méterre lévő világítótoronyhoz vezető lépcsőfeljárót, s felmásztunk az épület tetejére. A világítótorony Sokcho egy jellegzetességének számít, s fő funkciója mellett még mini múzeumként is szolgál.

A belépés teljesen ingyenes, s ha másért nem, a nagyszerű kilátásért mindenképpen megéri eljönni ide. Belátni az egész várost, a kikötőt, a hosszú, népszerű Deungdae strandot, miközben a környéket a Seoraksan Nemzeti Park hegyvonulatai veszik körül. 

Mire eljöttünk a világítótoronyból, teljesen besötétedett. Elbicikliztünk a Deungdae partszakasz mentén, majd egy ideig a Yeongnangho-tó partján haladtunk tovább. 

Sötétben nem lett volna sok értelme körbetekerni a tó körül, úgyhogy inkább a belváros irányába indultunk el. Útközben áthaladtunk a „kék hídon” (Geumgang-daegyo), ám mielőtt felhajtottunk volna „piros hídra” (Seorak-daegyo), letértünk balra a kis Abai faluba (아바이마을), amelyet Észak-Koreából átszökött menekültek és leszármazottaik laknak, mind a mai napig. 

Ez a kicsiny városrész tulajdonképpen önálló mini település Sokcho-n belül, saját konyhával, szokásokkal teljesen külön szubkultúrát alkotnak. A legtöbben még mindig az egykori észak-koreai receptek szerint főznek, ezért kifejezetten népszerű hely a turisták körében is. Kimentünk itt a tengerpart fotózni az éjszakai hullámokat, majd körbesétáltuk a falucska 2-3 utcáját, majd visszaülünk a biciklikre. 


Ahogy mentünk volna fel a „piros hídra”, egy igencsak szokatlan dolgot láttunk a híd alatt – nem hajléktalanokat, vagy illegálisan lerakott szeméthalmokat – hanem hangulatos padokat és egy órási plazmatévét, melyen az érdeklődők akár kedvenc szappanoperájukat nézhették. 


Apropó tévésorozat, az egyik népszerű koreai drámasorozatot (Autumn in My Heart) pont ezen a helyen forgatták, melyről itt néhány bronzszobor meg is emlékezik.

Innen viszonylag gyors tempóban elbicikliztünk a Cheongchocho-tó túlpartjára, ahol a város egyik legemblematikusabb épülete, a 73 méter magas, csavart designú Sokcho EXPO Torony (속초 엑스포타워) magasodik. 
 
A változó színekkel megvilágított torony körül egy rendkívül hangulatos parkot alakítottak ki, ahol még így este is kifejezett élmény volt sétálgatni. Lezártuk a bicikliket és elindultunk megnézni a torony köré szervezett expo fesztivál fellépőit. Éppen valamilyen díszes tollas maskarába öltözött indiánok zenéltek önfeledten és csinálták a hangulatot, amelyre meglepően vevő volt a hálás dél-koreai nézőközönség. 
Az utcai kifőzdék mellett elhaladva rögtön megéheztünk, úgyhogy kértünk néhány koreai palacsintát, amit lelkes idős nénikék készítettek. Ettünk kínai keles, vörösbabos és hagymás-paradicsomos ízesítésűt is, s kifejezetten finomnak bizonyultak.

Mivel már későre járt, innen már egyenesen a hostelbe szerettünk volna visszatekerni, de sikerült annyira eltévednünk, hogy közel egy órát bolyongunk fölöslegesen a városban. Végül este 10-re értünk haza, úgyhogy semmi erőnk sem maradt benevezni a James által meghirdetett darts-bajnokságra.
Felérve a szobába gyors tusolást követően bezuhantunk az ágyba.



15. nap – Seoraksan Nemzeti Park (2015. október 23.)

Ahogy felébredtem reggel fél 8 körül, első dolgom volt megnézni a mai napi időjárás-jelentést. Sajnos a tegnapi bíztató hírek ellenére Sokcho-t is elérte a Szöult fojtogató szmogos köd, így már a városból nézve egyáltalán nem lehetett látni a közeli Seoraksan Nemzeti Park hegyvonulatait. Rettentően elkeseredtem, s csak remélni tudtam, hogy mire felmászunk a szépséges Ulsanbawi csúcsra, felszáll annyira, hogy látjuk majd az egészen egyedi sziklaképződményeket, amiért tulajdonképpen egészen ideáig utaztunk.

Megreggeliztünk lent az ebédlőben, majd leadtuk a kulcsokat James-nek. A nagy hátizsákjainkat a recepción hagytuk megőrzésre, majd kisétáltunk a hosteltől 5 percnyi sétára lévő buszmegállóba. A Seoraksan Nemzeti Parkhoz (설악산국립공원) a #7 és #7-1 számú buszok közlekednek, a jegy 1200 KRW-be kerül fejenként, s egészen a végállomásig kell utazni.
Andi a vállamra dőlve aludt még odaértünk, s mivel a hegyi megállók mentén masszív dugóban araszolgattunk 20 percet, nagyjából ki is aludta magát, míg felértünk.
Nem gondoltam volna, hogy hétköznap (pénteki napon) ilyen tömegek érkeznek ide kirándulni, szó szerint több száz túrázó készülődött a nemzeti park bejáratánál. 
Először beszereztük a park belépőket (3500 KRW/fő), majd bízva abban, hogy felszáll a köd még délutánig, az Ulsanbawi szikla helyett a bejárattól alig 2 km-re található Yukdampokpo (육담폭포) és Biryongpokpo (비룡폭포) vízesések felé vettük az útirányt. 



Az erdőbe érve gyorsan elfelejtettük a köd okozta frusztrációnkat, mivel egészen magával ragadó szépségű, őszi színekben pompázó vidéken vezetett a túraútvonalunk. A végére már vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne fotózzunk le ötvenméterenként minden egyes erdőszegletet, de legtöbb a természet szépsége erősebbnek bizonyult.
Kifejezetten kellemes, laza terepen vezetett az út, majd a vízesések közeledtével, lépcsőkön haladva lehetett feljutni a hegyoldalban. Végül sajnos csak a Yukdam-vízesést tudtuk megcsodálni, mivel a párszáz méterrel odébb elhelyezkedő Biryong-vízesésig vezető utat felújítási munkálatok miatt lezárták.
Innen visszasétáltunk a park központjába (Seorak-dong), ahonnan kabinos felvonó indul fel a nagyjából 1200 méteres magasságban a hegyre épült Gwongeumseong erődhöz (설악산 권금성). Bár az idő közben jelentősen felmelegedett, a felvonónak a felső állomása és a hegycsúcs továbbra is szmogos ködbe burkolózott. Ennek ellenére kivártuk a pénztárhoz hosszan kígyózó sort, mire közölték velünk, hogy a legkorábbi felvonójárat, amire jegyet (10.000 KRW-be kerül egy retúrút) tudnak adni, csak bő másfél óra múlva indul.
Akkor hagyjuk a felvonót, innen irány egyenesen az Ulsanbawi szikla (울산바위)! A park központjától 3,8 km-re lévő varázslatosan egyedi gránit sziklaformációt a kéthetes koreai utazásunk egyik fénypontjaként vártuk. 
Érdekesség, hogy nevét az innen több száz kilométerre lévő, Busan és Gyeongju között félúton található Ulsan városáról kapta. A legenda szerint, amikor megszületett a híres (jelenleg Észak-Korea területén lévő) Kumgang-hegy, az egyik legmagasabb az egész Koreai-félszigeten, Ulsan város hegye elindult megkeresni és köszönteni őt. Félúton azonban megállt itt a hatalmas, 1708 méteres Seorak-hegynél (Seoraksan) és annyira elbűvölte a hegyóriás szépsége, hogy végül végleg itt maradt.
Az Ulsanbawi tetejére vezető 3,8 km-es út első kétharmadát viszonylag gyorsan, egy óra alatt magunk mögött hagytuk. 

Útközben a vállalkozó kedvűek tesztelhetik az erejüket a hatalmas, sziklaperem szélén egyensúlyozó, 5 méteres Heundeulbawi (흔들바위) követ, melyet állítólag egy ember is meg tud mozdítani, de 100 sem képes legurítani a hegyről. Bevallom férfiasan, akárhogy nekiveselkedtem, egy hajszálnyit sem moccant meg a termetes kődarab, így maradt az erőlködve pózolás egy fotó kedvéért.
Innen már csak 1 kilométernyi út volt hátra az Ulsanbawi csúcsáig, de az nehezebbnek bizonyult minden eddiginél együttvéve. Nehéz, meredek terepen vezetett az út, s bár nagyobb kövekből kirakott lépcsőn lehetett haladni, minden másodpercben figyelni kellett, nehogy egy rossz lépésnél kitörjük a bokánkat. A végéhez közeledve egy lassabban, egyre szenvedősebben vonszoltuk magunkat, mígnem elértünk a meredek gránit sziklafal lábához. Innen a hegyoldalba épített, vastag, csúszásgátló préseltgumi borítású lépcsőkön folytattuk az utat. Mivel a magasság növekedésével egyre durvábban süvített a szél, jobbnak láttuk a pulcsi fölé széldzsekit is venni. 

Mit ne mondjak, ilyen erős szélben lépcsőzve a semmi szélén, míg alant a tátongó mélység fogad, nem éppen leányálom egy olyan durva tériszonnyal rendelkezőnek, mint én, aki a gimnáziumi 2. emeletéről is fél lenézni. Mégis, érdekes módon, itt egész jól viseltem ezt a személyes kihívást.
Kész katarzisnak éltük meg, mikor a kétórás túrát követően felértünk az Ulsanbawi csúcsára. A legmagasabb ponton lehetett fotózkodni, amit mi maximálisan ki is használtunk. 
Ha valaki egyedül küzdi fel magát a csúcsra, de nincs senki, aki készítsen róla egy diadalittas képet, háttérben a csodálatos sziklaformációval, megkérheti az éppen e célból itt üldögélő bácsit, aki – némi apróért cserébe – futószalagszerűen készíti a fotókat a megfáradt túrázókról. Idős kora ellenére, mindenféle képrögzítő masinát meglepően jól kezelt – az okostelefonoktól, a kompaktokon át a tükörreflexes gépekig. 
Ezután lementünk egy pár méterrel lentebb lévő kilátó részre, ahol sokkal kevesebben voltak. Elmajszoltunk egy-egy csokiszeletet, készítettünk néhány közös képet is és élveztük a páratlan kilátást. A köd sajnos – az Ulsanbawit leszámítva – az összes környező hegyet beborította, de annyira, hogy már a pár kilométernyire lévő magaslatok is teljes homályba burkolóztak.
Miután kipihentük magunkat és erőt gyűjtöttünk, elindultunk visszafelé. Ekkor éreztem, hogy konkrétan minden egyes lépcsőfok megtétele fizikai fájdalommal jár, és milliószor nehezebb megtenni, mint felfelé menet. A térdeim egy idő után már remegtek a fáradtságtól, úgyhogy gyakran meg kellett állnunk pihenni egy kicsit.
Félútról visszanézve már a teljes Ulsanbawi sziklát köd borította, úgyhogy megnyugodva állapítottuk meg Andival, hogy milyen jó döntésnek bizonyult a kabinos felvonó helyett inkább ezt választani.

16.45-re értünk le a buszmegállóba, pont akkor, amikor a #7 busz is begördült. Innen alig 20 perc alatt visszaértünk az immár a szöulinál is durvább ködös szmogban úszó Sokcho-ba, majd a kései ebéd gyanánt elmentünk enni a halpiacra. Tengerparti városként Sokcho méltán híres a halas- és tengeri gyümölcsös ételeiről, de van egy az összes közül, amit minden úti leírás kötelezően kipróbálandónak tart – a nyers hal. 
A halpiac alagsorában több tucatnyi nyers hal étterem közül megkerestük azt, melyet James ajánlott. Adott akkor egy névjegykártyát is és mondta, hogy mutassuk meg az étteremben dolgozó hölgynek és akkor kapunk diszkontot és nem mellesleg jó kaját. Így is tettünk, bár a nő egyáltalán nem beszélt angolul, így kissé nehezen tudtuk megértetni vele, hogy nem akarunk egy komplett nyers halat megenni, leginkább csak megkóstolnánk először, vagy elfeleznénk egy kisebbet. Szegény nő értetlenül állt az élőhalas akvárium mellett, nagy szemekkel nézett ránk, hogy akkor melyik halat választjuk, míg mi még javában azon hezitáltunk, hogy be merjünk-e úgy ülni valahova, hogy nem tudjuk mi és pontosan mennyibe kerül, főleg, hogy nyers halról volt szó, melynek ténye hordoz azért magában némi kockázatot. 
A nő végül felhívta Jamest a telefonjáról, majd odaadta nekünk. Lebeszélt nekünk egy jó árat egy közepes kétszemélyes halvacsorára, úgyhogy végül – egy életünk, egy halálunk – beültünk ide enni. Első körben apró csíkokra vágott nyers tintahalat hoztak, s hozzá köretnek fokhagymagerezdeket, hüvelyes babot, ecetes csípős paprikát, wasabit, hínárleveleket, retekszeleteket, jégsalátát, fürjtojást és valamilyen csípős szószt. 
Mivel eleinte nem igazán voltunk képben, mit mivel kell együtt fogyasztani, kipróbáltunk mindent mindennel. Erre a mellettünk ülő háromgenerációs családból az idősebb apuka alig palástolt kacajok közepette megpróbálta temperamentumosan elmagyarázni koreaiul a nyershal evés korrekt lépéseit, miközben ő és famíliája remekül szórakozott a bénázásunkon. 
Először a ketchupöt össze kellett keverni a csípős trutyival, a wasabit pedig a szójaszósszal, majd belemártogatni a tintahalfalatokat, belecsomagolni egy salátalevélbe, majd egyszerre bekapni az egészet. Amikor már úgy érezhettem volna, hogy belejövök a tintahalevészetbe és a szomszédos család sem kuncog végig rajtunk, érkezett a második fogás – nyers lepényhal, melyet egy tál üvegtésztára pakolva szolgáltak fel.
-          Andi, szerinted ezt is alul meg lehet enni?” – kérdeztem az üvegtésztára mutatva.
-          Persze, persze, ez csak üvegtészta.” – felelte megnyugtatóan, mire egy falat wasabis lepény után egy kellemes adagnyi üvegtésztát tömtem a számba.
-          Hmm…kissé…fura íze van…mintha…műanyagot ennék…biztos ehető ez…?!” – mondtam Andinak teli szájjal, mire a szomszédos családfő és a pincérnő egy emberként ugrott oda hozzám, hogy nehogy lenyeljem!
-          Az csak dísznek van ott, hogy jobban mutasson!” – tolmácsolta az idős férfi egyik fia, aki jól beszélt angolul. A lényegen nem változtatott – körülöttem mindenki, beleértve a felszolgálót, Andit és a teljes háromgenerációs koreai családot, fetrengett a röhögéstől. Andinak szó szerint a könnyei potyogtak a nevetéstől, miközben köpdöstem ki a nyers üvegtészta darabokat a számból.
Ezzel le is tudtuk a mai napi kabarét, a vacsora hátralévő része már viszonylag csendben telt. Mindkettőnknek egyértelműen a lepényhal falatok ízlettek a legjobban, de mire mindent elpusztítottunk, már rá sem tudtunk volna nézni több nyers halra. 
Na, ekkor jött volna harmadik fogás! Harmadik fogás?! Ki van zárva, tele vagyunk, ennyi volt, fizetnénk. Végül a felejthetetlenre sikerült nyershalvacsora összesen 33.000 KRW-be került, amivel mindketten alaposan jóllaktunk.

Innen visszamentünk a hostlebe a cuccainkért, ahol összefutottunk James-szel. Elmeséltük neki a kabarisztikus nyershal vacsoránk történetét, s mivel maradt még bő félóránk a Szöulba tartó busz indulásáig, ő is megosztotta velünk a hostel alapításának sztoriját. Az ifjúsági szállót anno a szülei építették és üzemeltették, de a színvonal a kemény munka ellenére is kifejezetten középszerű és legyünk őszinték, koszos maradt. James ugyanakkor a 20 évei elején sokat utazgatott Ausztráliában, az Egyesült Államokban, temérdek helyen szállt meg, s rengeteg tapasztalatot gyűjtött. Elhatározta, hogy ha neki lesz egyszer egy hostele, az ízléses és legfőképpen tiszta lesz. A tisztaságra különösen figyelő srác pár évvel ezelőtt vette át a családi vállalkozást, fenekestül felforgatta és végül egy szuper, fiatalos hostelt alakított ki.
James tanácsára a távoli Expressz buszterminál helyett az alig 5 percnyi sétára lévő Intercity Buszpályaudvarhoz gyalogoltunk ki – mindkét helyről mennek ugyanis járatok Szöulba, s a jegyárak sem különböznek jelentősen.
Még a 19.50-es buszt is bent találtuk, de pár perccel az indulás előtt arra már nem adtak ki több jegyet, így a 10 perccel később induló járattal jöttünk el (17.350 KRW/fő). Amint kigördültünk a pályaudvarról, írtam egy SMS-t a ma esti suwoni szállásadónknak, de nem érkezett rá válasz.
A busz szó szerint végigszáguldott az úton, s – a 20 perces technikai szünetet nem számítva – kevesebb, mint két óra alatt lenyomta a Sokcho-Szöul távot. Így is meglehetősen későn, 22.15-re érkeztünk meg a Dong Seoul buszpályaudvarra. 

Mivel még mindig nem hallottunk semmit a szállásadónk felől, felhívtam telefonon. Teljesen meglepődött, már azt hitte, már nem is jövünk. Az SMS-t nem kapta meg, s hívni is csak a „00” kezdőszámokkal lehetett, a nemzetközi hívásoknál használatos „+” megadásával nem kapcsolt vonalat. Mindenesetre megegyeztünk abban, hogy elküldi SMS-ben a pontos címet és egy szöveget, amit a majd a taxisofőrnek kell majd mutatnunk. Pár pillanat elteltével jött is az SMS, de a régi Nokiám nem ismerte fel a koreai karaktereket, s csupa üres négyezetet jelzett ki. Visszaválaszoltam arra a számra, amiről az üzenet érkezett, hogy küldje el Andi telefonszámára. Mivel negyedóra múlva sem érkezett válasz, volt egy olyan érzésem, ez az üzenet is eltűnt az éterben, ezért újból felhívtam, s konkrétan lediktáltam neki Andi számát.  A metró zajában szerintem rosszul írhatta le, mert oda sem érkezett semmi. Időközben többszörös átszállásokkal, de úton voltunk Suwon (수원, ejtsd: Szuvon) felé, ám kész örökkévalóságnak tűnt az egész. Majdhogynem több időt töltöttünk metrózással, mint amennyi ideig a Dél-Korea észak-keleti csücskében fekvő Sokcho-ból való buszút tartott.
Amikor kiértünk Suwon-ba, kiszálltunk a szállásadó csajszi által javasolt, Yangtong megállónál, megkerestük a 7-es kijáratot, majd 10 perces türelmetlen integetést követően végre sikerült taxit fognunk. Ismét felhívtam a lányt, majd odaadtam a taxisnak a telefont, hogy lebeszéljék, hova kell mennünk. Végül közel négyórányi non-stop utazás után, istentelenül későn érkeztünk meg a célállomásra.

A CouchSurfinges szállásadónk, Hyejun a párjával, Jaehwi-vel együtt várt minket a társasház előtt. Mint kiderült, a lánynak tulajdonképpen jelenleg is vendégei vannak Szöulban, de annyira el akart minket szállásolni, hogy a vendégeire hagyta a szöuli lakását, minket pedig a barátja suwoni albérletébe invitált. A srác egy viszonylag újépítésű, viszont rendkívül kicsi egyszobás lakásban lakott, mely akár a praktikus, okos pakolási és tárolási módok bemutatótermeként is szolgálhatott volna.
Miután beinvitáltak minket, kiderült, készültek egy kis vacsorával – vettek egy nagy doboznyi pikáns ízesítésű, ropogós csirkefalatkát, amihez Jaehwi jóvoltából kiváló minőségű japán sör, Sapporo járt mindenkinek. A hozzám hasonlóan sörmániás srácnak igencsak jó ízlése van ilyen téren, ráadásul ezt a néhány doboz exkluzív prémium Sapporo-t egyenesen Japánból hozta – hogy aztán megossza velünk.    
Látva ezt a vendégszeretet, még inkább kínosan éreztük magunkat a kései és meglehetősen körülményes érkezés miatt.
Cserébe mi is átadtuk az ajándékba hozott, őrölt szegedi paprikákat, egyet-egyet, amiknek nagyon örültek. Miután szépen lassan elnyammogtuk az éjféli vacsorát, még órákig beszélgettünk. Megtudtuk, hogy Hyejun a művészetek iránt érdeklődik és egy idei törökországi út hatására kezdett bele a CouchSurfingbe és azon az egyetemen tanul, ahol az egyik kedvenc koreai színészünk, (A Yi San című sorozatban az idős Yeongjo királyt alakító) Lee Soon-jae is tanít színészetet. Jaehwi pedig itt Suwonban, a Samsung egyik leányvállalatánál, a komponenseket és beépülő chipeket gyártó Samsung Electro-Mechanicsnál dolgozik. Az angolja nem túl erős, ami láthatóan frusztrálta az elején, de az idő múlásával sokat oldódott és tök jól elkommunikálgattunk.
Hajnali 2-3-ig beszélgettünk, aztán a fáradtságtól gyakorlatilag eldőltünk, mint egy sószsák. Megágyaztak nekünk egy rendkívül kényelmes, kihúzható matracon, s ahogy letettük a fejünket, nyomban el is aludtunk. 


16. nap – Suwon (2015. október 24.)

Reggel, amikor felébredtem, végre úgy éreztem – először az út során –, hogy teljesen kialudtam magam! Ez a tegnapi maratoni éjszakázást tekintve csak egy dolgot jelenthetett – lehet, egy kicsit sokáig aludtam. Már-már félve néztem meg az órát – fél 11 múlt pár perccel. Attól persze rögtön jobban éreztem magamat, hogy nem egyedül játszottam a naplopót, mivel a többiek is még javában pizsamában dörzsölgették a szemüket.
Reggelire Jaehwi családja által készített kimchis mandut és mindenféle magvakkal telenyomott rizses sütit ettünk, amihez egy Koreában rendkívül népszerű, édeskés rizses ital járt.
Evés után rendbe szedtük magunkat és fél 12 körül közösen elindultunk várost nézni. Lesétáltunk a főút melletti megállóba, ahonnan bebuszoztunk a belváros szívébe. A 30 perces, tömegnyomorban zötykölődést követően egy masszív, kerek fallal körbeépített építménynél szálltunk le. A Padalmun (팔달문) egykor Suwon híres erődjének, a Hwaseongnak (화성) a déli kapuja volt. 
Az UNESCO Világörökség részének nyilvánított erődöt – egyik kedvenc koreai uralkodónk – Jeongjo (Dzsongdzsó) király építette a 18. legvégén, méltó emléket állítva tragikusan elhunyt édesapjának, Sado hercegnek, akit saját apja, Yeongjo (Jongdzsó) király ítélt halálra azzal, hogy 8 napra étlen-szomjan egy rizsládába zárta. A Hwaseong erőd építésének (1794-96) ugyanakkor volt egy másik, sokkal kézenfekvőbb oka is. A korábbi évszázadokban Koreát többször megtámadták a környező nagyhatalmak (többek közt Japán), melynek során az ország hegyi védvonalai teljes csődöt mondtak, így az ellenség könnyűszerrel pusztíthatta végig az egész félszigetet. Épp ezért sokkal fejlettebb erődökre és védelmi rendszerre volt szükség, amellett, hogy a fővárost egy sokkal jobban védhető, biztonságosabb helyre költöztetik. Igen, Jeongjo feltett szándéka volt a fővárost Hanyang-ból (a mai Szöul) ide Suwon-ba áthelyezni. Ezt a tervét korai halála (1800) miatt már nem tudta keresztülvinni, így Szöul maradt az ország központja.
A fantasztikus Hwaseong erőd ugyanakkor megmaradt az utókornak, melyhez egy sor olyan újítás köthető, ami jóval megelőzte a korát. A koreai, kínai és japán építészeti elemek kiváló ötvözésével olyan masszív erődöt hoztak létre, mely mind támadási, mind védelmi hadműveletekhez is gyors és hatékony támogatást tudott nyújtani. Koreában itt használtak először – nyugati várépítési mintára – téglát a várfalak építéséhez. A végeredmény, egy mind építészetileg, mind funkcionálisan kiváló erődítmény. 

Mielőtt azonban megkezdtük volna a városnézést, a kissé nyúzottan ébredő Andinak meg kellett kapnia az ilyenkor szokásos, energizáló, napindító kávéját, melyhez kis gondolkozás után Jaehwiék is csatlakoztak. Miután kávés szekció elfogyasztotta az italát, megszavaztuk Andival, hogy ne kisvonattal járjuk be az erődöt, hanem mindenképpen gyalog. Szerencsére Hyejun nem ragaszkodott olyan vérmesen az ötletéhez, mint a busani Bácsi a hajókirándulásra Haeundae-n, sokkal jobban is sült el az egész nap!

Pár lépésnyire a kávézótól, Hyejun odahívott minket egy utcai árus nénihez, hogy mutatni akar valamit. A hölgy standjánál karamellizált cukorból készült kis édességet lehetett venni, de az ügyesebbek maguk is elkészíthették a sajátjukat. A folyós karamellhez szóba-bikarbonát kellett adni, majd kiönteni egy tálcára, s az általunk választott formát belenyomni. 

A gyorsan megkeményedő édességből ezután óvatosan, fogpiszkálóval kellett kitörni a bejelölt formát, s akinek ez a mutatvány úgy sikerült, hogy közben nem tört el maga a forma, plusz ajándékot kaphatott. Andi maciformája nem bírta sokáig, mire végzett vele, legalább három helyen berepedt, míg az én kacsámnak csak a csőréből pattant le egy kis darab, mely kifejezett sikerként könyvelhető el. Végül mindketten kaptuk a művünk mellé egy-egy apró ajándékot (valamilyen színes radírt). Hyejun mesélte, hogy a karamelles édesség láttán mindig elfogja a nosztalgia, s eszébe jutnak a régi idők, amikor annyira szegények voltak, hogy csak erre tellett…
Innen már egyenesen felmásztunk a magas dombon erődbe, mely a tegnapi ulsanbawi-s hegymászás után igencsak nehézkesen ment. Nagyjából nyugdíjas tempót produkálva felértünk a tetejére, ahonnan látszott igazán, hogy az erőd falai milyen hatalmas területet is fognak közre – gyakorlatilag a fél várost. 
Megpihentünk az egyik őrtoronyban (itt le kell venni a cipőt), elfogyasztottuk a Hyejunéktól kapott, Cerbona szeletre hasonlító, magvakból készült finomságot, majd folytattunk az utunkat a várfal mentén. Megfigyeltük, hogy az erőd egyes részein különböző színű zászlók lengenek – piros, kék, fehér, fekete – és mindegyiknek megvan a saját jelentése. 
Pár percnyi sétát követően, elértünk az ősök iránti tiszteletet szimbolizáló Hyowon harangig (효원의 ), melyet Jeongjo király saját apja emlékére készítetett. 
A harangot az ősi rítus szerint háromszor kell megkongatni – az első kongatás a szüleink egészségéért, a másodikat a családunk boldogságáért, míg az utolsót saját magunk személyi fejlődéséért. A hatalmas, koreai stílusú haragot bárki megkongathatja (a jegy 1000 KRW-be kerül), úgyhogy egy ilyen alkalmat semmiképp sem hagytunk volna ki! 
Ezután felértünk az erőd egyik legmagasabb pontjára, a Seojangdae pavilonhoz, ahonnan varázslatos kilátás nyílt a felhőkarcolókkal és háztömbökkel borított, s hegyekkel körülvett Suwon belvárosára.
Ekkor érzékeltük igazán, hogy ez a „kis” Szöul környéki agglomerációs városka valójában egy 1,2 milliós nagyváros! Nagyszerűen ráláttunk innen a Hwaseong Haengung palotára is, melyet Jeongjo királyi rezidenciaként használt, ha látogatást tett apja sírjánál. 
Innen már lefelé indultunk tovább, s végül a következő, bástyaszerű kapunál, a Hwaseomun-nál (화서문) lyukadtunk ki, melyhez egy impozáns, kőből épület őrtorony is tartozik.
Pihenésképpen, a kapu tőszomszédságában beültünk egy tradicionális ivóba, rendeltünk egy tálnyi makgeollit, valamint könnyed harapnivaló gyanánt zöldséges palacsintát, tésztalevest és tofusalátát.  
Közben jókat beszélgettünk, Hyejun mesélt a nagyvolumenű terveiről is, miszerint jövőre egy közel egyéves világkörüli útra menne, mely során az utazás mellett az egyes országokban jellemző házasságmodelleket tanulmányozná (Mi teszi jóvá a családot? És a házasságot?), s amiből a végén valamilyen műalkotást készítene.  
Alighogy befejeztük az evést-ivást és továbbindultunk, lopva odasúgtam Andinak az egyik aktuális problémámat:
-          Andi, rettentően kell pisilni!
-          Nekem is!!!” – hangzott a hasonlóan kétségbeesett helyzetjelentés.
Diszkréten Hyejunéknek is jeleztük, hogy választhatnánk akár egy olyan alternatív útvonalat, mely mentén található egy jó kis megszokott ingyenes koreai nyilvános vécé. Egy helyet tudtak a közelben, mely határozottan rendelkezett mosdóhelyiséggel – a városi könyvtár épületét. Odafele pont útba esett a Jeongjo királyt ábrázoló gigantikus szobor, melyet feszülő húgyhólyag ide-vagy oda, meg kellett nézni. 
A szobornál tett kitérőtől ugyanakkor csak megsokszorozódtak a gyöngyöző izzadságcseppek a homlokomon, úgyhogy valóságos megváltásként értem meg, amikor ronthattam a könyvtár vécéjébe, elvégezni a dolgomat. Önmagában ez még nem lenne elég érdekes történet ahhoz, hogy külön bekezdést merészeljek szentelni neki, ha nem fordult volna egészen kabarisztikussá a jelenet. A vécéfülkében ülve (igen, nemcsak pisilnem kellett!) 30 másodperc elteltével automatikusan lekapcsolódott a villany.
-          Na, ne már! Komoly, hogy ezeket úgy tervezik meg, hogy szaros fenékkel fél percente fel kelljen állni (kézfelnyújtás sajnos nem játszik ”), hogy visszajöjjön a világítás?!” – fakadtam ki magamban. A válasz amúgy: igen!
A trónolás közben sikerült megállnom, hogy megnyomjak valamit az amúgy meglehetősen futurisztikus fotelkarfához hasonlító vécévezérlő egységen, melyen több nyomógomb található, mint az otthoni tévé távirányítónkon. A dolgaim végeztével úgy gondoltam, egy hozzám hasonló, egyetemet végezett embernek nem okozhat gondot, lehúzni egy ilyen „okos vécét” – hááát, tévedtem. Végignéztem az egész tartályt, a falat, valamilyen egyértelmű, nemzetközi vécéöblítő piktogramot vagy feliratot keresve – de semmi. Végül megunva, hogy a megoldás keresése közben még háromszor lekapcsolódott a világítás, elkezdtem sorban benyomogatni a gombokat a vezérlőpanelen, de egyik sem mosta le a WC tartalmát…helyette az utolsó gomb hatására egy periszkópszerű kis fém csövecske emelkedett ki a csészéből, majd 45 fokos szögben, sugárban kilocsolt, egészen a WC-fülke ajtaját áztatva. Mire félreugrottam a vízsugár elől, és felfogtam, hogy az egész fülkét eláztatom így, gyorsan rávágtam a vécédeszkát, de spriccelés nem maradt abba. Ahh...megint lekapcsolódott a lámpa, a lecsukott vécé bidenyílása pedig kitartóan ontotta magából a vizet. Mivel semmivel sem tudtam elállítani, inkább angolosan távoztam a tett helyszínéről. Vicces, hogy kiérve Andi röhögve várt a könyvtár bejárata mellett:
-          A Ti vécétekben is állandóan lekapcsolódott a villany? Hát ez nagyon vicces volt így.” – mondta mosolyogva.
-          Hát, ha csak lámpa lett volna…” – gondoltam magamban.
Míg mi a suwoni könyvtár WC-jében éltünk át bizarr kalandokat, Hyejun szó szerint elaludt kint a padon ülve.

Végül folytattuk az utunkat a Hwaseong erőd falai mentén, mígnem a grandiózus északi kapuhoz, a Janganmun-hoz nem értünk, mely a legnagyobb ilyen kapu az egész országban.
Ha a király Hanyangból érkezett látogatóba, mindig ezen haladt keresztül. Itt újfent fotózkodhattunk a kapuőrökkel, majd tovább sétáltunk a várfal mentén. 
Ezután értünk a talán az erőd legszebb, legfestőibb részéhez, Hwahongmun-hoz (화홍문), egy hét árkáddal díszített vízi kapuhoz, mely a Hwaeong erődöt kettészelő Suwoncheon (Suwon-folyó) fölött húzódik. Innen lehetett a legszebb képeket készíteni, hála a gyönyörű, késő délutáni fényeknek.
Nem messze innen egy nagyobb tisztásra értünk ki, ahol a tradicionális koreai íjászatot lehetett kipróbálni. Látszott, hogy Hyejun teljesen izgatott lett még a gondolattól is, s mivel minket sem kellett különösebben győzködni, azonnal be is fizettünk egy körre. Nagyjából 10 nyilat lehetett kilőni, melyből háromszor sikerült eltalálnom a célnak felfestett varacskos disznófejet, amiért rendkívül büszke voltam magamra. 
Különösen, hogy utolsó íjazós élményemkor Andi szüleinél két vadonatúj nyilat is sikerült úgy a földbe lőnöm, hogy csak másfél évvel később találták meg a maradványaikat. Ráadásul a koreai íj sokkal könnyebb, mint a magyar, könnyebb kitartani is. Végül mindannyian remekül szórakoztunk az íjászat során.

Ezután a Hyejunék által vásárolt sárkányt eregettük a szomszédos placcon, a negyedik nagy erőd kapu, a Changnyonmun előterében. Szerintem évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára sárkány eregettem, de rendkívül élveztem minden percét. Kifejezetten magasra fel bírtuk engedni, s a kezdeti lámpalázzal küzdő Andit is sikerült rávenni, hogy vegye át az irányítást egy kis időre. 
Időközben beesteledett, szépen kivilágították a Changnyonmun-t, de legszebben a Hold fénylett az egész éjszakában. 
Elpakoltuk a sárkányt, majd a belváros felé folytattuk az utunkat. A vacsora előtt azonban még egy helyre el akartak vinni minket Hyejun-ék – megcsodálni az éjszakai kilátás a város egyik legkülönlegesebb épületének, a csodálatos, tízemeletes Suwon Jein Presbiteriánus Templomnak a tetejéről. A grandiózus, masszív, zömök épület egyszerre hasonlít egy bástyához, katedrálishoz és egy ódon egyetemhez, míg funkcióját tekintve több egy mezei templomnál, ugyanis egyfajta közösségi központ és iskolaszerűség is működik benne. A kései óra ellenére felengedtek minket, bár a kilátóteraszra nem mehettünk ki, így csak az ablakból csodálhattuk meg az esti suwoni látképet.
Ezután taxival bementünk a nyüzsgő belvárosba, ahol Jaehwiék célzottan egy rendkívül népszerű étteremhez vitték minket. A hely zsúfolásig tömve volt emberekkel, úgyhogy sorba kellett állni, amíg felszabadult egy asztal. Miután le tudtunk ülni vendéglátóinkra bíztuk a ma esti menüt, melynek eredményeképpen valamilyen disznóbél vagy gyomorszerű bensőséget hoztak ki meggrillezni az asztalba épített főzőlapon. 
A szokásos hagymás, babcsírás, ízesítés mellett még meglocsolták egy kis sojuval is, melytől úgy belobbant, mint otthoni ezeréves gázkazánunk a pincében. Hazudnék, ha azt mondanám rossz volt, vagy nem ízlett, de magamtól még egyszer biztos nem ezt rendelném. Nekem kicsit rágós és zsíros rész volt, viszont hozzá kapott szószokba mártogatva hamar betermeltük az egészet.
Miután végeztünk az evéssel, a tér túloldalán lévő élőhalas pultnál Jaehwi vett még egy adag szeletelt nyers halat és polipot. Ezekből leginkább utóbbi keltett nagyobb érdeklődést/felzúdulást a sorainkban, mivel a polipokat úgy darabolják ilyenkor fel, hogy még élnek, sőt még 20-30 perccel később is bennük van az idegrángás, olyannyira, hogy akár ki is tudnak mászni a tároló dobozból.  

Innen hazáig sétáltunk, mely nagyjából 35-40 percet vehetett igénybe. Útközben elhaladtunk a gigantikus Samsung telephely mellett, mely gyakorlatilag egy mini város a városban – saját éttermekkel, buszpályaudvarral, lakóteleppel, iskolával stb.
Mivel négyfős csapatunk háromnegyedének sürgősen mosdóra volt szüksége, Jaehwi nagylelkűen felajánlotta, hogy bemehetünk használni a Samsung egyik telephelyi mosdóját. Meg sem lepődtünk, amikor mondta, hogy ilyenkor (éjjel 11) még lazán szoktak dolgozni! Hát ezen a tényen még az sem javít sokat, hogy a munkahelyen ingyenes a vállalati kantin, a kávéautomata (sőt van még tejautomata is!), kapnak rengeteg plusz juttatást, cserébe a lelküket is kidolgozzák.

Hazaérve eljött a várva (nem) várt élőpolipos utóvacsora – Hyejun már alig várta, hogy megkóstoltassa velünk ezt a koreai különlegességet, míg mi leginkább diszkrét kifogásokon törtük a fejünket. Andin végül felülkerekedett a kíváncsiság, és megkóstolt egy kifejezetten vastag, tapadókorongokkal teli lábacskát, amit valamilyen piros szószba mártva kellett bekapni. Az arckifejezése mindent elárult, de vendéglátóknak csak diplomatikusan annyit mondott:
-          Kicsit rágós. De nem rossz.” – jelentette szűkszavúan, miközben mindenki lélegzetvisszafojtva leste minden reakcióját.
Végül engem is rábeszéltek egy kicsiny falatra, úgyhogy most már joggal mesélhetem, hogy ettem a híres koreai élő polipból.
A szuper napot közös esti filmnézéssel zártuk, s egy a demilitarizált zónáról szóló, kissé nyomasztó, de nagyon jó filmet (J.S.A.: Joint Security Area) néztünk meg, melynek főszereplője a Dae Jang Geum (A palota ékköve) sorozatból jól ismert Lee Yeong-ae. A sztori négy panmunjomi határőrről szól (két északiról és két déliről), akik a feszült körülmények ellenére összebarátkoznak, és megszegve a szigorú szabályokat, átjárnak egymáshoz éjszakánként. A vége persze szomorú és tragikus…



17. nap – Szöul és Incheon (2015. október 25.)

Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a két és fél hét – a mai az utolsó Koreában töltött napunk. Rengeteg mindent láttunk, s szinte mindent kihoztunk a rendelkezésre álló időből, amit csak lehetett, nincs is emiatt hiányérzetem. Így a végéhez érkezve az útnak, a mai napra még betervezhettünk volna egész napos programot, de Andival inkább úgy döntöttünk, inkább visszamegyünk Szöulba és még egy kicsit kiélvezzük a kedvenc helyeinket, utoljára.

Háromnegyed 9 körül ébredtem, Andi már javában készülődött, de csak csendben, mivel Hyejun és Jaehwi még az igazak álmát aludták. Mire ők is felkeltek, mi már mindent bepakoltunk és indulásra készen vártuk őket. Készítettünk közös képet, majd elmagyarázták a legközelebbi metróállomás felé közlekedő busz megállójához vezető utat. Ezzel eljött a búcsú ideje, elköszöntünk tőlük. Fantasztikus emberek, akik felejtetlennél varázsolták a Suwon-ban töltött időnket.
A sarki kis élelmiszerboltban vettünk ásványvizet a mai napra, s Andi alaposan bevásárolt a kedvenc fehér, rizses sütijéből (még otthonra is jusson), majd kimentünk a buszmegállóba. A #9 vagy #9-1 buszjárat innen egyenesen a Yangtong metróállomásig vitt minket (a jegy 1300 KRW/fő). Feltöltöttük a T-money kártyánkat, majd elmetróztunk Szöul belvárosába.  
A központi elhelyezkedésű Jongno 3(sam)-ga (종로3가역) állomásnál szálltunk le, s alig vártuk, hogy megszabaduljunk a százkilós hátizsákjainktól. Egyszer már letettük itt a csomagmegőrzőben a nagy csomagjainkat (bár utána nem is találtuk egyhamar meg őket), de úgy gondoltuk, azóta talán jobban kiismertük a szöuli metróaluljárókat, mi gond lehet. Legalább 20 perces bolyongás után sem találtunk egy árva csomagmegőrző szekrényt sem, úgyhogy át kellett gyalogolnunk két-három háztömböt és a többi a túlsó kijáratot, hátha ott sikerrel járunk.
Miután ezzel elbénáztunk egy kis időt, elsétáltunk a Jongmyo-szentélyhez, amely az utolsó olyan fontos Csoszon-korabeli látványosság, amit nem volt eddig alkalmunk megtekinteni. Itt sem mentek egyszerűen a dolgok, ugyanis csak vezetett túrával lehet látogatni a szentélyt, a következő angol nyelvű csoport pedig csak félóra múlva, 14.00-kor indult.
Próbálva hasznosan eltölteni a hátralevő időt, a közeli parkban ültünk le megírni a képeslapokat (Andi Annának, én meg Laurának címeztem egyet), miközben körülöttünk több tucatnyi nyugdíjas tornázott valamilyen lelkes idős areobik instruktor utasításait követve.

Ezután időre visszamentünk a Jongmyo-szentély (종묘) bejáratához, ahol már gyülekeztek a 14 órási csoport tagjai. A belépőjegy 1000 KRW.
A szentély egyike Korea legfontosabb konfuciánus örökségeinek, melyet a Csoszon-dinasztiát alapító Taejo (Thedzso) király azért hozott létre 1394-ben, hogy méltó módon állítson emléket az ország korábbi uralkodóiról. Itt őrzik ugyanis az elhunyt királyok és királynék lélektábláit, melynek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint magának a holttest eltemetésének. Évente öt alkalommal az aktuális uralkodó eljött ide leróni tiszteletét az ősök szelleme előtt – ezt a rituálét hívják Jongmyo Jerye-nek (종묘제례). (Ezt a tradíciót a napjainkban is minden évben megtartják, igaz csak évi egy alkalommal.) A hely jelentőségét tovább növeli, hogy a 16. század végi japán pusztítást (1592-1598) követő újjáépítése (1608) óta sikerült megőrizni az eredeti állapotát, mellyel Ázsia legrégebbi ilyen emlékhelyévé vált. Ezzel kiérdemelte, hogy egyike lett Szöul két UNESCO Világörökségi helyszínének (a másik a Changdeokgung palota).
A vezetett túra nagyjából egyórás, s mindössze 4-5 helyszínből áll. Ezeket egy kőből kirakott, „háromsávos” járda köti össze, melyen – mint azt külön tábla is jelzi – tilos a középső, kissé kiemelt sávra lépni, mivel az egykor kizárólag a királyok által használt járdarészt a szellemeknek tartják fent.  
Először azokat az épületeket mutatják meg, ahol a szertartásra érkező királyi pár testileg-lelkileg megtisztult a rituálé előtt, majd felöltötték a speciális ünnepi ruhájukat. 
Ezután léphetünk a 101 (!) méter hosszú Főcsarnok (Jeongjeon) udvarára, pontosan úgy, ahogy anno a királyok is tették. Itt 19 szentélyben 19 királynak (és 30 királynénak) a lélektábláját őrzik, szigorúan zárt ajtók mögött. Az évek (és a királyok) múlásával folyamatosan kibővítették a Főcsarnok épületét, s hozzáépítettek újabb és újabb szentélyeket. 
Hozzá kell tenni, hogy így is csak a legkiválóbb királyokat érte az a megtiszteltetés, hogy Főcsarnok szentélyében helyezték a tábláját – ha rövid ideig uralkodtál, vagy teljesen jelentéktelen voltál, csak egy másodlagos szentélybe kerülhettél. Ez jutott azoknak a hercegeknek is, akik akár királyok is lehettek volna, ám korán elhaláloztak (pl. Sado koronaherceg, Jeongjo apja is így kapott poszthumusz királyi címet).
Mire véget ért a vezetett túra, alaposan megéheztünk. Nem kellett sokat gondolkozni az opciókon, az utolsó koreai ebédünket a már jól bevált bulgogis helyen fogyasztottuk el a Jongno 3(sam)-ga metróállomás közvetlen közelében.

A nap hátralevő részére már csak az ajándékvásárlások maradtak. Elsőként magunkat akartuk meglepni egy nászkacsa párral (원앙세트). A fából faragott, kézzel festett, színes mandarinrécék a tradicionális koreai esküvők jellegzetes elemei, melyek a békét, harmóniát és a hűséget jelképezi, akik egy életre választanak maguknak párt. Az esküvőt követően a kacsákat az otthon egy központi részére szokták elhelyezni. Úgy tartják, ha a kacsák egymással szemben, tökéletes a harmónia a felek között, míg ha egymásnak hátat fordítanak, akkor haragszanak egymásra.
Nekem nagyon tetszett az egész szimbolikája, s mindenképpen szerettem volna, ha a mi otthonunkban lenne egy ilyen kacsapár. Több helyet is végignéztünk, majd Andival közösen kiválasztottuk a két legszebbet. A kisebb verziókból vittünk szüleinknek és Móniéknak is ajándékba.
http://www.korean-arts.com/images/DS002_colored_duck_set_6x4.jpg 
Utoljára vettünk négy darabot a kedvenc vörösbabbal töltött bucinkból is, majd az Insandongot bejárva beszereztünk még két pár fém evőpálcikát, két üveg soju-t, három zacskó vörösginzenges cukorkát (legyen mit osztogatni a kollégáknak), majd elpostáztunk Annának és Laurának a megírt képeslapokat.

Innen már egyenesen a metróhoz mentünk felvenni a csomagjainkat. A reptérre való kimenetel előtt gondoltuk, teszünk még egy gyors látogatást Incheon-ban (인천, ejtsd: Incshon), hiszen tulajdonképpen útba esik, és bőven belefér az időbe. Legalábbis ezt gondoltuk.

Incheonba legegyszerűbben metróval lehet kijutni Szöulból, mivel a #1 metróvonal egyik végállomása, az Incheon Station (인천역), viszont kész örökkévalóságnak tűnik az út. 
Több mint egy órás utazás után, este 7 óra körül érkeztünk meg. Már teljesen besötétedett, a turista információs iroda rég bezárt, s azontúl, hogy Hyejunék megnyugtattak, Incheon városközpontjából is rendszeresen indul busz az Incheon Nemzetközi Repülőtérre, több információval nem rendelkeztünk a közlekedést illetően. Orvosolandó a problémát, utánakérdeztem a buszmegállóban várakozóktól a reptérre közlekedő járatról, akik közül az egyik, még külön meg is mutatta, honnan és milyen számú (#306) busz fog indulni. A menetrend szerint 6-22 óra között közlekedik, úgyhogy nem lehetett semmi probléma.
Így az információk birtokában nyugodt szívvel indultunk el sétálni Incheon híres kínai negyedében, melyet a történelmi városközpontként is szoktak emlegetni. Korea legnagyobb kínai negyedeként elhíresülő városrészt egykor 100.000-nél is több kínai bevándorló lakta (többnyire kereskedők), ám napjainkban ez a szám csak közel 500-ra tehető.
A metróállomással szemben lévő, hatalmas, jellegzetes, faragott Pailou kapu jelzi a kínai negyed bejáratát, melyen belépve egymást érik a gagyi cuccokat árusító kínai boltok, éttermek, szórakozóhelyek. 
Az egyik sarki kifőzdénél vettünk néhány mandut vacsorára, majd letelepedtünk egy közeli padra megvacsorázni. Ekkor azonban a mellettünk lévő padon a barátnőjével ülő fiatal lány megszólított minket. Érdeklődött az utunkról, s teljesen ledöbbent, milyen sok helyen jártunk. Kifejezetten meghatódott, hogy Jeju-ra is elmentünk (ugyanis ő onnan származik), majd pusztán kedvességből adott nekünk 1-1 doboz Tsingtao sört (legjobb kínai sörmárka), miután befejezte a sajátját. 
Andival csak bámultunk a kedves gesztuson, s úgy éreztük, ez tökéletes zárása lehet ennek a fantasztikus útnak. Ekkor azonban még nem sejthettünk, milyen drámai fordulatot vesznek hamarosan az események…

Tettünk egy kört még a kínai negyedben, majd este 8 óra körül visszasétáltunk a buszmegállóba. Úgy számoltunk, hogy még akkor is, ha kell várni 15-20 percet a #306-ra és beüt a krach, dugóba kerülünk, vagy valamiért közel egy óra alatt tenné meg a busz az utat – úgy, hogy konkrétan reptér városában vagyunk – legrosszabb esetben akkor is fél 10 előtt kiértünk. A gépünk csak éjfélkor indult, úgyhogy ez egy kifejezetten jó tervnek tűnt. És itt kezdődtek a gondok…

A buszmegálló plazmatévén lehetett követni az érkező buszok aktuális helyzetét, érkezésük várható idejét, nagyjából 20 percre előre. Kezdett már kicsit ott gyanús lenni a dolog, hogy félórányi várakozás után sem láttunk még egy #306-ost sem kiírva, majd amikor pont érkeznie kellett volna egynek, furcsamód, mégsem jött.
Háromnegyed órányi, egyre aggasztóbbnak tűnő ácsorgás után átfutottam az út túloldalán lévő buszmegállóba, ahova a másik irányból éppen befutott egy újabb #306. A vezető nem beszélt angolul, de mindenféle nemzetközi szavakkal („NO BUS AIRPORT. NO BUS AIRPORT!”) és teátrális mozdulatokkal tudomásomra adta, hogy ma már nem megy busz a reptérre. Mivel teljes abszurditásnak tűnt, hogy a világ egyik legforgalmasabb reptérére este 9-kor ne menjen a szomszéd városból járat, gyorsan megkértem egy ott álló, angolul is beszélő fiatal párt, fordítsák le pontosan mint mond a sofőr, de csak arra volt elég, hogy igazolják a legrosszabb félelmeimet. Isten tudja miért, de tényleg nincs ma már több busz!

Rohanás vissza Andihoz, kétségbeesés, válságtanácskozás („mi legyen?!”), elkapkodott döntés („taxi drága, menjünk inkább metróval, az nem akad el a dugóban!”). Villámgyors T-money kártya feltöltés („úristen, mennyit töltsek rá?!”), rohanás a metróhoz, türelmetlenkedés („miért nem indul már?!”), majd elindul a metró („Jesszusom, de lassú!!! Idefelé sokkal gyorsabb volt!”), majd a hátralevő megállók buzgó számolása („25!!! Plusz két átszállás!”), átlagsebesség és pozitív/negatív hatásokkal korrigált érkezési idő kalkulálása („Nem érünk így oda időben!!!”), majd frusztráltság a köbön.
Odamentem újból a buszmegállóból ismert fiatal párhoz (akik vélhetően csak azért szálltak fel velünk a metróra, hogy segítsenek nekünk), és megkérdeztem, hogy szerintük mennyi idő alatt érhetünk ki így a reptérre. A srác előkapta az okostelefonját, majd az egyik alkalmazással pillanatok alatt kiszámolta, hogy legjobb esetben is csak este 11 után érkezünk meg. Az mindenképpen késő, akkor kezdődik nagyjából a beszállást, akkor már feltétlenül a kapuknál kell lennünk!
-          Szálljunk le! Szálljunk le és fogjunk egy taxit, ez az egyetlen esélyünk!” – jutottunk a bölcs konklúzióra.

A srác javaslatára a Dowon megállónál (도원역) szálltunk le, mivel az forgalmasabb környéken van, könnyebben foghatunk ott taxit. A pár itt is kérés nélkül velünk tartott, lerohantak velünk az állomás melletti taximegállóhoz, lebeszélték a sofőrrel az árat és hogy tuti tudjunk kártyával fizetni (készpénzünk szinte semmi sem maradt), majd elszáguldottunk.

Bár a forgalomra nem lehetett panasz, minden létező piros lámpát kifogtunk, amit csak ki lehetett. Ráadásul a taxis már-már idegesítően betartotta mindenhol a sebességet, igaz, a GPS folyamatosan pityegett a traffipaxok miatt.

Nehéz volt egyszerre nyugtatgatni Andit, szuggerálni a közlekedési lámpákat, hogy váltsanak mielőbb zöldre, és feszülten figyelni a percek múlását. A belvárosból kiérve végre magasabb sebességre kapcsoltunk, s amikor feltűnt a város jelképének (és 12,3 km-es hosszával a világ 9. leghosszabb hídjának) számító Incheon híd (인천대교), már valamelyest megnyugodtam, már tényleg a finisben vagyunk.
Ekkor azonban megálltunk egy fizetőkapunál, s a taxis a velünk akarta – fuvardíjon felül – kifizettetni a 6000 KRW-os díjat, ráadásul készpénzben.
Na, ennyi se kellett, megint másodpercek alatt tetőtől talpig leizzadtunk Andival, hiszen szinte minden maradék készpénzünket elköltöttük már. Végül összedobva minden maradék koreai wonunkat, pont ki tudtuk fizetni a hídpénzt.
-          Most már több meglepetés ne jöjjön, ha kérhetem!” – gondoltam magamban.

Végül teljesen jó időt futottunk, 40 perc alatt értünk ki a reptérre (22.30). Fogtunk a csomagjainkat, beszáguldottunk a „B” jelzésű bejáraton, ahonnan egy óriási sprinttel (és fejenként plusz 20 kilónyi súllyal) elvágtattunk egészen a „K” bejárattal szemben lévő Qatar Airways-es check-in pultokhoz. Az idő vészesen telt…és még csak ezután jött a biztonsági ellenőrzés, az útlevélvizsgálat…sőt még külön vonatra is kellett szállnunk, mely a gigantikus méretű terminálépület túlsó felére vitt át minket, ahol a beszállókapunk is volt.
Egy óriási hajrával végül pár perccel este 11 után értünk oda – abban a szent pillanatban, amikor épp kinyitották a kapunkat. Mi voltunk az első beszállók… 
 

18. nap – Érkezés haza (2015. október 26.)

El sem tudom mondani, mit éreztem, amikor végre felszálltunk a gép fedélzetére és lehuppanhattam a helyemre! Megnyugvás. Hihetetlen, itt vagyunk, megcsináltuk!
Míg engem ez a tény tökéletesen meg is nyugtatott, Andi nem tudott ilyen gyorsan feloldódni, rajta még órákkal később is a feszültség jeleit véltem felfedezni. Azért megnyugtatott, nincs gond, csak még a hatása alatt van az eseményeknek. 

A gépünk teljesen pontosan, éjfél után 5 perccel szállt fel. Ahogy elértünk az utazómagasságot, elkezdték felszolgálni az éjféli vacsorát. Ekkor már tényleg azt gondolhattuk, hogy innentől semmi okunk sincs az izgalomra – de ebben is tévedtünk.

Nagyjából Peking fölött repülhettünk, amikor egyszer csak durva turbulenciába kerültünk, és a repülő annyira elkezdett rázkódni, hogy a pohár narancslém egyből az ölembe dőlt volna, ha reflexből nem kapom el. Ennél már csak az volt félelmetesebb, hogy a rázkódást csak nem akart egyhamar abbamaradni, s csak 10-15 perc elteltével kezdett enyhülni.
A vacsora végeztével mindketten bevackoltunk egy valamelyest kényelmes pózba aludni egy kicsit.
Órákkal később, nagyon mély álomból, de arra riadtam föl, hogy a Himalája fölött repülve, a korábbinál sokszorta nagyobb turbulenciába kerültünk, amelynek hatására a pilóta a teljes személyzetet visszarendelte a helyükre. Az egész jelenet félelmetes volt, már csak azt vártam, mikor adja le a pilóta a vészhelyzetre utaló „mayday, mayday” jelzést. Gyerekkorom óta imádok repülni, és sosem féltem a repüléstől – egészet eddig a pillanatig. Most fordult meg ténylegesen először a fejemben, hogy úristen, itt most tényleg lezuhanhatunk.
Úgy tűnt, nem voltam egyedül a csöppet sem szívderítő gondolataimmal. Később Andi így emlékezett vissza az esetre:
-          Akkor arra gondoltam, hogy ha az éjszaka közepén, ott a Himalája fölött lezuhanunk, akkor oda sehogy sem tudnak értünk jönni, kimenteni. – mondta Andi.
-          Hát, ha ott lezuhanunk, nem kell attól félni, hogy egyáltalán életben maradnánk…”
Ezúttal is aggasztóan sokáig, 15-20 percig tartott a turbulencia, s ahogy abbamaradt, a riadalom elmúltával újra álomba zuhantam…
Helyi idő szerint hajnali 4.15-kor érkeztünk meg Dohába. Ezúttal csak bő háromórányi tranzitidőnk maradt itt, mely egy reptéri elégedettségi kérdőív kitöltését leszámítva teljes eseménytelenséggel telt.
A csatlakozó járatunk 7.30-kor indult vissza Budapestre, s helyi idő szerint negyed 12-kor landoltunk Ferihegyen. 
Ahogy gurultunk a terminálépület felé, a gondolataim már máshol jártak. Kivételesen nem Korea iránti nosztalgia vagy a hazaérkezés öröme járt a fejemben, hanem valami teljesen más. Valami szomorú hír, amit a szívem mélyén éreztem itt fog várni, amikor hazajövök…


Visszatekintve erre a fantasztikus, 18 napos dél-koreai útra olyan hihetetlen belegondolni, milyen apróságokon múlnak dolgok. Mi lett volna, ha anno egyszer sem ülök le Anyáékkal megnézni „A palota ékkövét” és nem kezdek el érdeklődni az ázsiai és legfőképpen a koreai kultúra iránt. Az egész életünket ilyen apró döntések sora befolyásolja, melyekből időnként akár felejthetetlen élmények, örök barátságok, új hobbik születhetnek, melyek tovább formálják a személyiségünket. Minden úttal többek leszünk emberileg, minden úttal újat tanulunk más kultúrákról, emberekről, egymásról és legfőképpen saját magunkról.
Őszintén csodálkozom azokon, akiknek Dél-Korea csak egy rövid állomás a Japánba tartó utazás során, hisz’ egy élet is kevés, hogy mindazt a szépet, amit ez a kis ország adni tud, rendesen végigjárja az ember. Mi mindezt megpróbáltuk – a teljesség igénye nélkül – belesűríteni bő két hétbe, s úgy érzem, minden szinten kiválóra sikerült. Pár évvel ezelőtt biztos nem gondoltam volna, hogy lesz lehetőségem bejárni Szöul királyi palotáit, a természeti szépségekkel megáldott csodálatos Jeju-szigetet, vagy a páratlan történelmi emlékekkel büszkélkedő egykori sillai fővárost, Seorabeolt (Gyeongjut). Saját szememmel láthattam észak-koreai katonát a demilitarizált zónában, s félelem nélkül átléphettem a határ észak-koreai felére is. Ezek mellett túrázhattunk a csodálatos, őszi színekben pompázó Seoraksan Nemzeti Park erdeiben, majd felmászhattunk az egyik legextravagánsabb szikla, az Ulsanbawi csúcsára, melybe anno egy fénykép alapján beleszerettünk. Éjjel egy egyetem tetejéről csodálhattuk meg Busan éjszakai fényeit, Sokchoban ehettünk nyers halat, Suwonban kipróbálhattuk a tradicionális koreai íjászatot, sárkányeregetést és megkóstolhattuk a híres élőpolipot.
Megszámlálhatatlanul sok élményt, impulzust kaptunk ettől az úttól, melyek örökre velünk maradnak. Ez azonban nem lehetett volna teljes egy olyan kiváló útitárs nélkül, mint Andi, aki a kezdetektől fogja osztozott velem a Korea iránti lelkesedésben, kivette a részét a szervezőmunkából, sőt előre megtanulta a teljes hangul ábécét, hogy ne legyen gondunk a koreai karakterek olvasásával. Ismét bebizonyosodott, hogy országtól, kontinenstől függetlenül igazi élmény vele utazni bárhová. Nagyon örülök, hogy ismét együtt fedezhettünk fel egy olyan országot, mely bár itthonról nézve nem számít egy tipikus úticélnak, de mind kulturálisan, mind természetileg, mind történelmileg megérinti az odalátogatót. Most már mindketten büszkén mondhatjuk, hogy nem csak a tévéből ismerjük Dél-Koreát…




11 megjegyzés:

Ringard Willycat írta...

great

Zoltan Balla írta...

Szia!
Nagyon tetszik a Dél-Koreát bemutató írásod!
Feleségemmel egy 10 napos túrát zervezünk a hó végén. Szívesen vennék néhány jótanácsot...
Ha tudnál segíteni, kérlek írj erre az emailre: diaklkkft@gmail.com, s add meg a számodat, felhívnálak...
előre is köszönöm megtisztelő válaszod!
Maradok tisztelettel:
Balla Zoltán

Zoltan Balla írta...

diaklakkft@gmail.com

Lacó írta...

Persze, nagyon szívesen segítek! Írtam a megadott emailre...

steckler írta...

Kedves Lacó!

Nagyon jól összeszedett blog. Tartalmas, jó tematikai felépítésű. Bárcsak mi tudnánk ilyet írni, pedig élménydús utazásaink voltak az elmúlt 15évben, kb. 75 országban.

Névtelen írta...

Szia!

Nagyon tetszett ez a bejegyzés. Én is tervezek egy koreai utazást, és nagyon örülök, hogy megosztottad velünk az élményeidet mind írásban, és mind képekben. A könyvet, amit említettél jó magam is beszerzem, hogy kidolgozhassam az útvonalat, látnivalókat, stb. Lenne hozzád pár kérdésem is, ha tudnál rá válaszolni, kérlek. Megadom az e-mail címem, mert itt nem látom a tied, vagy béna vagyok. :D Erre: malditatormenta@gmail.com

Nagyon szépen köszönöm, és kívánom, hogy hasonló élményű körutazásaid legyenek!

Timi :)

H A írta...

Kedves László!

Találtam egy utazási irodánál Dél-Korea/Tajvan utazást és azon agyalgok, hogy április végén vagy október végén utazzak? Gratulálok az úti beszámolóhoz, nagy segítség volt a döntésben, hogy el kell látogatnom Dél-Koreába.
Üdv:
H Attila

H A írta...

Kedves László!

Találtam egy utazási irodánál Dél-Korea/Tajvan utazást és azon agyalgok, hogy április végén vagy október végén utazzak? Gratulálok az úti beszámolóhoz, nagy segítség volt a döntésben, hogy el kell látogatnom Dél-Koreába.
Üdv:
H Attila

Lacó írta...

@Timi - Írtam e-mailt Neked. ;)

@H Attila - Az ősz és a tavasz a legjobb idő egy koreai úthoz, szerintem egyikkel sem lőhetsz mellé. Október végére azért már lehet hűvösebb idő, ha akkor indulsz, és az út nagyrésze már inkább novemberre húzódik, akkor én inkább az áprilisra szavaznék.

Jó utat mindenkinek! :)

Szail írta...

Szia Lacó,
Tetszett a blogot, segít a Dél-koreai utunk tervezésében, de lenne pár kérdésem, amiben a válaszaidra, tapasztalataitokra számítok.
T-money kártya érvényes Szöulon kívül is?
Pénzváltás?
Cash vagy bankkártya?
Vonat vagy távbusz?

köszönöm, ha válaszolsz, szail@yahoo.com

Ilona

Lacó írta...

Kedves Ilona!

Örülök, hogy tetszett a blog és jól jön a tervezéshez. Szívesen segítek bármiben, amiben tudok.

T-money kártya érvényessége egy érdekes kérdés, mert elméletileg mindenhol kellene tudni használni, ahol T-money elfogadóhely van, így például a busani metrón, vidéki buszokon, sőt temérdek élelmiszerboltban is. Gyakorlatban ez nem mindnehol volt igaz. Amikor első nap Szöulban vettünk két T-money kártyát, mindkettőt egyenként 2500wonért, azt mondták, hiába néznek ki eltérően, mindkettő ugyanazt tudja. Az egyiket (amelyikről képet is csatoltam a blogba) mindenhol elfogadták, páromét azonban (R+ volt ráírva) a busani metrón nem tudtuk használni, oda kellett venni egy másik, CashBee kártyát. Azóta is rejtély, miért nem működött a másik kártya Busanban, erre sajnos nem sikerült rájönni. Mindenesetre, ha érdekel, elküldöm a másik kártya képét is.

Pénzváltás tekintetében mi eurót vittünk, és az incheoni reptéren váltottunk teljesen jó árfolyamon. Elég sok helyen lehet pénztváltani, de mivel szinte mindenhol lehet kártyával fizetni, mi nem tartottunk túl sok készpénzt magunknál. Amit nem vagy nem mindenhol lehetett (dombornyomott) kártyával fizetni: csomagmegőrzők, buszjegyek (de erre ott a T-money, mint alternatíva), T-money kártyafeltöltés, kisebb kifőzdék, utcai árusok, néhány belépőjegy (Pl. Gyeongjuban). Én a kártyás fizetést javaslom és preferálom, szinte minden esetben.

Vonat/busz: leszámítva az élményszámba menő KTX-ezést, mi mindenhova busszal mentünk. A távolság miatt egyedül Jejura/ról repültünk fapadossal, de az sem volt sokkal drágább, mintha mással mentünk volna, érdemes figyelni az árakat, mert olykor filléres jegyeket is kifoghatunk. A távolsági buszok nagyon kényelmesek, gyakran járnak és elég jó a hálózat lefedettsége, s szinte bárhova eljuthatunk velük. A vonatokról nincs túl sok tapasztalatom.

Remélem tudtam segíteni, ha lenne még bármi, kérdezz nyugodtan! :)