2016. december 30., péntek

Moszkva, Szentpétervár


Előzmények

Még élénken él bennem az emlék, amikor az azóta megboldogult MALÉV drága jegyárait nézegetve milyen elérhetetlennek tűnt egy esetleges moszkvai út. „Oroszország drága…Moszkva pedig a legdrágább város a világon!” – summázták velősen a különböző turistacélpontokat összehasonlító cikkek az interneten. Egy vagyon kijutni, drága a vízum és kint alapból minden háromszor-négyszer annyiba kerül, mint itthon. Nem csoda, hogy a régóta bakancslistás orosz út sokáig csak álom maradt.

Szerencsére változnak az idők, s sokszor új lehetőségeket is hoznak magukkal. Az például, sokat segít a dolgon, ha a kedvenc fapadosod járatot indít a kiszemelt helyszínre. Az sem árt, ha van egy hozzád hasonlóan lelkes, érdeklődő párod, s egyben útitársad, akinek szintén régi vágya eljutni oda. Már csak egy katalizátor kell, amely megadja a kezdőlökést, hogy nem érdemes tovább halogatni – MOST kell belevágni!
Nekem ez egy esküvői lagzi közepén történt…

A történet tavaly áprilisig nyúlik vissza. A helyszín Visegrád, ahol az egyik legjobb egyetemi barátomnak, Anitának az esküvőjén vettünk részt. Ezt a jeles eseményt semmiképp sem hagytam volna ki, pedig egy sokáig talán vissza nem térő alternatíva próbált elcsábítani: pont aznap tartották a 2015-ös divízió-I-es jégkorong-világbajnokság döntőjét, Magyarország Lengyelország ellen. A Krakkóban megrendezett VB zárómeccse döntötte el, Kazahsztán mellett melyik nemzet válogatottja jut ki a jövő évi, oroszországi A-csoportos világbajnokságra. Az esküvő miatt azonban választanom kellett a két esemény közül. Végül újraszabtuk az addigi terveket, egy héttel előrehoztuk a krakkói kirándulást, így – bár a lengyelek elleni derbi kimaradt – kárpótlásul még pont megnézhettük a magyar-japán nyitómeccset a helyszínen, majd rá következő hétvégén Anitáék esküvőjén is részt vehettünk. A lakodalmi vacsora közepén jutott eszembe, hogy már jó ideje megy a döntő. Két fogás között előkaptam a telefonomat, s buzgón elkezdtem nyomogatni. Csak tudjam, mennyi az állás! Harmadik harmad, 1-0 ide. Huh, az jó hír! A lengyeleknek nem jó a döntetlen, úgyhogy valójában ez kétgólos vezetésnek tudható be. Jött a desszert. Villámgyorsan belapátoltam, majd azonnal rányomtam a frissítésre a telefonon. 1-0 még mindig. Telik az idő, már csak 5 perc van hátra. A lengyelek nyomnak, leviszik a kapust, plusz mezőnyjátékossal rohamoznak. Hidegzuhany, 3 perccel a vége előtt, egyenlítenek, 1-1. Jaj, csak ne most zuhanjunk össze! Csigalassúsággal telnek a percek. 6 másodperccel a vége előtt újra változik az eredményjelző. 2-1 nekünk! VÉGE! Újra feljutottunk az A-csoportba!!!

Hol is lesz a jövő évi A-csoportos vébé?” – kérdezték tőlem a többiek. „Oroszországban, Moszkvában és Szentpéterváron.” – feleltem mosolyogva. Én már akkor tudtam, hogy ez csak egyet jelenthet: jövőre irány Oroszország!

Bár a folyamatban lévő lakásvásárlási projektünk miatt a 2016-os évre viszonylag korlátozottak voltak a lehetőségeink az utazásokat tekintve, úgy számoltunk, hogy egy okosan megtervezett, kéthetes orosz út még beleférhet a költségvetésbe.
A 2015-ös prágai világbajnokság végeztével, kialakultak a jövő évi csoportbeosztások is, mely szerint a magyar válogatott Szentpéterváron játssza majd a meccseit. Sajnos az orosz rendezők meglehetően körülményesen oldották meg a VB-jegyek értékesítésének ütemezését, s a korábbi évek gyakorlatától eltérően, egészen március elejéig vártak a különálló mérkőzésekre szóló jegyek árusításával, miközben a különböző bérletkonstrukciók már november óta elérhetőek. Így sajnos az út tervezését jóval a jegyek beszerzése előtt el kellett kezdenünk, nehogy kifussunk az időből.

Első lépésként lefoglaltuk a repülőjegyeket. Szerencsére 2013 szeptembere óta indít a Wizz Air járatot Moszkvába, úgyhogy kihasználva egy újévi promóciót, már januárban sikerült igen jó áron bebiztosítani a helyünket.

Ezt követően utánanéztünk az orosz vízumkövetelményeknek – hát, ebből van jó néhány. Egyrészről szükség van meghívólevélre, online kitöltött és aláírt vízumkérő lapra, a vízum lejárta után még 6 hónapig érvényes útlevélre, egy darab 3,5 x 4,5-es méretű igazolványképre, valamint érvényes utasbiztosítási kötvényre. Utóbbira még vonatkozik egy sor külön kritérium – kizárólag oroszországi partnerrel rendelkező biztosítótársaság kötvényét fogadják el, melynek a fedezeti összege minimálisan 30.000 euró, aminek többek közt fedeznie kell a gyógyszerek, a kórházi és orvosi ellátás, valamint a beteg hazaszállításának költségeit.

Ugyanakkor volt eleinte egy olyan érzésem, hogy a fenti vízumkövetelmények közül mégis a meghívólevelet lesz a legmacerásabb beszerezni. Mivel többnyire a CouchSurfing keretében, magánembereknél szerettünk volna megszállni, nem igényelhettünk tradicionális turistavízumot, mert ahhoz visszaigazolt oroszországi szállásfoglalással is kell rendelkezni az utazás teljes időtartamára. Ilyen célra találták ki a magánvízumot, amelyhez viszont az Oroszországban a fogadó fél által igényelt, és a Szövetségi Migrációs Szolgálat (FMSz) által kiállított, eredeti meghívólevelet is kell csatolni, melynek beszerzése rendkívül körülményes és hosszadalmas, akár hónapokat is eltarthat.
A segítség végül nem várt helyről érkezett. Január közepén Andi szüleinél jártunk vendégségben és épp a vízummal kapcsolatos aggodalmainkat meséltünk nekik, amikor Apukája elgondolkozva így szólt: „Szóval vízum kell az oroszokhoz? Lehet, hogy tudok segíteni Nektek…” Mint kiderült, ha magát a vízumot nem is, de a meghívólevelet el tudja intézni egy orosz ismerősén keresztül. Így került a képbe Alekszej, az orosz balett táncos. Az évek óta Magyarországon élő, szimpatikus fiatalember rendkívül kedvesnek és segítőkésznek bizonyult, ugyanakkor látszott, hogy igazi művészlélekről van szó, aki – ellentétben velünk – nem különösebben aggódik a szűk határidők miatt. Január végén vette fel vele Andi a kapcsolatot, s bár heti szinten érdeklődött nála a fejleményekről, csak március végére sikerült kisajtolnia belőle a beszkennelt meghívóleveleket. Utólag derült ki az is, miszerint ez nem magán, hanem humanitárius vízumhoz szóló meghívólevélről van szó, amellyel annyi könnyebbségünk akadt, hogy nem kellett eredeti példányt leadni az igényléshez, elegendő a fénymásolat is.
Időközben Andit egy rövid, háromnapos céges kiküldetésre küldték Moszkvába, amelyhez szerencsére egy olyan kétszeri belépésre jogosító üzleti vízumot kapott, melynek az érvényessége a mi utazásunk időtartamát is lefedte. Ergo, ha ezalatt az idő alatt nem küldik ki még egyszer, akkor megspóroljuk az ő vízumdíját. Ez valamelyest egyszerűsítette a dolgokat.
Összekészítettem a szükséges okmányokat, igazolványképet, útlevelet, kitöltöttem az online vízumkérő lapot, majd kinyomtattam az Alekszejtől kapott, mindössze pársoros, cirill betűkkel írt meghívólevelet. Bár nem tudok oroszul, de annyi még így is átjött az orosz szövegből, hogy dátumok nem igazán stimmelnek – május 16-22. közötti periódusra szóltak. A gyanúmat igazolandó, megkértem az egyik orosz kolléganőmet, Anasztáziát, hogy fordítsa le nekem az egész meghívólevelet, hadd tudjam már, hogy pontosan ki, mikor és mi célból hív meg.
-         Hmm…azt írja, hogy a szaranszki balettintézet meghív Téged, május 16-22 közötti időtartamra, valamilyen művészeti tapasztalatmegosztó programra…nahát, Laci, valami balett táncot is lejtesz nekik?” – tette hozzá mosolyogva. 
-         Öö…remélem nem lesz erre szükség…apropó, mit is mondtál? Szaranszk? Az egy város? Azt hittem ez Moszkvában lesz!
Hát, mint kiderült, nagyon nem! A 300 ezer lelket számláló Szaranszk (Саранск) nagyjából a fővárostól 650 km-re, Mordvinföldön található, mondanom sem kell, sem a városról, sem a tartományról nem hallottam korábban. No, hát mindegy, felőlem a jekatyerinburgi nyugdíjas templomi kórus is meghívhat, csak fogadják el a vízumigényléskor!

Mivel egyre jobban szorított az idő, s már csak kevesebb, mint másfél hónap maradt az indulásig, magamhoz ragadtam a gyeplőt és innentől én egyeztetettem Alekszejjel. Felhívtam, elmondtam neki a problémát, mire megígérte, sürgősen kijavíttatja a szaranszkiakkal a meghívólevelet. Bő egy hét telt el, mire végre jött a javított verzió. Összekészítettem szükséges okmányokat, majd másnap kora reggel az Andrássy úton lévő Orosz Vízum Központban kezdtem a napot. Az orosz nagykövetség tőszomszédságában található vízumcenter hivatott levenni a vízumügyekkel kapcsolatos terhet a követség konzuli osztályáról, s mivel sokkal barátibb nyitvatartással működtek, ezért én is inkább ide jöttem. Amikor sorra kerültem, átnyújtottam a gondosan összekészített paksamétát a fiatal ügyintéző hölgynek, aki miután felragasztotta az igazolványképemet a kinyomtatott vízumkérelmi lapra, szigorúan végigmérte a fotót, s így szólt: 
-         Ez az igazolványkép nem jó.” – mondta a hölgy gépiesen.
-         Mi a baj vele?” – érdeklődtem.
-         Túl távoli.” – hangzott a tömör válasz.
-         Sebaj, felkészültem mindenre. Itt egy másik, sokkal közelebbi.” – büszkén előkaptam egy másikat, mint egy varázsló a nyulat a kalapból, azt gondolva, ezzel elhárult minden akadály. A hölgy letépte az előző képet, felragasztotta az újat a helyére, s folytatta:
-         Ez sem szabályszerű.”
-         Tessék?! Akkor milyen legyen? Én vagyok rajta, közeli kép, még a nyakkendőm sem látszik, nem értem a problémát!
-         Ez egy igazolványkép, mi azonban csak hivatalos fotós által készített, orosz vízumszabványok szerinti képet fogadunk el.” – mondta kioktatóan, sok támpontot nem adva, hogy konkrétan mi a probléma a képpel.
Ezután a meghívólevelet vette közelebbről szemügyre:
-         „Ez a meghívólevél nem megfelelő. Nem fogják elfogadni.” – mondta szűkszavúan, mire elkezdett a szívem hevesebben verni.
-         Mi nem jó benne?” – kérdeztem nyugodt hangon, gondosan leplezve az egyre növekvő aggodalmamat.
-         Nem a budapesti Orosz Nagykövetség Konzuli osztályának van címezve.”
-         Komolyan az az egyetlen probléma, hogy nem úgy írták: Kedves konzuli osztály…stb.?” – kérdeztem értetlenkedve.
-         Igen. Továbbá az is hiányzik belőle, hogy kint ki és milyen módon vállal Önért felelősséget.”
-         Remek…” – feleltem érezhető iróniával. – „Bármi egyéb még esetleg?
-         Igen. Kicsit jobban kifejthetnék, miért hívják meg Önt. Ez így nem elég.” – ekkor már éreztem, hogy az agyamat kezdi elönteni a vér.
-         Kérjen tőlük egy másikat, ők tudják, hogy minek kell benne lennie.” – javasolta, miközben már fél szemmel az utánam következő jelöltre tévedt a tekintete.
-         Pff, biztos tudják, ezért küldték ezt…” – füstölögtem magamban a kijárat felé.

Egyből felhívtam Alekszejt, elpanaszoltam neki, hogy jártam az imént. Azt mondta, egyből a nagykövetségen kellett volna próbálkoznom, azok nem szívatják az embereket, a vízumcentrum csak a turisták lehúzására van. Hát, ezen ne múljék, átbattyogtam a szomszédos Nagykövetség kapuja elé, megvártam a reggel 9 órás nyitást, majd félóra után, amikor egy kényes orosz hagyatéki tárgyalásos és egy vízumhosszabbításos ügyet követően rám került a sor, megmutattam a meghívólevelet az illetékesnek:
-         Ön szerint megfelelő ez a meghívólevél? Elfogadnák ezt humanitárius vízumigényléshez?”
-         Igen, persze. Miért?” – felelte a legnagyobb természetességgel, miután végigolvasta az iratot.
-         Hát, az imént itt a szomszédos vízumcentrumban pont az ellenkezőjét mondták, és egy sor dolgot hiányoltak belőle…például a konzuli osztálynak címzés, kötelezettségvállalás stb…”
-         Ja, igen, akkor tényleg nem fogadjuk el.” – mondta tört magyarsággal. – „Így kell kinéznie!” – s mutatott az üvegablakon keresztül egy A4-es oldalnyi cirill betűs szöveget.
-         Aha, hát most már aztán teljesen világos...Köszönöm.” – közöltem megsemmisülten, s eljöttem.

Az újabb helyzetjelentéssel már Alekszejt is sikerült összezavarnom, kérte, hogy sürgősen e-mail-ben írjam meg, miket hiányoltak. Miután beértem a munkahelyemre, első dolgom volt részletesen, de viszonylag egyszerűen leírni neki mindent. Délután újból hívott, s felvetette, mi lenne, ha inkább én megírnám a meghívólevelet magyarul vagy angolul, ő azt lefordítja oroszra, kiküldi a szaranszkiaknak, hogy ne nekik kelljen ezzel szenvedniük. Hát, ezen a ponton már csak röhögni tudtam az egészen kínomban. Én írjam meg a saját magam meghívólevelét?! Nyolcszor elátkoztam ezt az egész vízumtémát, s bár este Andival becsülettel megírtunk egy meghívólevél-szöveget, fél szemmel már az utazási irodák által kínált, erősen feláras vízumcsomagokat lestem. Április 11. délutánig hagytam magamban haladékot ennek meghívóleveles bohóckodásnak, ha addig nem jön egy végleges, javított verzió, kérek egy vagyonért sürgősségi turistavízumot meghívóval, nagyjából 40 ezer forintért, különben kifutunk az időből. Aznap azonban megérkezett Alekszej válasza, immáron a meghívólevél 3.0-ás verziójával. A Westendben csináltattam egy hivatalos vízumképet is, hogy abba se kössenek bele többé, majd másnap reggel visszatértem a vízumcentrumba. Direkt a korábbi, szigorú fiatal hölgy ablakához ültem le, aki azonnal felismert. Szokásához híven rendkívül tüzetesen vizsgálta át a papírokat, a meghívólevél minden második szavát kihúzta sorkiemelővel, majd átvitte a szomszédos kolléganőjéhez. Jobban izgultam, mint egy egyetemi szóbeli vizsgán, s szinte szugeráltam a hölgyet, hogy fogadja be a kérelmet. Végül így szólt:
-         19.025 Ft lesz. Az elbírálási időszak 10 nap, április 20-án 14 órától lehet érte jönni.” – bár nem egészen értettem, hogy a fizetést követően is elkaszálhatják-e még a kérelmet, de mindenesetre ez így már egy határozottan jó előjelnek tűnt.  
Végül gond nélkül megadták a vízumot, amiért hálálkodtam egy sort Alekszejnek. Ő szerényen annyit fűzött hozzá, hogy nyugodtan szóljak neki bármilyen vízumra van szükségem, mindenhol vannak balettos ismerősei.
A vízum birtokában megindulhatott a részletes tervezőmunka is. Átrágtam magamat a karácsonyra kapott, Moszkváról és Szentpétervárról szóló Eyewitness útikönyveken, s feltérképeztük, hogy hol, mit lenne érdemes megtekinteni. A csillagászati összegbe kerülő hokiVB jegyeket még március folyamán beszereztük, melynek keretében három magyar meccsre váltottunk belépőket – a franciák, finnek és fehéroroszok ellenire. Szépen alakult a program, a következő lépésként a Moszkva és Szentpétervár közötti vonatjegyeket foglaltuk le. A kockázatkerülő utazók számára egyértelműen a vonat a legjobb opció ezen a viszonylaton, míg a vakmerőbbek bevállalhatják a kétes híréről ismert orosz légiközlekedés kínálta belföldi járatokat, melyek biztonsági és megbízhatósági faktorai még finoman szólva is csak mérsékeltnek mondhatóak. Aki a vasút mellé tenné le a voksát, nagyjából kétféle vonattípus közül választhat:
1.) Az akár 250 km/órás sebességgel is hasítani tudó, Szapszan (Сапсан) névre keresztelt nagysebességű expresszvonat, vagy
2.) Az éjszakai hálókocsis gyorsvonat közül.
Bár a Szapszan alig 4 óra alatt végigszáguld a 650 km hosszú útvonalon, olykor háromszor annyiba is kerülhet rá a jegy, mint a 7-9 óra alatt eldöcögő éjszakai hálókocsis párjára. A jegyár teljes egészében az adott vonat telítettségétől és a vásárlás idejétől függ, 3-4 héttel az indulás előtt akár 3000 rubel körüli jegyeket is kifoghat az ember, de általában inkább a duplájával érdemes számolni. Mi végül több szempont miatt is a hálókocsis verziót választottuk – így egyrészről megspóroljuk az aznapi szállást, illetve nem az értékes napközbeni városnézésből vesszük el az időt vonatozásra. A jegyfoglalást az Oroszországi Vasutak (Российские железные дороги), röviden RZSD (РЖД) honlapján lehet megtenni, mely már önmagában kihívásnak számít. Az alap, hogy az angol nyelvű oldal is 40%-ban orosz szöveget tartalmaz, de az igazi meglepetés a helykiválasztásnál éri az embert. 
Először a vagont kell kiválasztani, majd azon belül az adott helyeket, melyek (a másodosztályon) 4 ágyas fülkékben találhatóak. Az emeleti ágyak olcsóbbak, viszont üres fülke esetén nem enged a rendszer két alsó, vagy két felső ágyat választani két fő esetén, automatikusan melléjük csapja az egyik harmadikat – ennek az értelmét  azóta is sűrű homály fedi. Alapból tehát 2 főre egy alsó és egy felső ágyat lehet foglalni. A másik érdekesség, hogy a személyes adatok megadásánál útlevél esetén sem az „international passport”-ot kell választani, hanem külföldi okmány („foreign document”) opciót, mivel az előbbi az oroszok nemzetközi útlevelére utal. A harmadik meglepetés fizetéskor érheti a vevőt, ugyanis külföldi (azaz nem orosz) bank által kibocsátott bank/hitelkártyával csak úgy tudunk fizetni, ha a kártyához aktiválva van a 3D Secure/Secure Code biztonsági szolgáltatás. Ennek hiányában nem fogadja el a jegyfoglalást a rendszer és nem igazolja vissza a vásárlást. Mire csomó idegeskedés, szavankénti Google Translate-zés és hosszas telebankozás után végre valahára sikerült aktiváltatni ezt a funkciót és megvenni az összes vonatjegyet, hajnali 2 is elmúlt…
Ugyanakkor a szálláskeresés meglepően könnyen haladt. A CouchSurfing-esektől rengeteg pozitív visszajelzés érkezett, így Moszkvára és Szentpétervárra is viszonylag hamar sikerült találni szállásadókat. Végül úgy egyeztünk meg Andival, hogy mindkét városban 4-4 napot töltünk helyieknél, a maradékot hostelben (vagy az éjszakai vonaton) vészeljük át.

A csomagolás tekintetében be kellett látnunk, hogy 15 napnyi cucc már tényleg nem fér bele egy szokásos Wizz Air kis kézpoggyászba (42 x 32 x 25 cm), úgyhogy pénz- és helykímélő megoldásként mindketten elsőbbségi beszállást kértünk 1250 Ft/fő/irányos árért, mely esetén egy kisméretű csomagot (esetünkben fényképező táskát) pluszban, a kis kézi poggyászon felül felvihettünk.

Az április rohamléptekkel telt el, s hamarosan elérkezett az indulás napja…


1. nap – Indulás Moszkvába (2016. május 3.)

Az utazás előtti este kimentünk szüleimhez Dunakeszire, mivel a gépünk másnap kora reggeli indulása miatt így egyszerűbben meg tudtuk oldani a kijutást a reptérre. Bár mindketten hullafáradtak voltunk az egész napos robotolástól, hétfő lévén, még a kései óra ellenére sem tudtuk megállni, hogy a pihentető alvás helyett inkább ne a Trónok harca 6. évadjának legújabb epizódját nézzük meg. Az értékes alvóidő beáldozása nem bizonyult hiábavalónak, kárpótlásul visszatért – Andi nagy örömére – a sorozat egyik korábban meggyilkolt főhőse, Jon Snow…
Az éjszakai tévézés oltárán mindössze két rövidke órányi alvásra futotta, hajnali 2-kor már csörgött is az ébresztőóra. Anya gondoskodóan készített nekünk szendvicseket az útra, és némi virslit reggelire, majd Apa kivitt minket a reptérre.
Fél 4 előtt pár perccel értünk ki Ferihegyre. Elbúcsúztunk Apától, majd beléptünk a terminálépületbe, mely csak úgy kongott az ürességtől. Úgy tűnt, a biztonsági ellenőrzést végző kollégák is módfelett unatkozhattak, ugyanis végigtúratták velem az egész táskát, majd szó nélkül intettek, hogy menjek tovább.
Ezután hosszú várakozás következett. A beszállókapu kiírásáig hátralévő 80 perc alatt, kerestem az interneten moszkvai és szaranszki hosteleket, ha az útlevélvizsgálatnál valaki szálláshelyeimet firtatná, felkészülten tudjak adni néhány fals címet.

Amikor végül kiírták a beszállókaput (B3), lebattyogtunk a megjelölt helyre, de rajtunk kívül alig néhány ember lézengett a külső kis terminálépületben. Furcsa érzés volt ezúttal a priority sorba állni, mintha egy luxushajó első osztályára váltottunk volna jegyet.
A gépünk pontosan 6.05-kor szállt fel. Szerintem még az utazómagasság elérése előtt elnyomott minket az álom, s csak nem sokkal a landolást megelőzően ébredtünk fel. Végül a vártnál 25 perccel előbb, helyi idő (GMT+3) szerint 9.20 körül érkeztünk meg a Vnukovói Nemzetközi Repülőtérre (Международный аэропорт Внуково). A Moszkvától 25 km-re található Vnukovo a harmadik legforgalmasabb orosz légikikötőnek számít, mely immár 75 éve szolgálja ki a fővárost.
A leszállást követően elkezdtem izgulni egy kicsit az útlevélvizsgálattól, s magamban mondogattam az előre betanult mondókát arra az esetre, ha belekötnének a szaranszki balettintézetes humanitárius vízumomba. Mint kiderült, feleslegesnek bizonyult a túlzott aggodalom, az ellenőr egy érzelemmentes biccentés kíséretében továbbengedett, miután a pecsétet megelőzően aláfirkantottam egy belépő papírt.

A vnukovói reptérről temérdek módon juthatunk be Moszkvába. Egyrészről mehetünk a #611 és #611c jelzésű városi buszokkal a Yugo-Zapadnaya vagy a Troparyovo metróállomásig, minibusszal a Yugo-Zapadnaya állomásig, ám a leggyorsabb és legkényelmesebb megoldást az Aeroexpress névre keresztelt gyorsvonat adja, mely közvetlen vasúti összeköttetést kínál az orosz fővárossal. Az Aeroexpress mindössze 35 perc alatt teszi meg moszkvai belváros peremén elhelyezkedő Kijevszkaja pályaudvarig terjedő távot, ahol három metróvonal is találkozik, tehát a város bármely részére viszonylag könnyen eljuthat az ember.
Mivel a moszkvai CouchSurfinges szállásadónk, Victor is egyértelműen az Aeroexpress-t ajánlotta, nem is teketóriáztunk sokat, lementünk a terminál alagsoránál lévő pénztárakhoz megvenni a jegyeket. A jegyautomata valamiért nem fogadta el a kártyámat, viszont a pénztárablaknál minden gond nélkül tudtam fizetni. Az egyirányú jegy ára 470 RUB (online vásárolva valamennyivel olcsóbb, 420 RUB lenne). A reptérről – néhány extra járatot leszámítva – óránként indulnak vonatok, pechünkre pont úgy érkeztünk, hogy háromnegyed óra várakozás után végül csak a 11.05-össel tudtunk eljönni.  

Ahogy leültünk a vonaton, már csukódott is le mindkettőnk szeme, akármennyire is próbáltunk ébren maradni. Csak akkortájt tértünk magunkhoz, amikor az Aeroexpress begördült a Kijevszkaja pályaudvarra (Ки́евский вокза́л, Kievskiy vokzal). Ezzel hivatalosan is megérkeztünk Moszkvába (Москва)!

Innen metróval vezetett tovább az utunk, ám a jegyvétel nagyobb kihívásnak bizonyult az előzetes várakozásnál. Az talán nem meglepő, hogy az idős pénztáros néninél nem mentünk sokra az angollal, így viszont Andi is hamar megcsillogtathatta a kevéske, de annál hasznosabbnak bizonyuló orosztudását. Mint kiderült, Kijevvel, Minszkkel és Jerevánnal ellentétben itt már egy ideje nem zsetonokat használnak a metrójegy gyanánt, hanem áttértek az elektronikus kártyán alapuló rendszerre. Ennek csúcsa az e-pénztárcaként is használható, többszörösen újratölthető Trojka (Тройка) kártya, mellyel az összes moszkvai tömegközlekedési eszközt lehet használni. 
A Trojka mellett a fajlagosan legolcsóbb alternatíva a piros színű, 1-2-20-40-60 útra szóló, egyesített (единый) papírkártya, mely a metró mellett a monorail-re, trolira, villamosra és buszra is érvényes. Bár létezik még időalapú, 90 perces időtartamra szóló jegy (1 metró út + bármilyen felszíni tömegközeledési eszköz), valamint csak troli, villamos és busz trióra érvényes TAT jegy, de végül a pénztáros néni javaslatára a 20 útra érvényes piros kártyát vettünk 650 rubelért, melyet ráadásul egyszerre ketten is tudunk használni. Egy út ára így egységesen 32,5 RUB, melyet a rendszer a belépőkapun való áthaladáskor terhel a kártyára, kijövetelkor nem kell már a leolvasóhoz érinteni. A kijevi és minszki metróhoz hasonlóan itt sem ajánlott kártya érvényesítése nélkül áthaladni a kapukon, ugyanis a rejtett csapóajtók a pillanat törtrésze alatt képesek lágyékrepesztő élménnyel kedveskedni a renitens, lógós utazóközönségnek.   
Ahogy haladtunk a mozgólépcsőn lefelé a peron felé, elképesztő izgatottság fogott el. Rengeteg városban metróztam már az évek alatt, s úgy gondoltam, láttam már minden végletet, amit ez a jellemző közlekedési mód adhat – elég csak a szerény, egyvonalas jerevánira, az ultramodern szingapúrira, vagy a 18 vonalas integrált szöuli metróra gondolni –, de azt kell mondanom, hogy a moszkvai élményre még az úti leírások sem tudnak érdemben felkészíteni. A moszkvai metró (Моско́вский метрополите́н) már önmagában fogalom, mely amellett, hogy a maga 12 vonalával és 200 állomásával a világ 5. legforgalmasabb metróhálózatának számít, komoly turisztikai látványosság is egyben. A 30-as évek elején a szovjetek presztízskérdést csináltak a metróépítésből, mely Sztálin első 5 éves tervének részeként indult meg 1931-ben. Szó szerint az egész ország a metróépítkezésekre volt kirendelve, kezdve a Vörös Hadseregtől a 13 ezer fős Komszomolon (Kommunista Ifjúsági Szövetség) át az egyszerű pórnépig mindenki. Az eredmény nem is maradt el – 4 évvel később, 1935-ben adták át az első szakaszt, melynek minden elemében és megjelenésében a szovjet értékeket, felsőbbrendűséget és sikerességet kellett sugallniuk. Önmagában ez nem lenne nagy durranás, viszont a szovjetek mindezt úgy tették, hogy már a kezdetektől a Szovjetunió legkiválóbb művészeit kérték fel az állomások kialakításához, díszítéséhez. Az eredmény önmagáért beszél! Sokszor az az ember érzése, mintha nem is metróállomáson, hanem egy elegáns színházban, vagy múzeumban lenne, egészen döbbenetes!
Az már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszokat nem különösebben zavarják az egykori szovjet jelképek, mivel mindenhol, értsd mindenhol vörös csillag és sarló-kalapács motívumot lehet felfedezni. Felhasználásuk egészen változatos, akár a dekoráció főelemeként, akár furfangosan eldugva, például szegélyek, kilincsek, szellőzőrácsok díszítőelemeként vagy részletgazdag mozaik részeként találkozhatunk velük. A retró életérzés tehát garantált! Amennyiben ez valakinek nem lenne elég, a végtelenül hosszú mozgólépcsőzés alatt élvezheti a hangszórókból felcsendülő „metrózenét”, amely a klasszikus zenétől a lelkesítő, szovjet mozgalmi nótákon át a régi orosz slágerekig bármi lehet, a repertoár kifogyhatatlan. Szintén érdekes üdeszínfoltjai a moszkvai metrónak a „figyelő nénik”, akiknek nincs más dolguk, mint a mozgólépcső alján egy kis fülkében ülni és nézni. Hol a mozgólépcsőn hömpölygő tömeget, hol az üvegkalitkájukban lévő kis képernyőjüket fürkészik a jellemzően szigorú, marcona tekintetű hölgyemények, de az biztos, hogy tekintetük elől senki semmi és senki sem maradhat észrevétlenül.
Ahogy az első szerelvény begördül a megállóba, ismét mosoly ül a szánkra – vonatok többsége egy az egyben megegyezik a budapesti 3-as metrón használtakkal, annyi különbséggel, hogy ezek fel vannak újítva, és rendesen karban vannak tartva. Az angol nyelvű bemondó, a digitális kijelző és az ingyenes metró wifi már csak hab a tortán!
De a döbbenetek sora itt nem áll meg, egy kis metrózással régóta belénk idegződött sztereotípiák is hamar megdőlnek. Az oroszok ugyanis a tömegközlekedés során rendkívül udvariasak – mindig és mindenki azonnal átadja a helyét az időseknek és a nőknek. Férfinak itt vér ciki ülve maradni, ha nő áll a közelben, sőt nem egyszer hasonló korú fiatal lány adta át Andinak a helyét, mivel látta, hogy hátizsákkal van. És itt ne egy böhöm méretű útikoffert képzeljünk el, hanem egy átlagos, kicsi hátizsákot. Szintén a döbbenet erejével hatott, amikor a metróvonalak közötti átszállástól kissé megzavarodva próbáltuk megtalálni a helyes irányt, egy idősebb metrós alkalmazott odajött segíteni, majd gyakorlatilag kézen fogva a megfelelő peronig kísért minket, miközben egy kukkot sem beszélt angolul.

Végül sikerült átszállnunk a #7 számú, lila metróvonalra, amelyen még két megállót kellett menni, a Begovaya (Бегова́я) állomásig. Victor lakása a metrókijárattól mindössze 3 perc sétára, egy csöndes kis lakónegyedben található. Érdekesnek ígérkezett a találkozó, mivel az már a CouchSurfing-es profilja alapján nyilvánvalóvá vált, nem egy hétköznapi figuráról van szó. 34 éves létére már a világ több mint 60 országában fordult meg, igazi világlátott fiatalembernek számít. Imád utazni, s szenvedélyesen gyűjti a pénzérméket, amelyből több ezer darabos kollekcióval büszkélkedhet. Megalapozandó a jó viszonyt az elkövetkezendő négy napra, rögtön megajándékoztuk egy kis díszcsomagolású pirospaprikával és néhány jelenleg forgalomban lévő forint érmével, amivel egyből bevágódtunk nála. Beszélgettünk egy kicsit, majd felajánlotta, hogy elsétál velünk a belvárosba és megmutat nekünk néhány dolgot.
Nem kellett sokat várni az első igazán moszkvai hangulatú látnivalóra, ugyanis a Kudrinskaya ploshchad-ra (Кудринская пл) érve egyből belebotlottunk a sztálini gótika egyik műremekébe, mely 24 emelet és 156 méter magasan hatalmasodott a város fölé. 
A 450 lakásos, gigantikus toronyház egyike a moszkvai „7 nővérnek” becézett, grandiózus felhőkarcolónak, melyek a 40-50-es évek óta alapjaiban formálják a főváros látképét. Bár a hét ilyen épület közül ez számít a legjelentéktelenebbnek, mi már ezt látva is tátott szájjal kattintgattuk a fényképezőgépeinket.
Ezután a Bolshaya Nikitskaya ulicán (Большая Никитская улица) folytattuk az utunkat, ahol megálltunk körbenézni a Nagy Mennybemenetel Templománál (Большое Вознесение), mely arról híres, hogy itt tartották a világhírű orosz költő, Alekszandr Puskin esküvőjét. Gondoltuk, ennek a ténynek az oltárán megér egy pár perces kitérőt ez a kis sárga templom, s lám, milyen jól tettük. Maga a szent hely nem tett ránk túl mély benyomást, viszont egy rendkívül kedves jelenet játszódott le itt. 
Már éppen távozni készültünk, amikor egy idősebb hölgy, aki szintén a templomban nézelődött a férjével, valamilyen apropóból megszólította Andit. Mint kiderült, a néni a korához képest egész jól beszél angolul, s égett a vágytól, hogy elmondhassa végre egy magyarnak, mennyire tetszett neki és a férjének Budapest, amikor pár hónapja nálunk jártak. Sőt, a telefonján végigmutogatta az összes (200-nál is több!) budapesti és balatoni képüket, minden másodiknál kihangsúlyozva, milyen csodálatos is volt minden. Mindezeken felül Andit még külön megajándékozta egy csokitojással az ortodox húsvét alkalmából, majd távozáskor sok szerencsét kívánt. Andival nem győztünk csodálkozni.
Pár méterre innen kiértünk a hangulatos, ligetes, fás sétánnyal övezett Tverszkoj bulvárra (Тверской бульвар), melyet az ortodox húsvéti ünnep apropóján, komoly ízlésficammal összekomponált dekorációval díszítettek fel. 
Volt ott minden, ami az ízléstelenség netovábbja – gejl művirágos kapuktól kezdve, műfűből megformált, életnagyságú szerelmespáron át, rikító színekben pompázó, pöttyös-virágos mintás, tojás alakú nyulakig. 
Mivel már jócskán benne jártunk az ebédidőben, hamar megszavaztunk, hogy a következő programpont az evés legyen – s lehetőleg valamilyen autentikusan orosz, ugyanakkor olcsó helyen. A moszkvai árszínvonalak „jó hírét” ismerve nem fűztem hozzá sok reményt, hogy egyhamar találunk ilyen kedvező kombinációt, de Victor gyorsan rácáfolt minderre, amikor néhány másodpercnyi gondolkozás után rávágta:
-         Grabli. Menjünk a Grabliba!”
A Grabli (Грабли) egy rendkívül népszerű moszkvai önkiszolgáló étteremlánc, ahol tálcával körbejárva az ember temérdek helyi orosz fogás közül, saját kedve szerint válogathatja össze az ebédjét, majd a végén lehet fizetni a pénztárnál. A rendszer kicsit a magyar Főzelékfalóhoz, vagy a kijevi Puzata Hatához (Пузата Хата) hasonlít. Megadva az alaphangulatot az első orosz ebédünkhöz mindketten borscsot (Борщ), azaz céklalevest kértünk. Második fogásként a zöldséges-tojásos feltétes sült csirke lett a befutó, pirított krumplival és gombasalátával, mely kifejezetten jó választásnak bizonyult.
Miután jóllaktunk, a szomszédos téren, a Puskinszkaján (Пушкинская площадь, Pushkinskaya ploshchad) néztünk körbe, amelyen szintén egy kisebb húsvéti forgatag fogadott minket. A híres orosz költőről elnevezett tér sok, a szovjet hatalom elleni tömegdemonstrációk színhelyéül szolgált a 60-as és 70-es években, míg napjainkban népszerű találkahelynek számít a helyiek körében. 
Innen a Vörös tér felé vezető grandiózus sugárúton, Tverszkaja ulicán (Тверская улица, Tverskaya ulica) indultunk el sétálni, mely márkaboltjairól, éttermeiről és elegáns hoteljeiről ismert. 
Mivel épp elfogyott az ivóvizünk, megkértük Victort, hogy ejtsünk útba egy élelmiszerboltot.
-         Élelmiszerboltot? Akkor tudom már, hova megyünk!” – jegyezte meg sokatmondóan.
Alig pár méter után beterelt minket egy első látásra színháznak tűnő épület előterébe. Egy masszív faajtón benyitva azonban a lélegzetünk is elállt.
-         Jesszusom! Ez komolyan egy bolt?!” – bukott ki belőlem az első döbbenet után.
Mintha egy elegáns, barokk, főúri palota báltermébe léptünk volna, ahol mellesleg berendeztek egy modernkori CBA-t. Felnézve hatalmas csillárok, aranyozott stukkók, díszesen faragott márványoszlopok ejtenek ámulatba, miközben lent a hentespulton szárított, füstölt kolbászok, szalonnák lógnak, s a vásárlók a zöldséges pultok között bevásárlókocsival lavírozva keresik az akciós árucikkeket. 
A Jeliszejevkij élelmiszerboltot (Елисеевский магазин, Yeliseyevsky Magazin) 1901-ben nyitották meg ebben az épületben, amely a 19. században még irodalmi szalonként funkcionált. A szokatlan pompa érdekes módon nem párosul megfizethetetlen árszínvonallal, gyakorlatilag teljesen átlagos áron vásárolhatunk itt is. 
Pár házzal odébb, egy eldugott, nem teljesen legálisnak tűnő pénzváltónál váltottunk némi rubelt, majd továbbsétáltunk a Tverszkaja ulicán. A sugárút mindkét oldalán érdemes nézelődni – egyik oldalon a moszkvai Városháza piros-fehér épülete parancsol tekintélyt, míg vele szemben, az út túloldalán, a várost alapító Jurij Dolgorukij (Юрий Долгорукий) diadalittas lovasszobra vonzza magára a tekintetet. 
A széles sugárút a hangulatos, autómentesített Manezsnaja térnél (Манежная площадь, Manezhnaya ploshchad) ér véget, melyet egy részről a Kreml, másrészről az 1881-ben épült Állami Történeti Múzeum (Государственный исторический музей) büszke, bordó épülete határol. 
A téren valamilyen politikai tüntetéssel egybekötött motorfelvonulás zajlott éppen, mely úgy vonzotta a kordon mögött sorakozó kíváncsi tömeg tekintetét, mint molylepkét a lámpafény.
Innen már csak át kellett kelnünk az aranyos kis, piros, duplatornyos Feltámadás Kapuján (Воскресенские ворота), mely a híres Vörös térre vezet. 
Az 1995-ben újjáépített kapu a pontos másolata az eredeti, 1680-ban készült verziónak, melyet hagyományosan a cárok minden moszkvai látogatás alkalmával felkerestek. A kapu előtt a macskaköves útburkolatba ágyazva találjuk a 0. kilométerkövet, ahonnan állítólag Oroszország-szerte a hivatalos távolságokat számolják. A különféle állatmotívumokkal tarkított jelképhez társul egy tipikus helyi szokás, miszerint szerencsét hoz, ha egy érmét a vállunk fölött hátrahajítva pont a bronzplakett közepébe találunk. Mondanom sem kell, hogy a látogatók kvázi sorban állnak a szerencsepróbához, majd azt megörökítendő egy pózolós fotóhoz, míg a pofátlanabb nézőközönség tagjai suttyomban felkapkodják a leeső érméket, mint éhes galambok a búzamagokat. 
Innen már tényleg csak pár lépést kellett megtenni, s megérkeztünk Moszkva leghíresebb terére, a Vörös térre (КраснаяKrasnaya ploshchad). 
Ez a hely számomra mindig is különleges jelentőséggel bírt, amely már hosszú-hosszú évek óta szerepelt az utazós bakancslistámon. Leírhatatlan izgatottság fogott el, hogy végre eljuthattam ide, s végre a saját szememmel láthattam Oroszország talán legjellegzetesebb és legemblematikusabb helyét. Végignézve ezen a grandiózus méretű, egybefüggő, nyílt téren, szinte felfoghatatlan, milyen híres épületek láthatóak itt egy helyen – a masszív, vöröstéglás fallal körbevett Kreml, a pompás, égőkkel teletűzdelt GUM áruház, a már említett Állami Történeti Múzeum vagy a pazar szépségű, hagymakupolás Vaszilij Blazsennij-székesegyház.
Itt lenni olyan érzés, mintha a történelemkönyv lapjain sétálnék. Ugyanezt éreztem anno Berlinben a Reichstag és a Brandenburgi-kapu vagy Párizsban az Eiffel-torony előtt állva is. 
A Vörös tér – a Kreml épületegyüttesével karöltve – az első oroszországi helyszínek között került fel az UNESCO Világörökségeinek listájára 1990-ben, ám története közel 500 évvel ezelőttre nyúlik vissza. A tér kialakítása III. Iván cár nevéhez fűződik, aki a 15. században rendelte el a Kreml tőszomszédságában lévő faházak elbontását, hogy egy új piacteret alakíthassanak ki itt. A piaci árubódéknál azonban olyan gyakran történt tűzeset, hogy egy idő után a köznyelvben pusztán „pozsar”, azaz „tűzvész” néven emlegették a teret. Mai nevét a 17. században kapta – akkoriban ugyanis a „krasznaja” szót több jelentéstartalommal is használták, a közismert „vörös” mellett még „gyönyörűt” is jelentett, ám a téren végül az előbbi értelmezésben ragadt rajta a név. Bár a közhiedelemmel ellentétben a Vörös tér nevének semmi köze a kommunizmushoz, a szovjet időkben tovább nőtt a tér jelentősége, mivel itt tartották a II. világháború végét jelentő, német kapitulációt ünneplő Győzelem napján (május 9.) a látványos katonai felvonulásokat és egyéb pártrendezvényeket. A Győzelem napi felvonulások hagyománya a Szovjetunió bukását követően is megmaradt, s már most – 6 nappal az ünnep előtt – is lázasan folytak az előkészületek. A Lenin-mauzóleumot például felállványozták és becsomagolták hatalmas, május 9-i molinókkal, a GUM főhomlokzata óriási kivetítőt és vörös csillagos díszítést kapott, míg a Kreml fala mentén orosz nemzeti színekre festett mobillelátót szereltek össze.   
Átgyalogoltunk a közel fél kilométer hosszú tér túloldalára, a csodálatos Vaszilij Blazsennij-székesegyházhoz, mely talán a legjellegzetesebb épülete egész Moszkvának. Kihasználva, hogy a késő délutáni fényeknek köszönhetően pazar színekben pompázott a templom, közel kismillió képet lőttem róla minden irányból. Victor szépen türelmesen kivárta, hogy a nagy izgatottság közepette elkészüljenek a fényképek, viszont az ő idejét sem akartuk rabolni, ezért Andival megbeszéltük, hogy a templomba inkább majd egy másik nap megyünk be.
Megkerültük a fenséges épületet, majd a Moszkva-folyó fölött átívelő Bolsoj Moszkvoreckij-hídon (Bolshoy Moskvoretskiy most) folytattuk az utunkat. Nagyjából a híd felénél feltűnően sok koszorú, virág és mécs hevert a földön, mely egy rendkívül szomorú eseméynre hivatott emlékezni. Mint kiderült, ezen a helyen gyilkolták meg nem is olyan régen (2015. február 27-én) a népszerű orosz liberális politikust, Borisz Nyemcovot, aki a Vlagyimir Putyinnal szembeni ellenzék legkiemelkedőbb alakjának számított. Az Ukrajnával folytatott háború egyik legnagyobb ellenzőjeként és a putyini politika egyik legfőbb kritikusaként éppen egy kormányellenes tüntetés szervezésén fáradozott, mely pár napra rá lett volna itt Moszkva belvárosában, ám 27-én éjjel ezen a helyen, fegyveres támadók gyakorlatilag szitává lőtték a barátnőjével hazafelé sétáló Nyemcovot, aki a helyszínen életét vesztette. Döbbenetes, hogy napjainkban ilyesmi egyáltalán megtörténhet!
A hídról ugyanakkor nagyszerű kilátás nyílt a Kreml hatalmas épületegyüttesére, melyet masszív, vöröstéglás falak és jellegzetes figyelőtornyok szegélyeznek. 
Átkeltünk a folyó túloldalára, tettünk egy kört, majd megpihentünk a Bolotnaja téren (Болотная площадь, Bolotnaya ploshchad) lévő kis parkban. Rám is fért egy kis szusszanás, mivel a fáradtság, kialvatlanság és bokafájás mellé a frissiben összeszedett náthám is megkeserítette az életemet. Önmagamhoz képest rettentően nyűgös voltam, s gyakorlatilag fél szemmel lestem a következő pihenési lehetőséget.
Kiérve a Moszkva-folyó partjára, Victor az acélból készült, kecses Patriarsij-híd (Патриарший Мост, Patriarshiy most) felé irányított minket, ahonnan lenyűgöző folyó menti látkép tárult elénk.
Északi oldalon a Kreml épületegyüttesére nyílt kiváló rálátás, míg a déli irányban, kicsit távolabb, egy hatalmas szobor, furcsa sziluettje bontakozott ki.
-         Victor, mi az ott a távolban? Nem látni jól, mit szimbolizál, hajót, embert vagy valamilyen tornyot?
-         Ó, az a rondaság? Az az I. Péternek állított emlékmű. Eredetileg az Egyesült Államoknak szánták ajándéknak, mely Kolumbusz első partraszállásának 500. évfordulójára állított volna emléket, de az amerikaiaknak állítólag még ingyen sem kellett. Így végül inkább jobb híján átnevezték I. Péterre és kiállították itt.” – mesélte mosolyogva.  

Azt, hogy a módfelett vicces sztori mennyire igaz, nem tudom, viszont két dolog biztos. Nem elég, hogy az emlékmű több nemzetközi szavazáson is toronymagasan végzett a „legrondább szobor” kategóriában, de maguk a moszkvaiak is megpróbáltak túladni rajta, amikor 2010-ben le akarták passzolni a műremeket – az amúgy I. Péter által alapított – Szentpétervárnak. Nem nehéz kitalálni, még ők is zsigerből visszautasították ezt a nemes ajánlatot. A moszkvaiak ellenérzése teljesen érthető – miért is állítsanak itt emléket egy olyan uralkodónak, aki annyira utálta szegény Moszkvát, hogy a fővárost inkább egy holmi peremvidéki mocsár közepére épülő, frissen alapított településre – azaz Szentpétervárra – költöztette át.   

Ha Nagy Péter szobránál szebb és magasztosabb szeretnénk, akkor elég a Patriarsij-hídon állva egyszerűen a túlpartra tekinteni, ahol a fenséges, aranykupolás Megváltó Krisztus-székesegyház (храм Христа Спасителя) magasodik. 
A világ legmagasabb ortodox templomaként emlegetett katedrálisnak meglehetősen hányattatott sors jutott az évszázadok során. A napóleoni seregtől való felszabadulásnak emléket állító épület építkezése is csigalassúsággal haladt – a végleges tervek jóváhagyását követően 6 évvel került csak sor az alapkőletételre, ahonnan számítva még 44 évet kellett várni a teljes befejezésig. Azt a saját bőrünkön is tapasztalhattuk a közelmúltban, hogy az építőiparnak örök rákfenéje a határidők tartása, sebaj, ha már 50 év kellett, hogy legyen végre egy hatalmas, szuper templomunk – gondolhatták az oroszok –, mihez is kezdjünk vele? 
Hát, használjuk még 50 évig, majd romboljuk le! Szegény templomot 1931-ben érte utol a sorsa, amikor Sztálin parancsára felrobbantották, aki egy sokkal tutibb megalomán épületmonstrumot álmodott a helyére – a gigantikus méretű, 100 emeletes, 415 méter magas Szovjetek Palotáját, melyről egy kolosszális méretű Lenin szobor integetett volna a városra. Az építési vállalkozók ezúttal sem brillíroztak, mivel már csak a templom romjainak az eltakarítása is éveket tartott, de legalább a falait borító márványlapokat felhasználták a metróállomások építéséhez. Ezzel együtt úgy tűnik, a festői helyszín továbbra is rossz ómennek bizonyult a giga-építkezéskhez, mivel a Szovjetek Palotájának az építése is félbemaradt az alapok kiásásakor. A háború végeztével úgy orvosolták ezt a problémát, hogy a főváros valaha volt legnagyobb kültéri uszodai medencéjévé alakították át az ott tátongó óriási lyukat. A rendszerváltás után végül zöld utat kapott az ambiciózus templom újjáépítési projekt, melynek során az eredeti tervekhez hűen állították helyre a katedrálist.
Körbesétáltuk a templomot, viszont bemenni már nem tudtunk, a bejáratot zárva találtuk. Őszintén szólva nem is bánkódtam emiatt túlzottan, majd’ összeestem a fáradtságtól, ráadásul a betegség alaposan legyengített. Mivel már amúgy is este 7 körül járt az idő, megszavaztuk végül, hogy ez így első napra ennyi bőven megteszi, többet már képtelenek vagyunk befogadni, úgyhogy a legközelebbi metróállomás felé vettük az útirányt. Útközben Victor megmutogatta a város első, s még a mai napig működő benzinkútját, mely már csak szerény mérete és megjelenése miatt is megérdemelt egy fotót. 
Hazamenetel előtt még beugrottunk a Begovaya metrómegálló mellett lévő szupermarketbe vásárolni némi ennivalót és néhány helyi sört, majd visszaérve a lakásba jóízűen megvacsoráztunk. Ezt követően még órákig a konyhaasztalnál ragadtunk beszélgetni egy-két korsó Bocska (Бочка) sör mellett, s csak akkor vonultunk el aludni, amikor már mindenkinek leesett a feje a fáradtságtól.


2. nap – Moszkva: A Kreml (2016. május 4.)

Nem mondhatom, hogy különösebben kellemesen telt az első moszkvai éjszaka. Egy kis kinyitható pamlagon kellett osztoznunk Andival, melyhez csak egy, közepes méretű, vékony takarót kaptunk, amit felváltva húzogattunk le egymásról. Ezenfelül végigforgolódtam és izzadtam az egész éjszakát, s olyannyira betaknyosodtam, hogy az orromon alig kaptam levegőt.
Reggelire megettük a tegnapról maradt szendvicseket, valamint az este vásárolt túrós buci jó részét, elszürcsöltünk egy csésze jó fekete teát, majd indulhatott a nap!

Mivel az időjárási kilátások nem tűntek túl rózsásnak, ezért a mai napi programnak a Kremlbe tett látogatást tűztük ki célul. Ahogy elindultunk, elkezdett csöpörögni az eső, viszont még épp időben értünk a metróhoz, mielőtt jobban rákezdett volna. Három megállót követően átszálltunk a #9 számú (szürke) vonalra, melyen még egyet kellett mennünk a Borovitskaya (Боровицкая) állomásig. 
Kilépve a kijáraton már verőfényes napsütés és fülledt, párás, meleg idő várt minket, úgyhogy azzal a lendülettel tehettük is el a széldzsekinket. Innen mindössze 300 métert kellett megtenni a Kreml bejáratához, de ezen a távon még kétszer eredt el az eső, és kétszer sütött ki a nap. A jegypénztárba érve masszív sorok fogadtak minket. Eltartott egy ideig, míg átláttuk az egyes jegykombinációkat, mivel alapból külön belépőt kell váltani a Kreml templomkomplexumába, a Fegyvertárba és a Harangtoronyba is. Bonyolította az összképet, hogy az egyes ablakoknál – a kiírás szerint – nem is árultak mindenfajta jegyet, úgyhogy reméltük, amint sorra kerülünk, hirtelen megvilágosodik minden. A pénztáros néni rendkívül segítőkésznek bizonyult, elmagyarázta, hogy a Fegyvertárba menő következő turnusra csak félóra múlva kezdik meg a jegyárusítást, így arra nem tud adni, a Harangtoronyba pedig akár adhatna belépőt, de oda esős idő esetén úgysem engednek fel, ha van jegyed, ha nincs. (Ez az ok-okozati összefüggést azóta sem sikerült értelmeznem!) Így végül csak a templomkomplexumba váltottunk jegyet, ami fejenként 500 rubelbe került. 

A nagyobb táskákat, hátizsákokat le kell adni az ingyenes ruhatárban belépés előtt, majd jöhet a szigorú, kétlépcsős biztonsági átvilágítási procedúra, s csak ezt követően engedtek tovább. Ismerve a Kreml elképesztő, évszázadokon átívelő történelmi, kulturális és politikai jelentőségét, ezen cseppet sem lepődtem meg.

Maga a Kreml (Кремль) Moszkva közepének fallal körülvett történelmi épületegyüttesét, Oroszország kulturális és hatalmi központját, uralkodóinak és döntéshozóinak székhelyét jelenti. 860 évvel ezelőtt, 1156-ban Jurij Dolgorukij nagyfejedelem, aki Moszkva alapítója is egyben, ezen a helyen, a Moszkva és Neglinnaja folyók találkozásánál építtette első, még fából készült „kremljét”, mely magyarul „citadellát” jelent. A cárok fenséges fellegvára, majd a Szovjetunió rettegett központja, napjainkban pedig az orosz elnöki rezidenciának és több kormányzati szervnek ad otthont. Változtak a korok, a politikai rendszerek, de a Kreml megmaradt évszázadokon keresztül az orosz állami hatalom legfőbb szimbólumának.
A látogatást a Szentháromság-toronynál (Троицкая башня) kezdtük. 80 méteres magasságával a legmagasabbnak számít a Kreml 20 tornya közül, kapuját pedig egykor a cárok és pátriárkák használták – most már szinte csak a turistáknak van fenntartva. 1812 szeptemberében ugyanitt vonult be diadalittasan Napóleon serege élén, majd távozott alig egy hónappal később, amikor az oroszok rágyújtották az egész várost.
A Szentháromság-kapun átkelve, balra találjuk a narancssárga színben pompázó Arzenál (Арсенал) épületét. A látogatóktól szigorúan elzárt, egykori fegyvertári palota jelenleg is katonai szolgálatban áll, s az elnöki katonai ezrednek a központjául szolgál. Ugyanakkor az épület előtt szabadon megcsodálható jó néhány ágyú abból a közel 850 darabból, melyet a napóleoni sereg, a Grande Armée hagyott hátra a visszavonulásukkor. 
Az Arzenállal szemben a rendkívül rút, szocreál stílusú Állami Kreml Palota (Государственный Кремлёвский Дворец) áll, melyet 1961-ben adtak át, s éveken keresztül a Szovjetunió kommunista pártkongresszusainak adott otthont. A döbbenetesen ide nem illő, hatalmas, komor, szürke palota méreteit valamelyest tompítja, hogy 15 méterrel besüllyesztették a földbe, ne nyomja el a környező épületeket, de a hatás érdemben nem változott, így is borzasztóan néz ki. Jelenleg zenei koncerteket, színházi előadásokat és bálokat tartanak benne.
Ezután a 17. században, Nikon pátriárka utasítására épített, impozáns Pátriárka Palotát (Патриарший дворец) és a hozzá kapcsolódó Tizenkét Apostol templomát (церковь Двенадцати Апостолов) néztük meg, mely az orosz ortodox egyház szellemi vezetőinek volt a székhelye a 17. században. 
Innen nyílik a Kreml épületegyüttesének a központja, a Katedrális tér (Соборная площадь, Sobornaya Ploshad), mely nevét a három környező székesegyházról kapta.
Közülük a legfontosabb az öt aranyozott hagymakupolával rendelkező Uszpenszkij-székesegyház (Успенский Собор, Uspensky sobor), ahol egykor a cárokat megkoronázták, illetve az orosz ortodox egyház pátriárkáit eltemették. 
A jelenlegi templomot 1475-79 között építették reneszánsz stílusban III. (Nagy) Iván parancsára. Külön említést igényel a boltíves déli főbejáratot díszítő, 17. századi, részletgazdag freskó. Ahogy a Kreml többi templomában, itt is tilos a fényképezés, ellenben kellemes meglepetésként, 7-8 nyelvre lefordított, ingyenes brossúrát adnak a bejáratnál, melyen rengeteg infó, érdekesség található az adott templom látványosságairól. Az érdeklődők így elképesztően részletes leírást kapnak az összes egyházi festményről, ikonosztázról, mozaikról. Eleinte mi is minden szöveget elolvastunk nagy lelkesen, aztán ahogy telítődtünk az egyházi tartalommal, annál gyorsabban futottunk csak át az egészen.

De ezzel nem volt vége, maradt még két másik székesegyház ezen a kicsiny téren. Ha már láttuk, hol koronázták a cárokat, azt a templomot is megnéztük, ahol eltemették őket – ez pedig az Arhangelszkij-székesegyház (рхангельский собор, Arkhangelsky sobor), mely a főváros Szentpétervárra költöztetéséig hivatalos cári sírhelyként funkcionált. 
Az utolsó fontos katedrálisba már csak kötelességtudat vitt be minket – a kilenc aranykupolás Blagovescsenszkij-székesegyház (Благовещенский собор, Blagoveschensky sobor) a moszkvai nagyfejedelmek és cárok egyfajta házitemplomaként funkcionált.
Több templomot már nem tudtunk volna befogadni ilyen rövid idő alatt, úgyhogy levezetésképpen megtekintettük a Nagy Iván Harangtorony (Колокольня Ивана Великого) épületében berendezett kortárs művészeti kiállítást. Az 1508-ban épített, 81 méteres harangtorony közel 400 éven keresztül volt Oroszország legmagasabb épülete, s túlélte a visszavonuló Napóleon robbantási kísérletét is.
A Kreml szívében lévő többi épület sajnos nem látogatható, viszont kívülről érdemes őket szemügyre venni. A fenséges Nagy Kreml Palota (Большой Кремлёвский дворец; Bolshoy Kremlyovskiy Dvorets) szolgált egykor a cárok moszkvai rezidenciájaként, napjainkban külföldi méltóságok, küldöttsége fogadására használják. Vlagyimir Putyin 2012-es elnöki beiktatására is itt került sor. Megemlíthetjük még a cári bankett- és trónteremnek otthont adó, gyönyörű homlokzattal rendelkező Granovitaja-palotát (Грановитая Палата), vagy turistáktól teljesen elzárt Tyerem-palotát (Теремной дворец).
Megemésztendő a tömény egyházi, építészeti és kulturális élménycsomagot, tettünk egy sétát a Kreml délkeleti oldalán húzódó, hangulatos Tajnyiszkij-kertben (Тайницкий сад). Leültünk egy padra élvezni az idilli, napsütéses időt, s csak akkor kaptunk fel a fejünket, ha a Kreml rendőrei szigorúan rásípoltak a renitens turistákra, akik az amúgy nulla forgalmú belső utakon véletlenül nem zebrán akartak átkelni. 

A rövid pihenő után – kihasználva, hogy továbbállt onnan egy népes kínai turistacsoport – közelebbről is szemügyre vettük a Harangtorony mellé kiállított, hatalmas Cári Harangot (Царь–колокол, Tsar-kolokol). Bár a maga 6,14 méteres magasságával és 202 tonnás súlyával messze a világ legnagyobb harangjának számít, történetét így is elképesztő balszerencsék egész sora kísérte. Az egész ott kezdődött, hogy I. Anna cárnő szeretett volna egy amolyan jó nagy harangot, melynek az elkészítését – miután a kiszemelt francia szakember már a kért méretek láttán bedobta a törülközőt – egy orosz apa-fia kézműves duóra bízta. Ők hamar munkához láttak, itt az Ivanovszkaja-téren ástak egy 10 méter mély gödröt az öntvénynek, majd több hónapnyi előkészület után 1734-ben kezdték meg az öntést. A forró vasolvadék azonban szivárogni kezdett, és leégette a harang fölé fából épített emelőszerkezetet. A második öntés már sikeresebbnek tűnt egy évvel később, ekkor azonban a díszítések öntése okozott gondot, melytől az egész harang megrepedt és egy 11 tonnás darab ki is tört belőle. Ezután hagyták a fenébe az egész projektet, s egy jó 100 évig hozzá sem nyúltak a földbe ásott öntvényben figyelő haranghoz, mígnem végül 1836-ban kiemelték és a jelenlegi kőtalapzatra helyezték.
 
Ezután a Kreml északkeleti felében néztünk volna szét, de az is jórészt le volt kerítve a turistáktól. Mindenesetre a távolból, az útikönyv alapján megpróbáltam beazonosítani a maradék épületeket, de nem teljesen jött ki a matek – egy épület valahogy mindig hiányzott, vagy a Szenátus Palotája, vagy az Elnöki Kormányhivatal központja. Mint utólag kiderült, utóbbit időközben lebontották, s parkot alakítottak ki a helyén. Ott helyszínen ez nem esett le, ráadásul alaposan össze is kevertem őket. A lényeg, hogy a neoklasszikus Szenátus Palotájában van a hivatalos rezidenciája a mindenkori orosz elnöknek. A legfelső emeleten található állítólag Lenin egykori irodája és a lakás, ahol a családja lakott. 
Megcsodáltuk még egyszer a kedvenc Kreml-tornyomat is, a káprázatosan szép, gótikus jegyeket mutató Szpasszkaja-tornyot (Спасская башня), melyet korábban hivatalos főkapuként használtak. Érdekesség, hogy a cári időkben kivétel nélkül mindenkinek, aki ezen a kapun áthaladt, a tisztelet jeleként meg kellett emelnie a kalapját a torony szentképe előtt – beleértve a magát a cárt is.
Mielőtt a kijárat felé vettük volna az útirányt, megnéztük még a gyönyörűen díszített Cári Ágyút (Царь-пушка, Tsar'-pushka), melyet bár anno a Kreml védelmére szántak, éles lövedékkel egyszer sem sütötték el. Az ágyúcső hossza 5,3 méter, míg az egész szerkezet közel 40 tonnát nyom. A mellé kihelyezett, egyenként 1000 kilós ágyúgolyók pedig csupán dekorációnak lettek szánva – ha elsütnének egy ilyet, valószínűleg 800 darabban lőné ki az ágyú, nem pedig egyben. 
Mire bejártunk az egész Kremlt, már délután 3 óra is elmúlt, s a reggeli élménye fájdalmasan távolinak tűnt. Az éhségtől elhomályosult elmével nem is gondolkodtunk sokat az opciókon, a tegnap már bevált helyet, a Grablit szavaztuk meg szokatlan egyhangúsággal. A vészjóslóan sötét felhők közeledését látva gyaloglás helyett inkább metróra pattantunk, ám némi kitérővel tettük meg a Pushkinskaya-ig tartó utat, hogy megtekinthessük a csodaszép Arbatskaya (Арба́тская) állomást a #3 számú vonalon.
Mire megérkeztünk a Grabliba, már elkezdett szemerkélni az eső, úgyhogy ezúttal az éttermen belülre ültünk be. Ma is alaposan belakmároztunk itt – ezúttal húslevest kértem előételnek, majd másodiknak sült karajt és gombaszószos húsgombócot sült krumplival és francia uborkasalátával, míg Andi köretnek inkább brokkolit választott. 
 
Ebéd után folytattuk a városnézést. A forgalmas Tverszkaja ulicán (Тверская улица) ezúttal a másik irányban indultunk el, majd 500 méter után letértünk balra, a Bolsaja Szadovaja ulicára (Bolshaya Sadovaya Ulitsa), amelyen megkerestük Andi egy kedvenc írójának Mihail Bulgakovnak a házát (Булгаковский дом). A világhírű Mester és Margarita írójának lakását kissé „alter” hangulatú múzeummá alakították át, amely ingyenes látogatható. Bár minden csak oroszul van feliratozva, az Andihoz hasonló Bulgakov-kedvelőknek így is érdekes lehet, mivel az író rengeteg személyes tárgya ki van állítva. 
A Bulgakovos kitérőt követően továbbsétáltunk a távolban magasodó újabb „7 nővér” stílusú felhőkarcoló felé, melyről előzetesen azt sejtettük, hogy a Külügyminisztérium híres épülete. Végül kiderült, pont oda érkeztünk vissza, ahol tegnap a városnézést elkezdtük, azaz a Kudrinskaya ploshchad fölé tornyosuló épületóriáshoz. 
Az előtte eltérülő kis parkban leültünk elmajszolni a reggeli túrós bucinak a maradékát, majd meneteltünk tovább a Smolenskaya (Смоленская) felé, ahol immár tényleg a 172 méteres, 27 emeletes Orosz Külügyminisztérium központi épületét (Здание Министерства иностранных дел РФ) csodálhattuk meg. 
A korábban említett „kishúgához” hasonlóan ez is a sztálini barokk stílusban épült „7 nővér” egyike, melyeket hidegháború elején a szovjetek furcsamód a New York-i Városházáról mintáztak. Mondjuk, ha akarnánk, se nagyon tudnánk összekeverni az amerikai riválissal, mivel egy háromemeletnyi sarló-kalapácsos szovjet címer figyel a homlokzatáról. Ahogy körbefotóztuk az épületet, Andi némi hezitálás után, a kíváncsiságtól fűtve megindult a Smolenskaya (Смоленская) metróállomás irányába, melynek közelében megállt egy boltíves épület előtt.
- „Szerintem…igen! Én ezt láttam már! Még márciusban! Amikor taxival jöttünk erre. Jaj, de jó! Ráismertem mindössze ennyiből! Hát nem jó?” – vigyorgott boldogan a felismeréstől.
Innen a Külügyminisztérium mellől indul a híres ulica Arbat (Улица Арбат), melyet Moszkva legrégebbi utcájaként ismerünk – már 1493-ban tesznek róla említést a történelmi feljegyzések. Az Arbat-negyedet keresztülszelő, népszerű sétálóutca egykor a trendi nemesség, a bohém művészvilág és a moszkvai értelmiség legfelkapottabb lakóövezetének számított. Bár a jellegzetes 19. századi karakteréből nem sok maradt, a régies épületek, hangulatos éttermek és kávézók révén igyekezek ismét egyedivé tenni az utcácskát – sajnos ide is jutott a förmedvényes húsvéti dekorációból bőven. Ugyanakkor az is tény, hogy ez Moszkva legturistásabb utcája is egyben, sehol ennyi gagyi csecsebecséket árusító szuvenír boltot nem látni, mint itt. 
A sétálóutca az Arbat térben (Арба́тская пло́щадь, Arbatskaya ploshchad) végződik, ahova minden irányból forgalmas sugárutak futnak be. Míg a felszínen az autók rohangálnak fel-alá, mint hangyák a hangyabolyban, a gyalogosforgalomnak fenntartott aluljárószint mintha külön mikrokozmosza lenne a városnak. Van itt kétes higiéniai hátterű kifőzde, önjelölt utcazenészek által összedobott minikoncert, rögtönzött kiskutyavásár, erdei gombát és mezei virágot árusító nénike, világító Putyin-fejű díszgömböt, Lenin-es matrjoska babát és szovjet címeres katonai sapkát árusító bódésor. Ha metrózni támadnak kedvünk, akkor a hatalmas, vöröscsillag alakú Arbatskaya metróállomás épületénél szállhatunk fel. Aki az ízlésesen eklektikus épületeket kedveli, annak tetszeni fog a szintén itt található Barátság háza.
Innen továbbgyalogoltunk a világ negyedik legnagyobb könyvtáraként emlegetett, Orosz Állami Könyvtárig (Российская государственная библиотека). Senkit se tévesszen meg, hogy a marcona, robosztus, szocreál épületen továbbra is a Lenin Állami Szovjet Könyvár név díszeleg és a véletlenül még mindig a Biblioteka Imeni Lenina (Библиоте́ка и́мени Ле́нина) névre keresztelt metróállomás tőszomszédságában található, 24 éve átnevezték a könyvárat, épp csak ennek semmilyen látható nyomát nem lehet felfedezni.
Innen visszatértünk a Kreml bejárata elé, hogy végigandalogjunk a rendkívül hangulatosan kialakított Alexander kerten (Александровский сад). Az I. Sándor cár után elnevezett park nagyrészben a csatornásított és befedett Neglinnaja folyó fölé épült. 
Aki a szerelmével való romantikázás helyett az orosz történelem jeles eseményei előtt akar itt tisztelegni, azt is megteheti – az 1913-ban emelt obeliszk a 300 éves Romanov dinasztiának, míg a vidáman táncoló öröklánggal jelzett Ismeretlen Katona Sírja az összes, II. világháborúban elesett orosz katonának állít emléket. A helyet annyira áthatja a nemzeti öntudat, hogy még a sétány két oldalán futó virágágyásba is az orosz zászló színeit idéző módon ültették az árvácskákat.
Mire elértünk az Alexander kert túlsó végébe, már este háromnegyed nyolc is elmúlt. Innen határozottan megszaporáztuk a lépteinket, remélve, hogy még elcsípjük, ahogy a lemenő nap utolsó sugárjaival élénkvöröses színre festi a Vörös téren magasodó Vaszilij Blazsennij-székesegyház hagymakupoláit. 
Bár a csodaszép jelenséget még pont meg tudtuk szemlélni a távolból, de mire értékelhető fényképező-távolságba jutottunk, lement a nap. A nagy sietséghez némi ijedtség is társult, mivel rövid időre elveszítettük egymást a hatalmas téren, bizonyítva, milyen könnyen elkeveredik az ember ilyen tömegben. 
Hamarosan teljesen besötétedett, s felgyúltak a Vörös tér ikonikus épületeinek csodaszép éjszakai fényei. A Szpasszkaja-torony (Спасская башня) csúcsán világító, ember nagyságú vörös csillag ragyogta be a sötét eget, szinte vonzva az ember tekintetét. 
Minden ilyen szovjet-kori emlék tovább mélyítette az amúgy rendkívül szürreális időutazáshoz hasonlító érzést.
Éjszaka teljesen más arcát mutatta a GUM (ГУМ) áruház is, melynek kontúrjait égők ezrei világítják meg, elképesztő fényáradatot kölcsönözve a Vörös térnek. A GUM név rövidítés, mely az orosz Глáвный универсáльный магазин (Glávnyj Universáĺnyj Magazín) szó kezdőbetűiből ered, amely magyarul Központi Nagyáruházat jelent. 
Az 1893-ban átadott, rendkívül elegáns, gazdagon díszített bevásárlóközpont mind megjelenésében, mind stílusában, mind funkciójában meghaladta a korát. A négy hosszanti épületből és köztük három hosszú, árkádos üvegtetővel fedett, átjárókkal összekötött csarnokból álló épületegyüttesben megnyitásakor több mint ezer üzlet kapott helyet. A GUM egész jól átvészelte a 20. századi történelem viharait – leszámítva egy 25 éves periódust (1928-53 között), amikor Sztálin kommunista pártirodává alakíttatta az épületet – napjainkig meg tudta őrizni az áruházi funkcióját. A bejáratoknál ugyanakkor tüzetesebb biztonsági ellenőrzést tartanak a többnyire nyugdíjas bácsikákból álló biztonsági őrök, mint amit néhány reptéren megszokhattunk – van táskaellenőrzés, detektoros kapu, szigorú, tekintet és barátságtalan mutogatás, melyik zsebeket nyisd még ki. Hamar megtanultuk, ha az ember, furfangosan már eleve félig nyitott hátizsákot nyom az orruk alá, egy hanyag pillantást megeresztve már intenek is, hogy mehetsz tovább. Tettünk egy kört az áruházban, bár figyelmünket értelemszerűen inkább a megkapó építészeti élmény, mintsem a luxusboltok megfizethetetlen portékái kötötték le.
Miután végeztünk a GUM-ban, alaposan kiélhettünk az éjszakai fotózós énünket a Vörös téren, mely során újabb ipari mennyiségű kép készült az egyszerűen megunhatatlan a Vaszilij Blazsennij-székesegyházról. Most már szinte minden napszakban meg lett örökítve ez a pompás templom, úgyhogy előre látom, nehéz lesz ezekből majd szortírozni.
A hazamenetel előtt Andi türelmesen kivárta, hogy egy másik utazós dilimnek is hódoljak – a földgyűjtésnek. Márpedig hol is találhatnék alkalmasabb helyet erre Moszkvában, mint a Vörös tér szélén, a Kreml oldalában. 
Miután belekapartam némi orosz anyaföldet a jól megszokott piciny vanília aromás tégelybe, elcammogtunk a Moszkva folyó túlpartján lévő Tretyakovskaya metróállomás felé. Néhány átszállással, de viszonylag egyszerűen haza tudtunk jutni, ráadásul érintettük az egyik személyes kedvencemmé vált Ploshchad Revolyutsii (Площадь Революции) állomást, mely a #3 vonalon található. 
Az állomást 76 szépen kidolgozott, márványba épített bronzszobor díszíti, melyek a hétköznapok szovjet hőseit hivatottak ábrázolni – katonákat, farmereket, repülősöket, gyári munkásokat, írókat vagy gyerekeket. 
Az összes szobor közül azonban egy különleges jelentőséggel bír. A figyelmes szemlélő hamar kiszúrhatja, melyikről van szó, ugyanis szinte minden második elhaladó utas megsimogatja fegyveres határőr kutyájának az orrát, melyről azt tartják, szerencsét hoz. 
Rendkívül mulatságos látni, hogy a metrószerelvényből kiözönlő tömeg kétharmada elhaladtában, szinte reflexszerűen nyúl az idők során már fényesre „polírozott” kutyus arcához, hátha talán ma bejön alapon. Mondanom sem kell, Andival mi is követtük a helyi utazóközönség példáját – ki tudja, hátha ez a könnyen kapott kutyás szerencse jól jön a hektikus orosz időjárás esetén is.
Végül meglehetősen későn, este fél 11-re értünk haza. Szerencsére Victor sem az a korán fekvő fajta, sőt azonnal jött és kiült velünk a konyhába, míg mi vacsoráztunk. Néhány tegnapról maradt Бочка sör legurítása mellett elmeséltük neki a mozgalmas napunkat, majd az este átcsapott utazásos sztorizgatásba. Victor verhetetlennek bizonyult ebben a műfajban, diszkréten, de megállás nélkül ontotta magából a bizarr vagy esetenként rendkívül vicces történeteket. Sokat mesélt Indiáról, az iráni, szíriai és dél-kelet ázsiai útjairól, s visszaemlékezett a kalandos, 48 órás sri lankai tartózkodására. Újfent remekül szórakoztunk mind a hárman, különösen mivel időközben – szó szerint – megfűszereztük a beszélgetést kis saját készítésű chilis vodkával. 
Victor ugyanis szeret otthon mindenféle vodkaízesítéssel kísérletezni, jelen esetben például egy üveg Szojuznaja vodkát (водку Союзная) tömött tele erős chili paprikával és néhány szem feketeborssal, majd egy ideig állni hagyta. Az eredmény finoman szólva perzselőre sikeredett, de bátran állíthatom, Andival nem hoztunk szégyent a pálinkaszerető hazánkra, lazán legurítottuk a tüzes italt. Járulékos hatásként azt is megállapíthattam, hogy két korty ebből a pokol tüzéből felér egy doboz mentolos Coldrex-szel, mivel a fájó torkomról pikk-pakk ledarálta az összes hurutot. Alternatív opcióként a második kör után már inkább a jóval gyengébb örmény szedervodka mellett tettük le a voksunkat, mely szinte kristályvíznek tűnt a chilis löttyhöz képest.
Nagyjából éjjel egyig bírta a társaság, de amikor már azon nevettünk, ki ásít nagyobbat, ideje volt végre nyugovóra térni.   


3. nap – Moszkva: Kitaj-gorod (2016. május 5.)

A tegnapi éjszakázás megtette a hatását, önmagunkhoz képest meglehetősen későn, fél 10 körül sikerült kikecmeregni az ágyból. A házigazda sem siette el a dolgot, Victor még akkor is javában húzta a lóbőrt, amikor egy órával később elhagytuk a lakást.
Reggeli étek híján első utunk a metrómegálló melletti bevásárlóközpontban lévő szupermarketbe vezetett, amelyről nemcsak széles választéka, hanem formabontó biztonsági rendszere miatt is érdemes megemlékezni. A boltba lépés előtt, a bejárat melletti kis asztalkához kell járulni, ahol egy bácsika álmos tekintettel és közepesen életunt, gépies mozdulatokkal hegesztgeti a hatalmas nejlonzsákok száját, amibe a nagyobb hátizsákokat és táskákat kell tenni. A szokatlan lopásgátlási eljárás mellékhatásaként ipari mennyiségű használt nejlonzacskót eredményez, melyet nem tűnt úgy, hogy bármilyen módon is újra kívánnának hasznosítani.

A pékpult előtti hosszas tanakodást követően végül jó drága pirogot – hússal, gombával és zöldséggel töltött sült buci – vettünk reggelire. Sok alkalmas hely nem mutatkozott a környéken a reggelizésre, s a kinti hűvös, hideg szélben, a főutak mentén állva inkább nem szerettünk volna enni, jobb híján felmentünk a félig üres bevásárlóközpont 2. emeletére, és az egyik ruhabolt előtti padra letelepedtünk falatozni.  Az egyik unatkozó biztonsági őr odaszólt nekünk, hogy „van ám, kávézó a szinten, miért nem oda ülünk be?”, de fontoskodása ennyiben ki is merült, egyebekben békénhagyott minket.
Mielőtt megkezdtük volna a mai napi városnézést, bölcsen, egy újabb pólóréteget húztunk magunkra, s csak utána szálltunk metróra.
A mai napi első megálló, a Kitaj-gorod (Кита́й-го́род, Kitay-gorod) állomás volt, mely a legrégebbi moszkvai kerületről lett elnevezve. A történelmi városrészt nyugatról a Vörös tér, délről a Moszkva folyó, északról a Lubjanka tér, keletről pedig a Sztaraja tér határolja, ahol egészen a 20. századig masszív, 13 tornyos erődítmény állt, melynek fő funkciója a Kreml védelme volt. A terület napjainkig Moszkva belvárosának egyik fontos kulturális és üzleti központjának számít, tele rengeteg érdekes, műemléknek nyilvánított épülettel.

A metrómegállótól az Iljinka ulicán haladva sétáltunk el a Vörös térre, remélve, hogy a napot „Lenin bácsi” meglátogatásával kezdhetjük. Gyanúsnak tűnt, hogy a teljes egészében május 9-i díszítésbe csomagolt és kordonnal körbekerített építmény előtt alig lézeng pár ember, miközben máskor kígyózó sorok várnak a bejutásra. Mivel a honlap nem jelezte, hogy az ünnepek alatt Lenin „ne fogadna vendégeket”, megkérdeztünk egy ott őrt álló, fiatalabb katonát, akit szemlátomást fellelkesíthet, hogy csekély angoltudását végre élőben is kipróbálhatja. Tőle tudtuk meg, hogy az egykori szovjet vezér bebalzsamozott testét őrző mauzóleum (Мавзоле́й Ле́нина, Mavzolej Lenyina) egészen május 15-i zárva tart. Ez elméletileg azt jelenthette, hogy a hazautazás előtti utolsó moszkvai napunkon még pont meg tudjuk nézni.

A következő napirendi pontként a másik kötelező Vörös téri látványosság, a csodálatos Vaszilij Blazsennij-székesegyház (Собор Василия Блаженного) következett. 
A Boldog Vazul-székesegyház néven is ismert katedrálist IV. (Rettegett) Iván cár parancsára kezdték el építeni még 1555-ben, ezzel állítva méltó emléket a kazanyi tatár kánság felett 1552-ben aratott győzelem és Kazany bevétele emlékére. A legenda szerint a cár minden győztes ütközet emlékére külön templomot akart emelni, ám végül az építészek végül frappáns módon egy épületbe integrált, kilenc összetapadó templomot építettek. A központi elem egy 57 méter magas, kicsi, arany hagymakupolában végződő torony, ezt veszi körül a színpompás kupolájú többi kis templom, amelyeket a csaták napjának védőszentjeiről neveztek el. A templom végül középkori viszonylatban meglehetősen gyorsan, 1561-re el is készült, s a cár olyannyira elégedett volt a végeredménnyel, hogy „hálából” megvakíttatta mindkét főépítészt, nehogy valaki másnak is építsenek ilyen szépséget. Bár nem tudom, hogy szegény, pórul járt szakemberek utólag minek örültek volna jobban – egy hálás vagy egy dühös cárnak, de mivel Rettegett Ivánról beszélünk, lehet, még így jártak jobban. 
A belépőjegy fejenként 350 rubelbe kerül, s a belépéshez itt is szigorú átvilágításon kell átesni. 
A bejáratnál lévő kis kápolnában őrzik a névadó, csodatevő „bolond”, Boldog Vazul földi maradványait, aki annyira népszerű volt a moszkvaiak körében, hogy a temetésén még maga a cár is részt vett. Érdemes még kiemelni a fő ikonosztázt a központi templomi egységben, illetve a virágmotívumokkal gazdagon díszített galériát, mely összeköti a fő kápolnát a többi templomi egységgel. Az ilyen szokatlan zegzugos belső kialakítás teljes mérték szokatlannak tűnt a templomok esetén, de talán pont ez tetszett nekem a legjobban benne.
Miután körbejártuk a katedrálist, a GUM felé vettük az irányt. Egy gyors mosdó kör után kicsit körbenéztünk ebben az elegáns bevásárlóközpontban, mely az árkádos üvegtetőnek köszönhetően valóságos fényárban úszott.
Az áruházat végül a túlsó végén hagytuk el, s a Vörös tér csücskében lévő kis Kazany-katedrálisnál (Казанский собор) lyukadtunk ki. Az aranyos kis ortodox templom elődjét még 1625-ben építették, s 311 éven át boldogan állt a helyén, mígnem a szovjet vezetés úgy ítélte meg, pont útban lenne a Vörös térre érkező harckocsis katonai felvonuláskor, úgyhogy seperc alatt elbontották a kis templomot, melyet csak 1993-ban építettek újjá, az eredeti tervek alapján.
Innen átbattyogtunk 1917-es nagy októberi szocialista forradalomról elnevezett Forradalom terére (Пло́щадь Револю́ции, ploshchad Revolyutsii), ahol néhány vásári lufiáruson kívül sok más látnivalót nem találtunk. Azonnal tovább is libbentünk innen a forgalmas Teatralnyy proyezd túloldalán lévő Színház térre (Театральная площадь, Teatralnaya ploshchad), ahol a történelmi jelentőségű moszkvai Nagyszínház (Большой театр, Bol'shoy Teatr) áll. 
A fenséges, nyolcoszlopos, klasszicista homlokzatú épület egyike a világ legrégebbi és leghíresebb operaházainak, mely a szintén világhírű orosz opera- és balettművészet legmeghatározóbb intézménye is egyben. A moszkvaiak által csak „bolsoj”-nak becézett épületben 1825 óta tartanak színházi előadásokat, mely annyira fontos jelkép a fővárosban, hogy még a 100 rubeles bankjegy hátuljára is felkerült.
A Nagyszínház közvetlen környéke sem maradt luxusáruház nélkül, erről a GUM „kistestvére”, a kevésbé impresszív, de annál drágább CUM (ЦУМ, TsUM - Tsentralnyĭ Universalnyĭ Magazin) gondoskodik, mely manapság az egyik legtrendibb, legdrágább áruháznak számít Moszkvában.

Megkerülve a Nagyszínházat, az ulica Okhotnyy Ryad-on sétáltunk tovább. Itt található a 18. századból származó, sötétzöld színben pompázó Szakszervezetek Háza, amelyről annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy anno itt tették közszemlére a felravatalozott Lenin és Sztálin testét haláluk után. 
Közvetlenül mellette az Orosz Parlament Alsóházának az épülete áll, melyet komor barna márvány homlokzatáról és a fölötte virító arany sasos címerből könnyen fel lehet ismerni. 
Ezután átkeltünk a forgalmas Tverszkaja ulica túloldalára, ahol a híres ötcsillagos luxushotel, a Nemzeti Szálló (гости́ница «Националь», Hotel National) magasodik. Az 1903-ban átadott szállodában rengeteg híresség fordult már meg, többek közt Sean Connery, Jack Nicholson, Bill Clinton, de itt szállt meg Lenin is (107-es szoba) mielőtt a Kremlbe költözött volna.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy a pár házzal odébb található, 1755-ben alapított Régi Moszkvai Egyetem épületének homlokzatáról is Lenin néz vissza pátoszos tekintettel, megállapíthatjuk, komolyan lehetetlen Moszkvában úgy megtenni 100 métert, hogy ne botoljunk valamilyen Lenines emlékbe.
Innen a történelmi jelentőségű Bolshaya Nikitskaya ulicán (Большая Никитская улица) folytattuk az utunkat. A Novgorodba vezető egykori főút mentén rengeteg befolyásos arisztokrata családnak volt villája, néhányuk a mai napig megmaradt. A hangulatos kis utca nemcsak előkelő palotákat, hanem meghökkentően rút építészeti példákat is fel tud vonultatni. 
Ezek egyike a TASS (TACC), azaz az egykori Szovjet Távirati Iroda förtelmes kockaépülete, mely manapság Oroszország fő hírügynökségének ad otthont. Ennél alkalmasabb helyet nem is találhattunk volna egy kis pihenésre – leültünk az épület előtti padra, s becsukott szemmel a Nap felé fordulva süttettük az arcunkat. 
A rövid pihit követően folytattuk a városnézést. A környéken még megkerestük az egykor gazdag kereskedőcsalád palotáját, a Morozov-házat, mely leginkább egy piciny vár és egy templom rendkívül ízléses keresztezéseként írható le, majd Andi kedvéért a közeli Pátriárka-tó felé vettük útirányt, mely egyik kedvenc Bulgakov regényének, a Mester és Margaritának jellemző színtere.
Mivel lassacskán felsejlett az ebéd nem túl távoli lehetősége, sebtében megszavaztuk, hogy két nap Grabli után megérett az idő új vendéglátóipari egység felkeresésére. Még tegnap Victor ajánlott egy helyet a GUM legfelső emeletén, igaz a nevére nem emlékezett pontosan, csak annyit mondott, hogy „valamilyen fura szám szerepel benne”. Elindultunk tehát visszafelé a Tverszkaja ulicán, viszont, hogy ugyanazon az útvonalon haladjunk, ahol korábban többször, cikk-cakkban bejártuk a környező sétálóutcákat is. Úgy tűnt, még a harmadik moszkvai napunk is képes újdonságot hozni a rettenetes utcadekorációkat tekintve – ezúttal a tömegesen felaggatott színes lámpaburák láttán képedtünk el teljesen, kétlem, hogy ennél van lejjebb.
A GUM-ba érve viszonylag hamar megtaláltuk a Victor által ajánlott, „fura számos” éttermet, a Stolovaya №57-t (Столовая №57). 
A Grablihoz hasonlóan ez is tálcás-önkiszolgálós alapon működik, s bár egy gondolattal drágább annál, még a teljesen vállalható kategóriába tartozik. Minden ki van írva angolul is, sőt az asztalokon külön kis vicces üzenet hívja fel a figyelmet a tálcák és a maradékok visszavitelére („Elvtárs, takaríts el magad után.”).
Miután jóízűen megebédeltünk, a GUM-ból kifelé jövet láttuk, hogy terelik ki a népet az időközben kordonnal körbevont Vörös térről, feltehetően a május 9-i felvonulás főpróbája érdekében. Így hát végül a másik irányba indultunk el, hogy felfedezzük a Kitaj-gorod negyed maradék részét. 
Az Iljinka ulicán haladva több, csodaszép, 19. századi épületet csodálhatunk meg – ilyen például a narancssárga színben pompázó egykori Tőzsdepalota, vagy a jelenleg művészeti galériának és boltoknak otthont adó Régi Kereskedőkamara (Staryy Gostinyy Dvor) íves, korintiai oszlopokkal szegélyezett épülete. 
Utóbbi mentén lesétáltunk Moszkva legrégebbi utcájának mondott Varvarka ulicára (улица Варварка), ahol a legnagyobb az egy méterre jutó templom-koncentrátum, 300 méteren belül ötöt is találunk és akkor még nem szóltunk azokról az érdekes történelmi épületekről, melyek közéjük ékelődtek. Ilyen például a Régi Angol Udvarház   (Старый Английский двор, Staryy Angliyskiy dvor), mely a legelső moszkvai külképviseletként vonult be a történelembe, miután 1556-ban az angolok megkapták az épületet Rettenetes Ivántól, mint kereskedőház és kereskedelmi központ, a két ország közötti kereskedelmi áruforgalom fellendítése érdekében.
Szintén a Varvarka ulicán találjuk a Romanov bojárok palotáját, mely egészen 1613-ig szolgált a híres uralkodócsalád otthonául, amikor Mihail Romanovot cárrá választották és beköltözött a Kremlbe. Sajnos a házat ezúttal zárva találtuk, de felvettük a későbbiekben mindenképpen megnézendő listára.

A Varvarka ulicáról lassacskán kiértünk a Kitaj-gorod kerület szívébe, a Régi (Sztaraja) térhez (Старая Площадь, Staraya Ploshchad), melynek nyugati oldalát egy szigorúan őrzött, masszív, kovácsoltvas kerítéssel körbekerített, komor szürke épület uralja. Mint később kiderült, itt volt egykor a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának a központja, míg napjainkban az orosz kormány székhelyeként funkcionál. Az államhatalmi szerveknek igencsak tetszhetett a környék, mivel innen egy köpésre, a Lubjanszkaja-téren (Лубянская площадь, Lubyanskaya ploshchad) lévő sárgatéglás neobarokk épületben alakították ki a rettegett KGB Központi Irodát. 
Ahhoz képest, hogy egykor egy népszerű biztosítótársaság székhelye volt, az épület hamar a félelem és terror szinonímája lett a szovjet emberek szemében. Nem alaptalanul. A többszörösen kibővített épület alatt, hatalmas földalatti börtönrendszer található, ahol a KGB évtizedeken keresztül börtönzött be, kínzott meg vagy végzett ki rendszerellenes egyéneket. Enyhítendő az emberek teljesen érthető ellenérzését ezzel a „kellemes” környékkel szemben, a szovjet hatóságok megtalálták a tuti megoldást – a KGB irodával szemben megnyitották a Szovjetunió legnagyobb játékboltját, a Detszkij mir-t (Детский мир)!
Az egész ötlet annyira abszurd és groteszk, számomra teljes mértékig értelmezhetetlen. Őszintén, mit gondoltak? Elképzelem a szülő-gyermek beszélgetést: „Gyere. kislányom kapsz egy játékmackót, míg apát kihallgatják a szomszédban!”
Azon már meg sem lepődöm, hogy bár a KGB hivatalosan megszűnt 1991-ben, az épületet azóta is használja az egyik titkosszolgálati utódszervezete, az Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat, míg a szegény játékbolt már rég bezárásra került. 

Mivel egész nap a belvárosban captattunk, jólesett volna már kiszakadni eg kicsit a betondzsungelből, úgyhogy metróra pattantunk és Moszkva leghíresebb parkja, a Gorkij-park felé vettük az útirányt. A hozzá legközelebb lévő Park Kultury (Парк культу́ры) metrómegállónál szálltunk le, ahol bár két vonal is találkozik, az #5 számú (körvasút) állomását már csak önmagáért is érdemes megtekinteni.
Átkeltünk a Moszkva folyó fölött ívelő Krimszkij hídon, majd sétáltunk egy hatalmasat a hangulatosan kialakított parkban.
Sötétedés után elindultunk hazafelé. Ismételten némi kitérővel abszolváltuk a metrózást, hogy minél több, híresen szép állomást tudjunk érinteni. Ezúttal a #5 vonal Belorusskaya (Белорусская) megállója volt a soros, mely nevét a szomszédos pályaudvarról (Белорусский вокза́л) kapta, ahonnan Fehéroroszországba és a Baltikumba indulnak a vonatok.
Hazamenetel előtt beugrottunk vásárolni 2-3 palacknyi orosz sörkülönlegességet és némi sörkorcsolyát a szokásos esti beszélgetéshez. Mondanom sem kell, elfogyott minden az utolsó cseppig, sőt a Victor-féle bivalyerős chillis vodkának is vitathatatlanul nagyobb sikere lett némi eperlével hígítva. 


4. nap – Moszkva: Kuszkovó (2016. május 6.)

Először sikerült nagyjából teljes egészében átaludnom az éjszakát, melynek köszönhetően összehasonlíthatatlanul jobban indult a nap. Fél 10 körül kezdtem ébredezni, miközben Andi már szokásához híven 20-25 perces készülődési előnyből várta a pillanatot, hogy végre valahára kilibbenjek az ágyból. Elnyammogtuk a tegnap vásárolt mákos sütiket, majd elindultunk a metróállomáshoz.

A mai program keretében a külváros szélén elhelyezkedő, elegáns Kuszkovó (Куско́во) villához szerettünk volna eljutni, kiszakadva egy kicsit a moszkvai belvárosi rengetegből. A 18. század közepén épített rezidencia a kor egyik leggazdagabb és befolyásosabb orosz nemesi családjának, a Seremetyeveknek volt a nyári palotája.

Indulásképpen vettünk egy újabb 20 alkalmas bérletet az állomásnál (650 RUB), majd felpattantunk a metróra. Nem is kellett átszállnunk másik vonalra, mivel a Kuszkovóhoz legközelebb lévő megálló, a Ryazanskiy Prospekt (Рязанский проспект) is a #7 (lila) vonalon található. Megérkezve ide azonban sok információt nem találtunk, hogyan is lehetne megközelíteni a környék egyik nevezetességének számító palotát, úgyhogy keresendő valamilyen buszmegállót vagy kerületi térképet, körbejártuk a metrókijárat körül kialakult spontán piacot. 
Bár a kisvárosi piaci forgatag fotókomponálási szempontból kiváló életképnek számított, a helyiek szúrós tekintetéből ítélve mégsem díjazták annyira, ahogy kivont teleobjektívvel masírozva őket próbáljuk fotózni. Jobbnak láttuk inkább a főút felé orientálódni, ahol mellesleg nagyobb esélye is van releváns buszmegállót találni. Annyit még az útikönyvem is megsúgott, hogy a #133 és #208 buszok kellenek nekünk, de hogy honnan indulnak, és milyen irányt kell választani, fogalmunk sem volt. Buszmegállót láttunk dögivel, de a nekünk kellő számozásúak valahogy pont hiányoztak mindenhonnan.
Ezen a ponton kezdtünk el kérdezősködni nemre és életkorra való tekintet nélkül, kézzel-lábbal ha kellett, mire az egyik útszéli kisboltban dolgozó nénikék a „Kuszkovó” és „busz” szavak gyakori ismételgetésére gyakorlatilag kézen ragadtak minket, kivezettek a helyiségből, s heves ujjmozdulatokkal a forgalmas főút túloldalára mutogattak. Azt hittük, a sikerhez már ennyi is elég lehet – hát nem volt. Hihetetlen, de a másik oldali buszok között sem találtuk meg a megfelelő járatokat, s még az újságos néni és lottóárus bácsi közbenjárására is szükség volt, hogy végül ráleljünk az elveszettnek hitt #208 és #133 busz megállójára. Szerencsénkre az utóbbi épp ekkor gördült be, úgyhogy azzal a lendülettel fel is pattantunk rá. Jegyet sem kellett külön váltani, elég volt lecsippantani a metrózáshoz használt piros tömegközlekedési kártyát.

Mindössze néhány megállót kellett megtennünk, s szállhatunk is le, pont a Kuszkovói birtok bejáratánál tett le minket. A próbatételek sora azonban ezzel nem ért véget, a jegyvétellel újfent alaposan megszenvedtünk. Az angol (vagy bármely latin) nyelvű kiírás hiányában végképp kilátástalanná tette a helyzetet, hogy kombinált jegy helyett a főúri birtok összes épületébe külön-külön belépőt kellett váltani, viszont mi alapján döntsük el, mit szeretnénk megnézni, ha még a látnivalókat sem tudjuk kiolvasni? A pénztáros nő egy idő után megunhatta a bénázást velünk, így biztos, ami biztos alapon adott mindenre jegyet (1700 rubel) plusz fotóengedélyt (100 rubel), csak menjünk utunkra.
Belépve a birtok bejáratán, először a jobb kéz felől látható, kicsiny, zöldkupolás épületet tekintettük meg. A Grotto névre keresztelt épületet a Kuszkovó legszebb pavilonjának tartják, mivel belsejét ámulatba ejtően pazar, kagylóval és porcelándarabokkal kirakott dekoráció díszíti. 
De találunk itt kupolába épített, napfény hatására világító delfinfestményeket és szarvast ábrázoló mozaikot is. A szomszédos Olasz Házikó névre keresztelt kis épület előtt éppen esküvői fotózást tartottak, úgyhogy továbbsétáltunk a Madárházhoz, amelyben büszke pávák járkáltak fel-alá teljes harci díszben. 
Ezt követően a hosszúkás, bugyi rózsaszínben pompázó Pálmaházat (Orangery) tekintettük meg, mely jelenleg kerámiamúzeumként funkcionál. Bár találtunk a kiállítási darabok között néhány szemet gyönyörködtető példányt, de alapvetően nem igényelt a hely hosszas nézelődést. 
Szusszanásképpen leültünk a parkban egy padra, s ünnepélyesen kipróbáltunk néhány újfajta orosz túró rudit. A mezőnyből egyértelműen a kakaókrémmel töltött verzió lett a befutó, így innentől állandó szereplője lett az oroszországi vásárlókosarunknak. 
   
Becsületesen végignéztük a szintén szerény méretű Ermitázs gyűjteményét, majd a birtok nyugati csücskében álló, vöröstéglából épült Holland házikót kerestük fel, mely jellegzetes németalföldi stílusjegyeket hordoz magán. 
A végére hagytuk a Palota megtekintését. A Seremetyev-család elegáns rezidenciáját kissé rendhagyó módon, teljes egészében fából készítették, de külön említés nélkül nagyjából senkinek sem tűnik fel. 
A szobák korabeli berendezéssel lettek kiállítva, mely kétségtelenül a legérdekesebb része az egész birtoknak. Vicces például, hogy két hálószobát találunk a palotában, melyből az egyik (Állami Hálószoba) a benne lévő ágy ellenére nem alvásra, hanem az ide érkező vendégek lenyűgözésére szolgált, míg a háziak aludni a Hétköznapi hálóba jártak. Ezen kívül megcsodálhatjuk még a Fogadó szobát, Biliárd szobát, hatalmas, pazar díszítésű Tánctermet és az elegánsan megterített étkezőasztalt.
Miután bejártuk a palotát, visszabattyogtunk a buszmegállóba, felpattantunk az éppen érkező #133 buszra. A metró felé menet kitaláltuk, hogy beiktatunk még egy belvárostól viszonylag távol eső látnivalót, a Krutickoje Podverjét (Крутицкое Подворье), mely a metropoliták legfőbb központjaként szolgált évszázadokon keresztül. 
A sajnálatos módon, kissé elrobbant, elhanyagolt állapotban lévő, vöröstéglából épült épületkomplexumnak van templomi és palota része is, melyeket dupla boltíves átjáró köt össze.
Bár szegény viharvert épület meglehetősen szomorú látványt nyújt, még így is van benne valami fenséges, úgyhogy kifejezetten örülök, hogy kijöttünk idáig. 
Innen visszaorientálódtunk a belvárosba, hogy le tudjuk fényképezni a Kremlt a lemenő nap fényében az egyik hídról. Nem sokkal a cél előtt megtorpantunk, a felhős ég miatt a fények sem kínálkoztak túl ideálisnak és Andi is fáradtabbnak, nyűgösebbnek tűnt a megszokottnál, ezért inkább hazamentünk a lakásba.   

Pihengettünk egy kicsit este 8-ig, majd az esti program keretében, Victorral hármasban bementünk a városközpontba vacsorázni. Victor a Kitaj-gorod negyed szívében lévő, PirO.G.I na Maroseyke nevű, meglehetősen trendi helyre kalauzolt minket, mely átmenetet képezett a bár és az étterem között. Már az érkezésünkkor teltház közeli állapotok uralkodtak, de szerencsénkre épp előttünk szabadult fel egy asztal, s azon nyomban le is tudtunk ülni. Még alig tettük le a fenekünket, már meg is jelent az asztalunknál egy fiatal lány, aki speciálisan arra a kétfajta alkoholra próbált rábeszélni minket, melynek az egyenruháját viselte. Szigorúan véve ő nem is helyi pincér, mivel ha rendelsz tőle, közvetlenül neki, s ott azonnal, helyben kell fizetni. Szegénynek viszont nem volt sok szerencséje velük, úgyhogy miután szomorúan továbbállt, elkezdtük lelkesen bogarászni a menüt. Végül Andival mindketten gombalevest rendeltünk, mely mellé én sztroganoff marhát kértem, ő pedig valamilyen sajtos-krumplis-húsos csodát választott. Ital gyanánt mindhárman a rejtélyes eredetű „ház söre” mellett tettük le a voksunkat, melynek származásáról Victor rántotta le a leplet. 
Mint mesélte, ha orosz étteremben „házi készítési sört” látunk az étlapon, az 90%-ban egy külön erre a célra szakosodott sörfőzdének a „no name” termékét takarja, aki márka nélkül forgalmazza kizárólag éttermek részére az italt, akik mint sajátjukat tüntethetik fel az italkínálatban. Bár nem beszélhettünk világmegváltó sörélményről, remekül passzolt a választott étkekhez, úgyhogy egy kifejezetten jól sikerült vacsoraként könyvelhettük el az eseményt. 
A fizetéskor diszkréten megkérdeztem Victort, Oroszországban mennyi borravalót szokás adni, mire felnevetett és azt mondta: „Régen 10%-ot, viszont a mostani válság óta senki sem ad 5-nél többet.

Mivel még fiatalnak éreztük az estét, a távozás után még legalább egy sörre be akartunk ülni valahova. Végül a nyüzsgő éjszakai életéről ismert ulica Kuznyeckij Moszton sétálva a Kamcsatka (Камчатка) nevű bárnál kötöttünk ki. 
A hely neve kapcsán Victor mosolyogva elnosztalgiázott a régi iskolai időkön, mivel a moszkvaiak szemében „világvégének” tűnő Kamcsatkának becézték egykor az osztályterem utolsó padsorát, ahol rendszerint ő is ült.
Ismét rendkívül jóízűen elbeszélgettünk, az idő múlásával egyre több és személyesebb dolgot árult el magáról, viszont ezúttal egy még mindig lezáratlan kapcsolatáról is mesélt egy kicsit, mely annyira aktuálisnak bizonyult, hogy egy mai kései randi is kilátásba került. Felbátorítottuk, hogy nyugodtan találkozzon a sráccal, mi amúgy is fáradtak voltunk és fél lábbal már hazafelé tendáltunk volna. Így is lett, sok szerencsét kívántunk Victornak az éjszakára, majd elindultunk vissza a lakásba.


5. nap – Moszkva: A Fegyvertár (2016. május 7.)

Igencsak jól sikerülhetett a kései randi, ugyanis Victorunk csak hajnali fél 5-kor esett haza. Mivel az egy szem lakáskulcsát ránk bízta, szegény Andi nyerte meg magának a lehetőséget, hogy az ágyból felriadva beengedheti az éjszakai kalandból hazatérő házigazdát, míg én semmitől sem zavartatva, édesdeden húzom a lóbőrt.
Fél 10-ig aludtunk tovább, majd gyors összekészülődést követően elindultunk otthonról. Reggeli híján a metrókijárattal szembeni kis bódéból vettünk némi pékárut, de sem a melegített krumplikrémmel töltött lángosszerűség, sem a beazonosíthatatlan túrós süti nem számított valami sikertörténetnek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy evés közben elegánsan letojta a fejemet egy galamb, megállapíthatjuk, ez a reggelizős élmény ennél aligha lehetne szarabb.

Metróval a Biblioteka Imeni Lenina állomásig mentünk, ahol feljőve az aluljáróból egy kisebb tömeg fogadott minket, mely a kordonnal teljesen elkerített Mohovaja ulica (Моховая улица) mentén gyülekezett. Eleinte azt hittük, a május 9-i katonai felvonulás főpróbája következik, mivel több tucatnyi vijjogó rendőrautóból álló felvezető konvoj érkezett, ám őket nem tankok vagy harckocsik követték, hanem vagy 30-35 narancssárga utcatisztító teherautó, akik bőszen végiglocsolták teljes szélességében a főutat. A jelenetet nem igazán tudtuk mire vélni, viszont ezt követően megnyitották a gyalogos átkelőket, úgyhogy végre a Kreml bejárata felé vehettünk az útirányt.
A mai napi fő programpontnak a Kreml Fegyvertárát (Оружейная палата) néztük ki. A jegy fejenként 700 rubelbe kerül, s adott turnusra szól, melyek félóránként indulnak a Borovickaja-toronytól (Боровицкая башня). Legalább 50 méter hosszan kígyózó sor várt minket a bejáratnál, mely szinte észrevehetetlen lassúsággal kezdett csak apadni. Érdekes volt látni az újonnan érkezők döbbent arckifejezését a várakozó tömeg láttán, sokak már ezen a ponton feladták a küzdelmet, de voltak, akik próba-szerencse alapon megpróbálkoztak a gyorsabb előrejutás érdekében a biztonsági őr lelkére beszélni. Mind hiába – a sziklaszilárd jellem még a hevesen magyarázó tanító nénit és kisiskolás diákcsemetéit is szó nélkül elhajtotta, melyet a várakozó népek megnyugtató sóhajtással díjaztak. Végül egy idő után megindult a sor, s nagy nehezen mi is bejutottuk.  
A Fegyvertár tulajdonképpen nevével ellentétben nem is igazi fegyvertár, hanem egy múzeum, méghozzá a legrégebbi egész Moszkvában – a 19. század közepén nyitották meg a nagyközönség előtt. A több ezer értékes műalkotás mellett a cári család személyes tárgyait, kellékeit, ruháit, gazdagon díszített hintóit, szánjait is megcsodálhatjuk. Ilyen például Nagy Katalin esküvői ruhája, Nagy Péter csizmája és sétálóbotja, Rettenetes Iván elefántcsontból faragott trónja, Borisz Godunov perzsáktól kapott gyémánt és türkiz berakású trónja, vagy Monomakh koronája, mellyel 1682-ig koronázták a cárokat. Rendkívül érdekes a világhírű Fabergé tojásokat bemutató kiállítás. A döbbenetes aprólékossággal elkészített és arannyal, drágakövekkel ékesített műkincsek közül volt, amely magát a Kremlt mintázta meg, míg a Transzszibériai vasutat szimbolizáló alkotásban egy miniatűr, öt kocsis vonatszerelvényt rejtettek el. 
Másfél óra kellett, hogy bejárjuk a múzeumot. Miután felvettük a táskáinkat a csomagmegőrzőből, felgyalogoltunk a Borovickaja-torony mellől induló, a Moszkva folyó fölött átívelő nagy kőhídra, a Bolsoj Kamennyij Mosztra (Большой Каменный мост), hogy készítsünk néhány fotót a Kremlről a folyópart irányából is. Drukkoltam, hogy végig tökéletesek maradjanak a fények, nehogy jöjjön egy nagyobb felhő, ami belerondítana a csodálatos, élénk színekbe. 
Itt legalább 50 képet lőttünk mindenféle beállításokkal, úgyhogy teljes elégedettséggel indulhattunk ebédelni. Ekkorra már annyira éhesek lettünk, hogy gondolkodás nélkül a Grabli felé vettük az útirányt, mindössze annyi kitérőt engedélyeztünk magunknak, amíg bekukkantottunk a Puskinszkaján lévő gyógyszertárba. Andinak vettünk volna Coldrex-et, mivel másfél napja taknya-nyála egybefolyt, viszont csak italporos kiszereléssel tudtak szolgálni, amit inkább nem kértünk.
Innen már egyből a Grabliba vezetett az utunk. Ezúttal kicsit túlvállaltam magam a fogásokat illetően, ugyanis a borscs leves mellé kértem sült krumplis tojásos, gombás marhát, gombasalátát és orosz húsos palacsintát (blini) is. Míg én a mennyiséggel szenvedtem meg, Andinak maga az étel nem esett jól, s az ebéd végére már annyira fájlalta a hasát, hogy a további városnézés helyett inkább visszamentünk a lakásba gyógyszerért.
Amikor benyitottunk a lépcsőházba, Andi egy rövid sikkantás közepette hátrahőkölt, s azzal a lendülettel visszazárta az ajtót.
-         Jesszusom, mi az?!” – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
-         Lacó, ott egy hatalmas fekete kutya a lépcsőfeljárónál! Én nem merek így bemenni!” – felelte ijedt tekintettel.
-         Jaj, ne butáskodj, biztos nem bánt, hadd menjek előre!” – mondtam nagy magabiztosan, majd kinyitottam az ajtót.

Egy meglehetősen hatalmas, vén fekete kutya nézett velem farkasszemet, s pillanatnyi hezitálásomat látva bizalmatlan morgásba kezdett, amely rövidesen agresszív ugatásba csapott át. Jobbnak láttam inkább elegánsan kihátrálni, ám ekkor egy fiatal lány érkezett haza, aki felvilágosított, hogy ezek az ebek itt laknak a lépcsőházban, nincs gazdájuk, az egész társasház szokott róluk gondoskodni.
-         Micsoda? Ebek? Ezek többen vannak?” – csak ekkor vettem észre a másik, hangzavarban is békésen szunyókáló barnafoltos kutyust, aki a sarokban kiterülve valószínűleg cupákos lábszárcsontokról álmodozhatott, s teljes mértékben hidegen hagyta a körülötte lejátszódó feszült jelenet.
A lány annyit segített, hogy kihívta az udvarra a nagy feketét, így addig felrohanhattunk az emeleti lakásba. Mindenekelőtt Andi bevett egy gyomorbékítő bilagitot, majd elmeséltük Victornak az iménti kutyás élményt.
Mihelyst Andi kicsit jobban lett, összepakoltuk a cuccainkat és készítettünk egy közös képet Victorral, mivel közvetlenül a vonatállomásra indulás előtt már nem biztos, hogy belefért volna.
Az utolsó néhány moszkvai óránkat azonban hasznosan szerettük volna eltölteni, úgyhogy beiktattunk még egy kis kirándulást a város északi részén lévő Összoroszországi Kiállítási Központhoz (VVC), korábbi nevén Népgazdasági Eredmények Kiállításához (VDNKh), mely eredetileg a Szovjetunió gazdasági, műszaki és tudományos életét hivatott bemutatni. A szovjet időkben fontos propagandacélokat szolgáló kiállítási területen minden módon igyekeztek kommunikálni a szocializmus sikereit, újításait, vívmányait. A későbbiekben szabadidős parkká alakították át, mely manapság is a moszkvaiak kedvelt pihenő övezetének számít.
Metróval viszonylag egyszerű eljutni ide – nekünk első körben át kellett szállni a körvasútra (#5 vonal) a szép vörös márvánnyal díszített Krasnopresnenskaya (Краснопре́сненская) megállónál, mellyel mindössze négy megállót kellett csak menni, a Prospekt Mira (Проспект Мира) megállóig. Innen átnyargalva a #6 vonalra, újabb négy megállót utazhattunk a VDNKh-ig (ВДНХ). 
Kikeveredve a metróból az első dolog, ami szemet szúr, a „Világűr meghódítóinak” szentelt, több mint 100 méter magas fém emlékmű, mely egy kilőtt rakétát szimbolizál. Alatta alakították ki a helyiek körében rendkívül népszerű Űrmúzeumot, ahol többek között a Gagarin által használt Vosztok-1 űrkapszulát, vagy az űrutazást elsőként élve megjárt élőlények, Belka és Sztrelka kutyusok kitömött alakját is meg lehet csodálni. 

Ahogy közeledtünk a VVC hatalmas boltíves főbejáratához, már-már vásári forgatagot idéző tömeg kerekedett szinte a semmiből, miközben mindent, a meglátásom szerint túlontúl nosztalgikus, szovjet hangulat hatott át – szigorúan a május 9-i ünnep jegyében. A köztéri hangszórókból lelkesítő szovjet indulózenék zengtek, miközben a rögtönzött útszéli árusok mindenféle hazafias kincset kínálgattak a járókelőknek, a vöröscsillagos katonai sapkáktól, az orosz és szovjet emlékzászlókon át a Lenines kitűzőkig. 
Volt rájuk kereslet bőven – nemre és életkorra való tekintet nélkül. Meglovagolva az ünnepi forgatagot, az emberek elképesztő cuccokat voltak képesek kiállni árulni – egy idős néni például két különböző típusú, félig használt fürdőszobai mérleget akart eladni, míg mások 3-4 darab vállfás ruhát, egy tál mosatlan epret vagy koszos irodai gurulós széket próbáltak pénzzé tenni. 

Áthaladva a hatalmas főkapu alatt, a tekintetem a tetején álló két bronz alak felé téved, melyből a baloldali traktorvezető olyan diadalittasan tartotta az égbe az összekötegelt búzakazalt, mint egy NHL-bajnok hokis a Stanley Kupát. 
Ahogy haladtunk az egykori Szovjet Emberek Palotája felé, Andi, beizzítva a teleobjektívet, kihasználta az alkalmat néhány moszkvai életkép megörökítésére. 
Míg ő nagyszerű pillanatokat kapott el az emberek fotózása közben, én a központi épület homlokzatán fellelhető, régi szovjet címereket és az épület előtti teret vigyázó Lenin szobrot igyekeztem mesterien összekomponálni. 
A palota túlsó felén lévő díszes, aranyozott szökőkutakat már nem igazán volt időnk megnézni, este 7 körül vissza kellett indulunk a lakásba a cuccainkért. Elpakoltuk a maradék cuccunkat, beszélgettünk még egy kicsit Victorral, majd eljött a búcsú ideje.
Megköszöntük neki a szállást, a társaságát és minden segítséget, majd este negyed 10 körül elindultunk ki a vonatállomásra. 
Egy átszállás után ismételten az #5 metróvonalra kellett átszállnunk, melyet öt megálló megtétele után a döbbenetes szépségű Komsomolskaya (Комсомольская) állomásra érkeztünk. 
A moszkvai metró eddig is tartogatott kellemes meglepetéseket, de ehhez foghatót még sosem láttam. Az ember ezúttal tényleg úgy érezhette magát, mintha egy elegáns, barokk cári palotába vagy elegáns operaház előterébe suhant volna be. Díszes mennyezeti stukkók és Lenint ábrázoló óriási mozaikképek, hatalmas csillárok, metróállomásnál még sosem látott pompa. Döbbenetes élmény volt!
Kivételes dekorációja mellett ez az egyik legforgalmasabb metrómegálló egész Moszkvában, ahol nemcsak két metróvonal, hanem három vasúti pályaudvar találkozik. A Moszkva-Jaroszlavszkaja pályaudvarról (Москва́-Яросла́вская, Moskva-Yaroslavskaya) Kelet-Oroszország irányába indulnak vonatok, de Pekinget és Észak-Korea fővárosát, Phenjant is innen érhetjük el. 
A Moszkva-Kazanyszkaja (Москва́-Каза́нская, Moskva-Kazanskaya) a kazanyi tatár régiót szolgálja ki, míg az 1851-ben megnyílt Leningradszkij pályaudvar (Ленинградский вокзал, Leningradsky vokzal) köti össze a fővárost Szentpétervárral és a balti országokkal. A mi vonatunk is erről az utóbbiról indult.

Miután beléptünk az állomásépületbe, rögtön átvilágították a csomagjainkat, majd a vágányokhoz menet ismételten ellenőriztek minket. 20 perccel az indulás előtt kimentünk a peronra, és megkerestük a mi vasúti kocsinkat. Nem tudom hány száz méter hosszú volt a vonat, de én kifejezetten elfáradtam mire a táv kétharmadánál lévő kocsinkhoz gyalogoltunk. Végignézve a vonaton lévő és beszállásra váró utazóközönségen, legnagyobb meglepetésünkre megállapíthattunk, hogy az utasok 95%-a kínai turista. A vonatra szállás is kissé szokatlan rendszer szerint történik. Minden ajtónál áll egy kalauz, aki csak az adott kocsiba szóló jeggyel rendelkező utasokat engedi fel, ráadásul nem az otthon kinyomtatott e-ticket-et kéri, hanem az útleveledet, amit egy határőrökéhez hasonlító masinával ellenőriz. Ha rendben van, mehetsz, ha nem, elhajtanak, az érvényes jegyeddel együtt.
Maga a vonat a lehető legkellemesebb csalódásnak bizonyult. Míg mi nagyjából egy „MÁV alatt kettővel” színvonalt vártunk, vadonatúj, szuper tiszta, emeletes vasúti kocsik, korrekt fülkék, ingyenes Wi-Fi és csillogó-villogó mosdóhelyiségek vártak minket. 
Mindezek tetejében minden utas kapott fejenként egy reggeli csomagot, benne dobozos gyümölcslével, joghurttal, müzli szelettel, muffinnal és kis mentolos cukorkával a jó lehelet érdekében. 
Szerencsére a négyfős kupénkban rajtunk kívül csak egy orosz srác érkezett, aki bár nem nagyon beszélt angolul, azt megtudtuk tőle, hogy az orosz-cseh hokimeccsre jött Moszkvába.

22.50-kor indult a vonatunk. Felhúztuk az ágyneműket, majd szépen lassan előkészültünk az alváshoz. Szerencsére szomszédban visongó kínai csoport is előbb-utóbb elhalkult, úgyhogy teljes nyugalomban hajthattuk álomra a fejünket. A kiváló lengéscsillapítóknak köszönhetően gyakorlatilag fel sem tűnt, hogy vonaton ülünk (pontosabban fekszünk), gyakorlatilag álomba ringatott minket. 


6. nap – Érkezés Szentpétervárra (2016. május 8.)


Úgy aludtam végig a hét és fél órás vonatutat, mint a bunda. Reggel fél 7 körül ébredhettem, mindössze pár perccel azelőtt, hogy megérkeztünk volna Szentpétervárra.

Mire rendbe szedtem magamat, felkaptam a gatyámat, összepakoltam a maradék cuccaimat, elegánsan begördültünk a Szentpétervár-Glavnyij (Санкт-Петербург-Главный), hétköznapi nevén Moszkovszkij-pályaudvarra, ahova a fővárosból érkező vonatok futnak be.

Kiszállva a vasúti kocsiból, vicces módon, az első dolog, amit megláttam egy hatalmas „trónok harcás” Jon Snow plakát volt, mely közvetlenül a Szentpétervár (Санкт-Петербург) kiírás alatt díszelgett.


Volt egy olyan megérzésem, hogy kettőnk közül én aludtam jobban az úton, márpedig ha Andi nem tudja rendesen kipihenni magát, csak egy dolog segíthet elindítani a napot – a kávé. Ha nagy a baj, akkor ezt még külön, tömören ki is emeli: „Kell egy kávé.” Ez ilyenkor – lehetünk akárhol – felülír mindent, s megkérdőjelezhetetlen prioritást élvez. Így volt ez most is. Az első dolgunk tehát az érkezés után a kávészerzés volt, ezért beültünk az állomásépületen belül található „zöld verebes” kofenjába (кофейня) kérni Andinak egy csésze feketét.


Míg ő szépen elkortyolgatva a nemes italt szépen lassan visszanyerte az életerejét, én kilestem az útikönyvből, hogyan juthatunk el a mai napi szállásunkig.



A nagyjából 15 perces út nem bizonyult túl bonyolultnak. A pályaudvar előtti tértől (Пло́щадь Восста́ния, Ploshchad Vosstaniya) a híres Nyevszkij Proszpekten kellett sétálni két sarkot, majd az ulica Majakovszkogóra fordulva még további 10 percet, s már meg is érkeztünk. Annak ellenére, hogy alig múlt reggel 8, olyan érzésem volt, mintha már majdnem dél lenne, a fények teljesen máshogyan hatottak. 
A szállásunk egy régi társasház ötödik emeletén kialakított hostelben (Traveller’s Place) volt. A foglaláskor az volt a fő elgondolásunk, hogy nem ártana, ha a hosszú vonatozás és kimaradt fürdés után minél előbb le tudnánk cuccolni és tisztálkodni egy kicsit, s mivel nem várható el egy CouchSurfinges szállásadótól, hogy hétköznap reggel 8-9 körül ráérjen, és hozzánk igazodjon, ezért inkább a hostel mellett döntöttünk. Sajnos hivatalosan becsekkolni így sem tudtunk délután 1-ig, viszont megengedték, hogy használjuk a fürdőt és mosdót, s letegyük a csomagmegőrzőben a cuccaink egy részét. Ezt követően, megszabadulva a fölös kilóktól, a nyakunkba vettük a várost.

A szigorú értelemben vett városközpont a szállástól nagyjából 500 méterre, a Fontanka (Фонтанка) nevű folyócska által határolt városrésztől kezdődik, ahova mi is igyekeztünk. Átkelve a Belinszkogó híd a túloldalára, a csodálatos homlokzatú Szentpétervári Nagycirkusz (Большой Санкт-Петербургский государственный цирк)     épülete fogadott minket, mely az ország első (1877), kőből épült cirkuszaként vonult be a történelembe. 

Letérve a cirkusz mellett jobbra, a Mojka (Мойка) és Fontanka folyók által határolt részen áll az 1797-1801 között I. Pál cár részére emelt Mihály-kastély (Миха́йловский за́мок, Mikhailovsky zamok). Az enyhén paranoiás természetű cárnak az volt a fixa ideája, hogy merényletet akarnak elkövetni ellene, ezért minden irányból várárokkal és felvonóhidakkal vette körbe magát. 
Ám mindez hiábavalónak bizonyult, ugyanis mindössze 40 nappal a beköltözést követően, így is sikerült bevonzania egy sikeres merénylettel egybeszőtt puccskísérletet. Hát, lehet, mégsem volt teljesen alaptalan a félelme szegénynek. 
A palota előtt a várost alapító I. Péter diadalittas lovasszobra látható, melyet egy hangulatos kis park vesz körül. Leültünk itt egy padra elmajszolni egy almát, kiolvastuk az útikönyből a környékről szóló tudnivalókat, majd megkerültük az egész palotakomplexumot. A szomszédos Nyári Kertet zárva találtuk, úgyhogy a Mojka túlpartján elterülő Mars-mezőn (Марсово поле, Marsovo Polye) tettünk egy rövid sétát. A híres római istenségről elnevezett terület helyén egykor mocsár állt, melyet azonban lecsapoltak, s helyén gyújtották az 1917-es forradalom áldozataira emlékező öröklángot. 
A hatalmas füves tér mentén húzódó neoklasszikus épület anno azoknak Pavlovszkij-őröknek szolgált központjául, akiket a fentebb említett paranoiás és hadimániás I. Pál cár toborzott rendkívül szigorú kritérium alapján – csak pisze orrúakat vettek fel, mivel az uralkodónak is az volt. Hm, őszintén, kezdem átérezni az orgyilkosok indíttatását. 
Az más csak az irónia netovábbja, hogy később a Pavlovszkij-katonák fordultak elsők között a cári hatalom ellen 1917-ben…

Nem messze innen, a város egyik fő látványosságának számító, lenyűgöző szépségű Vérző Megváltó templomát (Церковь Спаса на Крови, Tserkov Spasa na Krovi) tekinthettük meg.
A templom építését III. Sándor cár rendelte el 1883-ban, hogy méltóképpen emlékezzenek meg édesapjáról, II. Sándorról, aki két évvel korábban, 1881-ban ezen a szent helyen lett halálos merénylet áldozata, ahol a templom is áll. 
A belépő fejenként mindössze 250 rubelbe kerül, vétek lenne kihagyni. Belül közel 7000 (!) négyzetméternyi mozaikdíszítés ejti ámulatba a látogatókat.


Miután körbenéztünk a templomban, tettünk egy sétát a szomszédos Mihály-kertben (Михайловский сад, Mikhailovsky Sad), majd megkerültük az egész háztömböt, s megcsodáltuk a világ egyik legnagyobb orosz műtárgygyűjteményével büszkélkedő Orosz Állami Múzeum (Pусский Mузей, Russkiy Muzey) magasztos épületét. 


Az orosz művészet fellegvárának tekinthető intézménynek a Carlo Rossi által tervezett egykori Mihály-palota ad otthont, mely előtt elterülő Művészetek terén (ploshchad Iskusstv) áll a híres író, Alekszander Puskin szobra. 

Ez a kis tér tökéletes helynek bizonyult egy kis pihenőhöz. Míg én az aktuális kerület látnivalóiról olvastam tudnivalókat az útikönyvből, Andi – felcsatolva a teleobjektívet – a járókelőket és a többi embert fotózta megfelelő távolságból, időnként remek érzékkel elcsípve egy-egy jellegzetes, sokatmondó pillanatot.

Innen egy kőhajításnyira áll az elképesztően elegáns Belmond Grand Hotel Europe nevű híres luxusszálloda, melyet már csak az általam „hónaljszaglászónak” elnevezett szobrokkal díszített homlokzata miatt is érdemes megemlíteni.
A szálloda utcáján végiggyalogolva értünk ki a város és talán egész Oroszország legismertebb utcájára, a híres Nyevszkij Proszpektre (Нeвский проспект, Nevsky Prospekt). 
Szentpétervár fő ütőerének számító út az Admiralitás büszke épületétől egészen a névadó Alekszander Nyevszkij-főkolostorig terjed, s a városközpont legszebb látnivalóit találhatjuk rajta.
A május 9-i győzelmi ünnep közeledtével a széles sugárutat teljes hosszában orosz és sarló-kalapácsos, szovjet vörös emlékzászlók díszítették, melyeket továbbra is kissé értetlenkedve fogadtunk.

A Mihailovszkaja ulica felől érkezve, a Nyevszkij Proszpekt túloldalán az 1804-ben épült magas, vörös Duma-torony látható, amely a helyi kormányzati épület részeként tűzfigyelő őrtoronyként funkcionált. 
Tőle balra, a Gosztinyij Dvor (Гостиный Двор) jellegzetes, hosszan elnyúlt épülete terül el, mely több mint 300 boltjával és hangulatos, árkádos előterével a város egyik legnépszerűbb bazárjának, mai néven bevásárlóközpontjának számít.

Mielőtt azonban nagyon belemerültünk volna a Nyevszkij Proszpekt felfedezésébe, valami harapnivaló után kellett néznünk, mivel a reggeli vonatos csomag élménye már túlontúl távolinak tűnt. Nem töprengtünk sokat az opciókon, alig 30 méter megtétele után beültünk az első szimpatikusnak tűnő helyre. A valamilyen érdekes elgondolásból „Teáskanál” (Чайная Ложка, Csajnaja Lozska) névre keresztelt tálcás, önkiszolgáló étterem fő profilja a jellegzetes orosz töltött palacsinta, a blini (блины) köré épült. Mivel a széles palacsintakínálat mellett a leveseik is igen gusztának tűntek, kértünk egy-egy csészényi gombalevest is, amely mellé Andi stílszerűen gombás blinit választott, míg én a csirkésre tettem le a voksomat. Ez a kombináció tökéletesnek bizonyult, alig 750 rubelből ketten teljesen jóllaktunk.

Ebéd után folytattuk a városnézést a Nyevszkij Proszpekt mentén. Az 56-os szám például egy prémium ételkülönlegességeket, édességeket, kávékat, teákat kínáló elegáns boltot rejt, ahova vásárlás nélkül is érdemes bekukkantani. Az 1903-ben épült Jeliszevszkij-bolt (Елисеевский Гастроном) kifejezetten a drága, luxus gurmé élelmiszerek egész tárházát vonultatja fel, miközben maga az épület külső és belső szépsége is élményszámba megy. 


Kilépve a bolt ajtaján, felfigyeltünk egy kisebb tömegre, akik az épület Malaja Szadovaja ulica (Малая Садовая Улица) oldali fala mentén csoportosulnak, s némi aprót hajigálnak felfelé. Közelebb érve észrevettük, hogy a házfal egyik szegletéből, nagyjából 3-4 méteres magasságból egy ülő bronz macskaszobor tekint le az utcaszintre, míg az utca népe rendületlenül aprópénzzel sorozza meg, azon próbálkozva, hogy az érmék fent ragadjanak a cica melletti kis részen, hiszen a hiedelem szerint akkor valóra válik egy kívánságuk. 


A #3 és #8 számú házon lakik egy-egy cicus, név szerint Elisha és Vasilisa, s mindketten jelentékeny mennyiségű aprót kapnak az arcukba nap, mint nap. A két macsek szobrának egyszerre szomorú, s egyben felemelő története van. A legenda szerint a II. világháború alatt igencsak rájárt a rúd szegény Szentpétervárra, akkori nevén Leningrádra – a várost körbezárták, és blokád alá vették a németek, tombolt az éhínség, s annyira nem volt mit ennie az embereknek, hogy lassan a saját házi kedvenceiket kellett felfalniuk. A rossz higiéniás körülmények és a macskák drámai hiánya következtében döbbenetes mértékben elszaporodtak a patkányok mindenfelé, melyek tovább rontottak a helyzeten, s terjesztették a járványokat és a fertőzést. Mit tegyünk ilyen kilátástalan helyzetben? A szovjetek bombasztikus ötletet erre az volt, hogy „Importáljunk macskákat!” Nem vicc, orvosolandó a problémát, az oroszok megpróbáltak mindenféle trükkös úton-módon macskákat becsempészni Leningrádba, akik azon nyomban felvették a harcot a rágcsálókkal. (Mondjuk ennyi erővel hozathattak volna kaját is maguknak, na mindegy.) Végül nemcsak a macskák, de szovjet katonák is legyűrték a maguk ellenségét, míg a két kis bronzszoborral a leningrádi cicusok hősies helytállásának állítottak emléket.

A macskák után átlibbentünk a Nyevszkij Proszpekt túloldalára, ahol az Osztrovszkogo téren (Площадь Островского, Ploshchad Ostrovskogo) kialakított kis park zsúfolásig tömve volt helyiekkel, akik élvezték a szokatlanul meleg, kellemes májusi időt. A tér déli oldalán pedig a neoklasszikus Alekszandrinszkij Színház magasodik, mely Oroszország legrégebbi, 1756-ben alapított színházi társulatának az otthona. 
Tovább bandukolva a Nyevszkij Proszpekten az elegáns Ancsikov-palota szúr még szemet. Az épületet eredetileg Erzsébet cárnő ajándékozta kedvenc szeretőjének, Razumovszkij bárónak, akinek a halála után ugyan visszakerült a cári család birtokába, de az új cárnő, Katalin is – folytatva a családi hagyományokat – szintén a szeretőjének passzolta le a palotát. Nem lehetett rossz dolga a cárnők hódolóinak akkoriban – ha bevágódtál az uralkodónőnél, tutira egy palota lett a jutalmad.
Visszakanyarodva a Gosztinyij Dvor felé, tettünk egy nagyobbacska hurkot, megnéztük kívülről a látogatóktól elzárt, elit katonai akadémiának otthont adó, barokk stílusú Voroncov-palotát (Воронцо́вский дворе́ц), majd megkerülve az egész háztömbjét, a monumentális Kazany-székesegyház (Казанскийs кафедральный собор, Kazanskiy Kafedralniy Sobor) oldalánál lyukadtunk ki. 
Az orosz ortodox egyház nem kis felháborodására a világ legfontosabb katolikus templomának, a római Szent Péter-bazilikának a mintájára építették a katedrálist 1811-ben, melyet a szovjet időkben ironikus módon az Ateizmus Múzeumává alakítottak át, s csak 1999-ben került vissza egyházi használatba. A templomba díjmentes a belépés. Érdemes kiemelni a csodaszép, rózsaszín gránitoszlopokat, a hatalmas aranyozott csillárt, a mozaikos padlót és a napóleoni háború hősének, Mihail Kutuzov tábornoknak a sírját.


Innen aztán keresztülsétálva a palota negyeden, az Ermitázs mögötti Dvorcovaja rakpartnál (Дворцовая набережная, Dvortsovaya naberezhnaya) lyukadtunk ki, ahol kiültünk egy kicsit pihenni a Néva folyó (Нева) partjára.

A szomszédos csatornából szinte fél percente érkeztek a városnéző hajók, hogy tegyenek egy kört a szemközti Péter-Pál-erőd körül, melynek közepén a hasonló elnevezésű, jellegzetes hegyes tornyú Péter-Pál-székesegyház magasodik. 


Jó volt itt lenni. Látni a hatalmas víztömeg hullámzását, a sirályok rikoltozását, méghozzá egy ilyen csodálatos város közepén…ekkor éreztem igazán, hogy itt vagyok, Szentpéterváron!

Az érzelmes pillanatban aztán némileg beletiport a kissé lelombozó látvány, amikor egyszer csak rakétaszállító katonai teherautók, harckocsik és tankok masíroztak végig a rakparton, a holnapi ünnepi parádé főpróbájaként.
Miután elvonult a katonai konvoj, megkerültük a Téli Palotát, s körbenéztünk a híres-neves Palota téren (Дворцо́вая пло́щадь, Dvortsovaya Ploshchad). Legnagyobb sajnálatomra, a Vörös térhez hasonlóan, ezt az emblematikus teret is teleaggatták mindenféle győzelmi ünnepes, vöröscsillagos molinókkal, úgyhogy éreztem, hogy nem a mai napon fogom a legtökéletesebb fotót készíteni róla. 
Ezzel együtt vagy 20 percet eltököltem itt a különféle kompozíciókkal és fotós beállításokkal, hogy legalább a dicsőséges Sándor-oszlop (Алекса́ндровская коло́нна, Aleksandrovskaya kolonna) és a Carlo Rossi által épített, félköríves Vezérkari Épület (Здание Главного штаба, Zdanie Glavnovo Shtaba) beleférjen valahogy, miközben dacolni kellett a különféle zavaró elemekkel. Hol egy lovashintó gurult be a képbe, hol bámészkodó turisták lógtak bele, hol a felhők rontották el a tökéletes fényeket – Andi már azt se tudta, sírjon, vagy nevessen rajtam.
Mivel már délután fél 6 is elmúlt, innen elsiettünk a mindössze két saroknyira lévő, gigantikus méreteivel tekintélyt parancsoló Szent Izsák-székesegyházhoz (Исаа́киевский Собо́р), hátha még bejuthatunk, de a jegyárusítást már beszüntették mára, így hoppon maradtunk. Jobb híján szétnéztünk a templom előtt elterülő Szent Izsák-téren (Исаа́киевская пло́щадь, Isaakiyevskaya Ploshchad), melynek végében I. Miklós cár diadalittas lovasszobra látható, mögötte pedig a helyi törvényhozó testület székhelyeként működő egykori Marinszkij Palota (Мариинcкий дворец) húzódik meg.  
A rusnya, barna színű Astoria Hotel („Jé, itt is van Astoria, Andi!”) utcáján (Bolsaja Morszkaja ulica) folytatva a sétát belebotlottunk a híres Fabergé-házba (Дом Фаберже), ahol Gustav Fabergé 1842-ben megalapította a világhírű Fabergé ékszerüzletet. Bár az épületben jelenleg is ékszerüzlet működik, már sok köze nincs az alapító fiai által csúcsra járatott Fabergé márkához. 

Az egész napos gyaloglás után, nem kellett sokat győzködni Andit, hogy a visszafelé a hostelbe inkább pattanjunk metróra. 

Kíváncsian vártam, hogy a moszkvaihoz képest milyen meglepetéseket tartogat az 5 vonalat számláló szentpétervári metró (Петербу́ргский метрополитен), s ezúttal sem kellett csalódnom. Jegy gyanánt itt még pénzhez hasonlító érméket használnak, egy ilyen érme 35 rubelbe kerül. 


Az állomások szinte mindenhol gyönyörűen fel vannak újítva, kifejezetten modern hatást nyújtanak, s minden megállónév ki van írva angolul. A hozzánk legközelebbi megállónál, az Admiralteyskayánál (Адмиралте́йская) szálltunk fel, mely a legújabb, #5 (lila) vonalon található. Mindössze két megállót mentünk a Pushkinskayával egybeépült Zvenigorodskaya állomásig, de hatalmas megkönnyebbülésként éltem meg, hogy nem kellett ezt a távot legyalogolni.



Innen még bő negyedóra kellett, míg visszabaktattunk a szállásra. Becsekkoltunk, elfoglaltuk a szobánkat és ledöglöttünk szusszanni egyet. Csak a korgó gyomrunknak köszönhetően nem adtuk át magunkat végleg az elhatalmasodó lustaságnak, úgyhogy összeszedtük a maradék energiánkat, s besétáltunk a Nyevszkij Proszpekt környékére vacsorázni. 

Ezúttal a Teáskanálhoz hasonló stílusú Teremok (теремок) nevű népszerű gyorsétterembe ültünk be. A „teremok” szó amúgy magyarul „kastélyt” jelent, de ez sem a dizájnban, sem a logóban nem köszön itt vissza. Ezúttal a kínai húsos batyu orosz megfelelőjét, a szintén hússal töltött pelmenyit (Пельмени) kóstoltuk meg. A hagymával és borssal ízesített darált húst vékony tésztába csomagolják, 48 órára lefagyasztják, majd húslében megfőzik – nagyjából ez a recept. 


Könnyed vacsorának tökéletesen megfelelt, úgyhogy jóllakottan és elégedetten térhettünk vissza a szállásra. Gyors fürdés után még nyomkodtuk kicsit a tabletjeinket, de a gyenge Wi-Fi jelnek köszönhetően nem interneteztünk sokáig, inkább annál hasznosabban, alvással töltöttük az éjszakát.

7. nap – Szentpétervár: A Győzelem Napja (2016. május 9.) 

Az út során először aludhattunk saját, kényelmes, megfelelő méretű, pihe-puha ágyikóban, mely kifejezetten élményszámba ment az elmúlt pár nap után.

Miután összekészülődtünk és bepakoltunk, első utunk a recepcióhoz vezetett. Még tegnap érdeklődtem náluk a külföldiek részére kötelező rendőrségi regisztrációról, de akkor nem tudtak egyértelmű válasszal szolgálni, hogy erre a mi esetünkben ténylegesen szükség van-e. Azt több helyen is olvastuk, hogy minden külföldi állampolgár köteles 7 munkanapnál hosszabb oroszországi tartózkodás esetén regisztrálni a rendőrségen, mely gyakorlatban a határon vagy a repülőtéren kapott migrációs papír rendőrség általi lepecsételését jelenti. Hallottunk olyat is, hogy erre akkor van igazán szükség, ha az ember X napot egy helyen tölt, de ez nem tűnt annyira megbízható infónak, ezért szükségünk volt a megerősítésre. Hát, ezt a hosteltől hiába vártuk. Tegnap fogalmuk sem volt az egész témáról, ma pedig – állítólag miután utánakérdeztek – azt mondták:
-         Igen, kötelező regisztrálni, de csak ha szeretnének.”
-         Most akkor kötelező vagy nem?” – értetlenkedtem ezen az egyértelmű ellentmondáson.
-         Hát, kötelező, de ha elmulasztja az ember, akkor sincs semmi. Ja, és az ára fejenként 200 rubel, ha mi végezzük.”
-         És arról kapok valami igazolást, hogy ez ténylegesen meg is történt?
-         Ó, hát, arról nem, mert azt mi adjuk fel a postán.”
No, ezen a ponton köszöntem meg a segítségüket, mosolyogtam egy sort, s arra gondoltam, rájuk még a kutyám vacsoráját sem bíznám.

Kicsekkoltunk, leadtuk a kulcsot, s indulhatott a mai nap! Már tegnap este kinéztünk egy szimpatikus burekezőt két saroknyira a hosteltől, úgyhogy reggeli után nézve legelőször ide tértünk be. 
A kicsiny pékséget két néni üzemeltette, s olyan finom illatok terjengtek körülötte, hogy csak úgy vonzotta az éhes lelkeket. Az ínycsiklandozó, meleg pékáru közül egy hatalmas tojásos-sajtos hacsapurit kértünk, amit ott helyben jóízűen el is fogyasztottunk. „No, ide még visszajövünk!” – állapítottuk meg Andival szinte egyszerre.
A mai napra a Sennaya ploshchad környékét és Vasziljevszkij-szigetet terveztük körbejárni.
A Nyevszkij Proszpektről a hosszú Szadovaja ulicára kanyarodtunk rá, mely nagyjából 800 méter után keresztbeszeli a nyüzsgő Szennaja-teret (Сeннáя Плóщадь, Sennaya ploshchad).
Ez a tér egy igazi közlekedési csomópont, ugyanis három metró vonal is találkozik itt, amiről nekem egyből a mi Moszkva terünk jutott az eszembe, ahol egy pillanatig sem áll meg az élet, miközben mindenféle különös népelem gyűjtőhelye is egyben. A tér nevét amúgy az egykor itt működő népszerű és olcsó piacról kapta, ahol széna (a „szennaja” magyarul szénát jelent), tűzifa, szarvasmarha és egyéb takarmány nagy mennyiségben cserélt gazdát.
Ugyanakkor különösebb látnivaló nincs itt, egy gyors fotó után haladtunk is tovább. Útközben hozzánk vágtak néhány zacskónyi promós szotyit, melyet annak ellenére elfogatunk, hogy Andi nem szereti különösebben, én pedig 30 éves létemre képtelen vagyok rendesen megtörni. 

Nem messze innen leültünk pihenni egy kicsit a hangulatos Juszupovszkij park közepén lévő tavacska partjára, elnyammogtuk a madárlátta csokitojást, amit Andi még az első moszkvai napon kapott, s élveztük a csodás napsütést. A helyiek ugyanígy tettek, azzal a különbséggel, hogy ők ezt egy kvázi nyári kánikulaként élték meg, s félmeztelenül, bikiniben süttették magukat, mint mások az olasz tengerparton.  

Folytatva a városnézést, néhány utcával odébb a tengerészek védőszentjéről elnevezett, lenyűgöző, barokk stílusú Szent Miklós-templomot (Никольский морской собор, Nikolskiy morskoy sobor) tekintettük meg. 
A különálló harangtoronnyal rendelkező, kétszintes templom sajnos el volt zárva a turistáktól, csak az előtérbe lehetett belépni. Jobb híján csak kívülről tudtuk lefotózni, s mentünk tovább. Innen alig egy utcányira, újból vehettük elő a fényképezőgépet, mivel a világhírű opera és balett darabjairól ismert Mariinszkij Színházhoz (Мариинский театр, Mariinskiy Teatr) érkeztünk. Egyből a jótét balettművész ismerősünk, Alekszej jutott az eszembe, aki nélkül nem láthattam volna mindezt.


Kiérve a Mojka partjára, láthattunk azt a sárga színben pompázó Juszupov Palotát (Дворец Юсуповых на Мойке) is, mely az orosz történelem egyik legbizarrabb merényletének helyszíneként maradt meg az emlékezetekben. 
Az áldozat az egyszerű szibériai parasztlegényből lett, különc életű szerzetes, Grigorij Raszputyin (Григорий Распутин) volt, aki állítólagos misztikus látnoki és gyógyítói képességeinek köszönhetően, rövid időn belül a cári család egyik legfontosabb tanácsadójává vált, s döbbenetes politikai befolyásra tett szert. 
GregoriRsputín--fallofromanoffsh00londrich.jpgAz „őrült papnak” nevezett figura túlzott hatalma, extravagáns viselkedése és szexuális devianciája révén éppenséggel nem számított a legnépszerűbb egyénnek az orosz nemesség körében, olyannyira nem, hogy 1916 decemberében a magas rangú arisztokrata, Juszupov herceg végleg ki akarta iktatni Raszputyint a hatalmi körökből. Nem bízott semmit a véletlenre, miután áthívta vendégségbe, ebbe a Mojka-menti palotájába, olyan mennyiségű ciánnal telinyomott sütivel kínálta, melytől három ló is kipurcant volna. Raszputyin persze boldogan megkajálta a süteményeket, de még egy enyhe hasmenést sem kapott tőlük, úgyhogy a türelmetlen Juszupov nem lacafacázott többet, előkapta a fegyverét, lepuffantotta a gyűlölt férfit, s otthagyta a padlón meghalni. Később visszatért a helyszínre megnézni a holttestet, ám elhűlve látta, hogy Raszputyin még mindig életben van, s sérülten az udvar felé igyekszik. Ekkor azonban más összeesküvők is rárontottak, még háromszor belelőttek, a tetejében még jól összeverték és megrugdosták, majd bedobták a testét a jeges Mojka folyóba. A legdöbbenetesebb az egészben, hogy amikor 3 nappal később kihalászták Raszputyin holttestét a folyóból, a boncolás azt állapította meg, hogy fulladás okozta a halálát, ergo a vízbedobáskor még mindig életben volt…


A folyómenti sétánk végén egy már ismerős részen, a Szent Izsák-székesegyház (Исаакиевский Собор, Isaakievskiy Sobor) előtti téren lyukadtunk ki. A nagyobbacska parkosított, füves placcot sokan kihasználták különböző relaxációs tevékenységre, olvasásra, piknikezésre és pihenésre, miközben a háttérben a jellegzetes, aranykupolás bazilika tornyosul a város fölé. 
Gigantikus méretei a világ leghatalmasabb katedrálisainak sorába emelik ezt a kerek 40 esztendőn keresztül épült templomot, melynek építése a kor egyik építészeti bravúrjának is tekinthető. A közel 300 ezer tonnás épületet ugyanis egy ingoványos mocsár közepére húzták fel, melyet 25 ezer facölöppel kellett megerősíteni, hogy stabilan elbírja ezt a brutális tömeget. 
A szovjet idők beköszöntével kipaterolták a templomból az egyházat, s a többi jelentősebb templomhoz hasonlóan az ateizmus múzeumává alakították át. Érdekes módon, a rendszerváltással nem kapta vissza az egyház az épületet, tulajdonképpen a napjainkig, mint múzeum funkcionál. Az alap belépőjegy 250 rubelbe kerül, ám mindössze plusz 150 rubelért fel lehet menni a kupolában kialakított kilátóba is, ahonnan lenyűgöző panoráma nyílik a városra.
Miután beszereztük a jegyeket, először a kupolába másztunk fel. Leszámítva a fent süvítő szél közepette kialakult tömegtumultust és a garmadányi, szimultán lökdösődő és szelfiző kínai turistát, tényleg megérte a látványért felküzdeni magunkat. Lelkesen körbefotóztuk a várost, beazonosítottuk a már általunk is megismert nevezetességeket, majd elindultunk lefelé. 
Ezt követően bent a templomban néztünk körül, ám részletes leírás hiányában jobbára egy-egy angolul beszélő, csoportos idegenvezető mondókájába hallgattunk bele diszkréten, amelyből jó néhány érdekességet tudhattunk meg. Például a bazilika csodálatos mozaikképei eredetileg mind festmények voltak, de az idő múlásával az festény megkopott, elszíneződött, ezért az összes képet, freskót fáradságos munkával inkább kirakták mozaikból. 
Éppen egy csoport mellett fotózgattunk, amikor kissé érthetetlen jelenet játszódott le – az egyik angolul beszélő idegenvezető hölgy gorombán ránkmordult oroszul, azt firtatva, hogy mi is a csoporthoz tartozunk-e, s hiába válaszolt neki Andi angolul, továbbra is oroszul folytatta, majd a csoportját közelebb húzva visszaváltott angolra. Kedves teremtés, annyi szent!

Becsülettel körbejártuk a templomot, majd a szomszédos Alekszander parkban (Александровский сад, Aleksandrovsky' sad) tettünk egy rövid sétát. A szép napos idő ellenére továbbra is erősen fújt a szél, mely időről időre olyan mennyiségű port vert fel, mintha a Szaharában lettünk volna. Kiérve a vízpartra, megnéztük közelebbről az I. Pétert ábrázoló Bronzlovas (Медный всадник) szobrát, melyet Nagy Katalin cárné állíttatott neves elődje emlékére. 
Érdekesség, hogy a talapzatul szolgáló hatalmas, egybefüggő gránitkő önmagában 1600 tonnát nyom, melyet állítólag villámcsapás tört le egy szikláról. A szobrot ugyanakkor igazán Puskin Bronzlovas című elbeszélő költeménye tette ismertté. A kissé groteszk vízióban életre kel a bronzlovas félelmetes szobra az 1824-es nagy árvíz idején és végigkergeti főhősünket a köd borította pétervári utcákon…
Folytattuk a sétát a parkban, megkerülve az Admiralitás (адмиралтейство) jellegzetes épületét, melynek főkapuját szobrokkal és oszlopokkal díszített kirakott, aranyozott, hegyes csúcsú torony jelzi. I. Péter a város megalapítását és az első erődjének építését követő legfontosabb teendőjének az orosz haditengerészet fejlesztését, valamint a tengeri kijutás biztosítását tűzte ki célul. Ennek keretében alapította meg az Admiralitást, mely erődszerűen megerősített hajógyárként kezdte meg a működését, majd idővel az épületet az Orosz Haditengerészet vette át.
Az eredeti terveink szerint innen a Vaszilevszkij-szigetre gyalogoltunk volna át, ám kiérve az Admiralitás sarkához, be kellett látnunk, ez jelen pillanatban lehetetlen küldetés. Az Ermitázs előtti Palota téren óriási, több ezres tömeg gyűlt össze ekkorra, ahol a május 9-i győzelmi felvonulásból özönlöttek folyamatosan az emberek – fiatalok, idősek, komplett családok, s szinte mindenki igyekezett valamilyen módon kimutatni a hazafias érzületét. 
Volt, aki narancs-fekete csíkos emlékszalagot tűzött magára, mások a világháborúban hősi halált halt családtag fényképét vitték, vagy orosz nemzeti vagy vöröscsillagos, sarló-kalapácsos emlékzászlót szorongattak, de sokan beöltöztek régi szovjet katonai egyenruhába, még az egészen kis gyerekek is. A végeláthatatlanul hömpölygő tömegben aztán feltűnt egy-egy hatalmas, eredeti szovjet zászló is, csak hogy teljes legyen a kép. Andival csak álltunk és bámultunk, mint borjú az új kapura, az egész összkép egyszerre volt felemelő és félelmetes.

Egyrészről becsülendő, hogy ez a több százezer ember ilyen tisztelettel emlékezik a saját hőseikre, tényleg szinte mindenkinél volt valamilyen fénykép egy elhunyt családtagról, barátról, s ez alól azok a fiatal gyerekek sem kivételek, akik a háborút követően két generációval születtek. Ugyanakkor ijesztő is kicsit, mert egy olyan kort és vele együtt olyan rendszert ünnepelnek, amely a világ jelentős részére elnyomást, s szomorúságot hozott. 
Legalább 40 percen keresztül figyeltük és fotóztuk a felvonulókat, hogy elcsípjünk egy-egy olyan pillanatot, amely hűen visszaadja az ottani hangulatot.
Úgy tűnt, az embertömeg sosem akar leapadni, a Nyevszkij Proszpektről megállás nélkül özönlöttek az emberek, alig tudtuk átverekedni magunkat az utca túloldalára, ahol kinéztünk egy szimpatikus éttermet. 
A Marketplace nevű trendi önkiszolgáló étterem kiváló választásnak bizonyult. Újfent scsít kértünk mindketten, majd második fogásként göngyölt csirkehúst és kapros krumplit választottunk, s mindezért ketten együtt összesen 616 rubelt fizettünk.       

A kései ebédet követően visszaballagtunk a szállásra, útba ejtve a Vérző Megváltó templomát, melyet ezúttal sokkal szebb délutáni színekben csodálhattuk meg.
Visszaérve a hostelbe, felvettük a cuccunkat, majd a legközelebb lévő metróállomás, a Chernyshevskaya (Черныше́вская) felé igyekeztünk. Innen a #1 (piros) metróvonalon haladva, egészen az északi végállomásig, a Devyatkino-ig (Девя́ткино) kellett utaznunk, ugyanis erre lakott Alexander a családjával, aki a következő két napra elszállásolt minket. Bár a 15 emeletes panelház gyakorlatilag közvetlenül a metróállomással szemben volt, mégis bolyongtunk egy jó 20 percet a bejáratot és a kapucsengőt keresve. Végül brutális roaming díj ide vagy oda, inkább felhívtuk Alexet, hogy szedjen össze minket lent. Hamarosan meg is érkezett, s mosolyogva köszöntött minket. A magas, nagydarab, de rendkívül barátságos 33 éves srác felkísért minket a lakásba, ahol felesége, Larissa épp minden erejével igyekezett beleimádkozni a vacsorát a bájos, ugyanakkor érthetően rendkívül izgága kislányukba, Alexába, akit rögtön felvillanyozott a tény, hogy új jövevények érkeztek az otthonukba. Innentől kezdve a hatalmas szemeivel végig minket nézett evés közben, miközben az anyja kihasználta az elterelt figyelmét, s rendületlenül lapátolta a szájába a főzeléket. Nagyon kedves, szerető kis család benyomását keltették, s bár látszott, hogy nincs sok pénzük, rendkívül boldogok így együtt.
Este még lementünk Andival vásárolni egy-két dolgot a közeli szupermarketbe, majd hosszan beszélgettünk a háziakkal. Megtudtuk, hogy Alex amúgy eredetileg kirgiz származású, de már nagyon rég itt él Oroszországban. Jelenleg otthon van, s gőzerővel tanul IT témakörben, hogy majd később jobban fizető állása legyen. Larissa egy nagyobb cégnél dolgozik könyvelőként. Kitárgyaltuk az utazásos és CouchSurfinges élményeinket is, mi meséltünk az eddigi orosz utunkról, míg ők csomó hasznos tanácsot adtak, mit nézzünk meg még feltétlenül itt Szentpéterváron.
Az este beköszöntével lassan előkészítettük a fekhelyünket, mely kis lakás lévén a konyha-étkezőben lévő, kinyitható pamlagon volt. A célnak tökéletesen megfelelt, csak annyi hátrányt említhetünk, hogy a lakás legközpontibb helyisége révén, másnap korán reggel 7 körül már beindul itt az élet.   


8. nap – Szentpétervár: Vaszilevszkij-sziget és Petrogradszkaja (2016. május 10.)

Akármilyen fájdalmasan korainak is tűnt, szigorúan reggel fél 7-re húztunk fel az órát, hogy mire a család felébred, s jönnének reggelizni, ne akkor kelljen még pizsamában flangálni.

Óramű pontossággal 7-kor kopogtattak be, s kezdődhetett a szokásos családi reggelizés. Újfent érdekes volt a napi rutinjuk egy ilyen részének is részese lenni, s látni, miként működnek ők együtt így kora reggel.
Először Alex vitte el a kislányt iskolába, majd Larissa távozott viharos gyorsasággal munkába, miután sebtében belőtte tökéletesre a frizuráját. Mi addig kigondoltuk a mai napi menetrendet, melynek keretében a városközpont eddig kimaradt részeit, a Vaszilevszkij-szigetet és Petrogradszkaja kerületet terveztük bejárni.
Mikor visszaért Alex, leegyeztettük vele, mikor lesz itthon ma délután, mivel az esti hokimeccs előtt még mindenképpen vissza kellett jönnünk ide, letenni a fényképezőgépeket. Ezután mi is távozás mezejére léptünk.
Kibattyogtunk a metrómegállóba, vettünk 10db tokent, s egy átszállással, a #3 (zöld) vonalon lévő Vasileostrovkaya (Василеостро́вская) állomás felé vettük az útirányt, mely az egyetlen, Vaszilevszkij-szigeten található metrómegálló. Közeledvén a célállomásra, készülődtünk éppen a leszállásra, ám a szerelvényünk fékezés nélkül továbbhajtott, s csak a következő állomásnál (Primorskaya) állt meg. Sehol semmilyen kiírás nem utalt arra, hogy csórikáim, akik esetleg pont Vasileostrovkaya-ra igyekeznétek, ne induljatok el, mert úgysem tudtok majd leszállni. Miután Andival kifüstölögtük magunkat a „szentpétervári BKV” gyenge utastájékoztatási rendszerén, visszametróztunk a Gostinyy Dvor (Гости́ный двор) megállóig.

Innen gyalogszerrel indultunk el a Vaszilevszkij-sziget felé. Útközben örömmel tapasztaltuk, hogy a csodálatos Téli Palota (Зи́мний дворе́ц) előtti Palota teret (Дворцо́вая пло́щадь, Dvortsovaya Ploshchad) már meg is tisztították a győzelmi ünnepi molinóktól, úgyhogy eredeti pompájában csodálhattuk meg az Ermitázsnak otthont adó palotaegyüttest. 
Kihasználva a kevés bámészkodó turistát és a tökéletes délelőtti fényeket, bőszen fotózgattam ezt az emblematikus helyet, mintha attól tartanék, felszívódik délutánra. Miután sikerült néhány elfogadható képet készíteni, elindultunk az Admiralitás mellől induló Palota hídon (Дворцовый Мост, Dvortsovyy most) át a Vaszilevszkij-szigetre (Васи́льевский о́стров, Vasilyevsky Ostrov). Bár talán elsőre nem gondolnánk, de ez az amúgy nem különösebben szép híd szolgál Szentpétervár egyik legjellegzetesebb jelképéül – igaz, nem ilyen formában, hanem kettényílt, ég felé meredő módon. Az éjszakai hajóforgalom átengedése érdekében ugyanis éjjel kétszer felnyitják a hidat, mely a kései óra ellenére az egyik legnépszerűbb turistalátványosságnak számít. 
Átérve a túloldalra, a sziget nyugati csücskében lévő kis kiszögellést, a Sztrelkát jártuk be először. Régebben Szentpétervár legfőbb kereskedelmi központja volt itt, ám szépen lassan átadta a helyet a Tudományos Akadémia és Szentpétervári Egyetem képviselte felsőoktatási és tudományos közéletnek. 
Ezenfelül itt található a Zoológiai Múzeum, a biológiai különlegességeket bemutató Kunstkammer, az Orosz Irodalom Háza, valamint az ókori görög templomról mintázott, egykori Tőzsdeépület is. 
A rendkívül elegáns Sztrelka negyedből azonban nekem a két, tűzpiros Rosztrum-oszlop tetszett a legjobban. Az 1810-ben készített, díszes győzelmi oszlopok egyben világítótoronyként is funkcionáltak, melyek tetején vidám gázláng mutatta az utat a hajósoknak. A hagyomány szerint, ezeket az oszlopokat az ellenséges, elfoglalt bárkák fém hajóorrának beolvasztásával készítették, míg talapzaton látható négy szobor Oroszország négy fő folyójára utal. 
A Sztrelka utcáin sétálgatva elhaladtunk a Tizenként Főiskola néven ismert, közel 400 méter hosszú épületsor előtt, melyet eredetileg I. Péter az orosz kormány 12 minisztériumának szánt. A jellegzetes piros-fehér színekben pompázó komplexum 1819-ben az Szentpétervári Egyetem tulajdonába került, ahol olyan későbbi hírességek tanultak és kutattak, mint a forradalmi lelkületű Lenin, a kémikus Mengyelejev, vagy az ismert fiziológus, Ivan Pavlov. Az épület homlokzatán amúgy a figyelmes szemlélő a kalászcímerbe foglalt Lenin-kép mellett egy régi szovjet címert is felfedezhet. Hihetetlen, hogy nincs egy középület sem valamilyen lenines, szovjetes emlék nélkül!
A Néva partja mentén sétálva megálltunk még a város legelső kőépületeként (1711) ismert Mensikov Palotánál (Меншиковский дворец), amely jelenleg az Ermitázs kora 18. századból származó orosz műtárgyainak ad otthont. Egy képet kívülről megért a narancsszínben pompázó épület, majd haladtunk tovább még két sarkot, egészen a Művészeti Akadémiáig, amely az évszázadok során tehetséges művészek egész sorát adta a világnak.
Ekkortájt nagyjából délután fél 1 körül járhattunk, s mivel a reggeli már a maga idejében sem mutatkozott kielégítőnek, igyekezetünk minél előbb valamilyen ebédlehetőség után nézni. Nem messze az akadémiától, szemben a bugyi rózsaszínű Szent András-székesegyházzal, legnagyobb örömünkre egy Teáskanál éttermet találtunk. Az éppen aktuálisan futó, elképesztő akciójuknak köszönhetően fejenként mindössze 200 rubelért egy komplett menüt kaptunk – levessel, csirkés palacsintával, halsalátával és szederlével. 
Evés után a Petrogradszkaja városrész felé vettünk az útirányt, ahova a szigetről a vicces nevű Csere híd (Биржевой мост, Birzhevoy most) vezet. Épp a híd közepén andalogtunk, amikor nagy forgalom következtében lelassított mellettünk a magyar jégkorong-válogatott busza. Teljesen megörültünk, úgyhogy önkéntelenül is elkezdtünk integetni nekik, amit a csapat egyik kapusa, Hetényi Zoli egy kissé belassult, életunt biccentéssel honorált.
-         Nem tűnt túl boldognak!” – állapította meg mosolyogva Andi, ahogy a busz eltűnt a szemünk elől.
-         Biztos nem az, tegnap 6 gólt kapott a kanadaiaktól és le kellett cserélni. Valószínűleg ma a franciák ellen nem ő fog védeni, úgyhogy valahol érthető.” – feleltem. 

Átérve a túloldalra, közelebbről is szemügyre vettük a Bolygó Hollandi névre keresztelt, háromszintes étteremhajót, ahol az orosz és japán konyha mellett brazil ételkülönlegességeket próbálhatnak ki az emberek. 
Innen egyenesen a különálló kis szigeten elhelyezkedő Péter-Pál erőd (Петропа́вловская кре́пость, Petropavlovskaya Krepost) felé vettük az útirányt. Az I. Péter parancsára 1703. május 27-én alapított alapított erőd számít az első fontos mérföldkőnek Szentpétervár történetében. Innen, ebből a kezdetben fából tákolt erődből nőtte ki magát a város közel 5 milliós metropolisszá közel 300 év alatt. Az erőd emlékezete azonban távolról sem annyira felemelő, mivel építése közben munkások százai haltak meg, a benne kialakított börtönökben ezreket tartottak fogva, s kínoztak meg, köztük I. Péter saját fiát, Alekszejt is, akit a cár elleni összeesküvéssel vádoltak.

Keresztülsétáltunk a kis sziget délnyugati csücskében lévő parkocskán, melyről egy homokos folyóparti strandra értünk ki. Meglehetősen mulatságos jelenet lehetett, ahogy a félmeztelenül sütkérező helyiek között mi hosszúnadrágban és pulcsiban evickélünk éppen át a homokon. 
A strandról a rettegett Néva-kapun léptünk be az erőd falain belülre – sok elítélt számára ez a kapu jelentette a halál felé vezető utat, mely vagy hosszú kínkeserves száműzetés, vagy a gyors kivégzés formájában testesült meg. A bejárattól jobbra, az ágyúkkal teletűzdelt Nariskin-bástyát találjuk, ahonnan – kisebb megszakítással – 1873 óta naponta szól a déli ágyúszó.
Vele szemben a Parancsnoki ház terül el, amely egyszerre szolgált az erőd parancsnokának lakhelyéül és rögtönzött bíróságul, ahol kihallgatásokat, ítéleteket hajtottak végre a szerencsétlen politikai elítélteken. Akikre a börtön várt, az egy kőhajításnyira lévő sötét, komor Trubeckoj-bástya épületébe kerültek. Akiket kifejezetten érdekel, milyen sors várt az állam ellenségének nyilvánított elítéltekre és önként le akarja lombozni saját napját, az bejárhatja az immár múzeumként működő épületet.
Hát mi ennél némileg szebb, magasztosabb folytatásra vágytunk, úgyhogy figyelmünket inkább az egész erőd legnagyobb látványosságának számító aranyozott, karcsú, hegyes tornyú Péter-Pál-székesegyház (Петропавловский собор) felé fordítottuk. 123 méteres magasságával a világ legmagasabb ortodox templomi harangtornyával büszkélkedhet, melyet a város szinte minden pontjáról könnyű beazonosítani. Építése még 1712-ben kezdődött el, s végleg csak 1733-ban, 8 évvel I. Péter halála után fejezték be. Innentől ez a templom szolgált a cári család tagjainak végső nyughelyéül. 
Kifizettünk a fejenként 450 rubeles belépőt, majd körülnéztük a csodaszép templomban. A sírhelyleírást böngészgetve beazonosítottuk a legismertebb cári uralkodók fehér márvány szarkofágjait – köztük I. (Nagy) Péterét, II. (Nagy) Katalinét, a merénylet áldozatául esett II. Sándorét vagy a bolsevikok által brutálisan kivégzett utolsó Romanov uralkodóét (II. Miklós) és családjáét. Utóbbiakat egy külön kis bejárat melletti helyiségben találjuk, melyet megtekintve a figyelmes szemlélő felfedezheti a nyugaton is jól ismert Anasztázia nagyhercegnő sírját is.


Kilépve a templomból kilépve, felfigyeltünk a Parancsknoki ház bejárata előtt csoportosuló kisebb tömegre, akik nagy lelkesen fotózgattak valamit a járdaszinten. Közelebb érve Andi csillogó szemekkel, mosolyogva felkiáltott:

-         Jaaaj, nyúúúsziiiii!!!

Egy imádnivalóan aranyos kis szobor volt a figyelem középpontjában, amely öt nyuszit ábrázolt, amint négyen éppen próbálják felsegíteni a lent maradt társukat a magas lépcsőn. Komolyan, meg kell zabálni az ilyet. Kivártuk a sorunkat, s megörökítettük magunkat a bronzbaöntött tapsifülesekkel. 
Innen szépen lassan a kijárat felé orientálódtunk, ahol már egy embernagyságú nyúlszobor várt minket. Ha még nem lett volna elég gyanús, pár lépésnyire innen, az erődöt elhagyó Joannovszkij hídon sétálgatva újabb nyuszi szoborra leltünk, mely a széles csatorna vizében álló facölöp tetején gubbasztott. 

Ennyi nyúl egy helyen nem lehet a véletlen műve, úgyhogy rövidúton utána is néztünk a rejtélynek. Kiderült, hogy a Péter-Pál erőd kicsiny szigetének a neve eredetileg Zayachy ostrov (Заячий остров), magyarul a Nyulak-szigete. Az történelmi tény, hogy korábban jelentős nyúlpopuláció élt itt a szigeten, viszont ehhez a cölöpös nyuszikához pluszban még egy vicces legendát is találtunk – eszerint az egyik árvíz alkalmával a megrémült tapsifüles úgy menekült meg a gyilkos áradástól, hogy belebújt Nagy Péter egyik csizmájába. Csakúgy, mint a belvárosi macskák esetén, a helyiek itt sem tudják megállni, hogy szerencsehozás címén ne hajigálják meg a szegény nyusszanatot némi apróval, azon próbálkozva, hogy fennakad-e a kis érme az állat két lába közötti kis részen. Két kopejkát mi is beáldoztunk a móka oltárán, de hiába céloztunk jól, továbbpattant a nyusziról az apró, és sok más társával a folyómederben végezte. Ha jobban belegondolok, mostanra már kisebb vagyon figyelhet ott a víz mélyén.

Mielőtt továbbsétáltunk volna, Andi diszkréten felhívta a figyelmemet, hogy akár elnyammoghatnánk egy fagyit ebben a szép napos időben. A szomszédos kis parksávban éppen láttunk egy mobil fagyiárust, úgyhogy odalibbentünk megtekinteni a kínálatot. Alig 5-6 féle ízből lehetett volna választani, azt is aranyárban mérték (250 rubel/gombóc), de hiába egyszer élünk, még rá is szántuk volna pénzt, úgyhogy odaálltunk a fagyiskocsi elé és türelmesen vártunk, hogy a hölgy lassított felvételt idéző gyorsasággal eltörölgesse az egyik üres fagyitartót. Amikor már vagy két perce ácsorogtunk ott előtte 20 centire, megszólítottam, de a füle botját sem mozdította. Amikor az újabb kétszeri próbálkozásra sem fogta az adást, hogy valaki éppen PÉNZT akarna neki adni néhány nyamvadt túlárazott gombócért cserébe, meguntuk az egészet és továbbálltunk.

Keresztülvágtunk a főút túloldalán elterülő Troitskaya ploshchad-on, s megkerestük I. Péter onnan egy saroknyira lévő házikóját. A város alapítójának szerény kis kétszobás faházát szerencsére eredeti állapotában sikerült megőrizni, s jelenleg múzeumként üzemel. Pechünkre pont a mai nap volt zárva, úgyhogy jobb híján, továbbgyalogotunk a Petrovszkaján a híres Auróra (Аврора) hadihajó irányába. Megérkezve a feltételezett helyre, a cirkálónak csak a hűlt helyét találtuk.
-         Ööö, hát…pedig határozottan itt kellene lennie!” – vakartam értetlenül a fejemet a térképet böngészve.
Utólag derült csak ki, hogy az orosz haditengerészet emblematikus hajóját felújítják éppen, s csak nyáron hozzák vissza az eredeti helyére. Az 1900-ben elkészült híres cirkáló az 1917-es pétervári felkelés egyik fő szimbóluma lett, amikor a hajót megkaparintó bolsevikok az Auróra fedélzetéről leadott ágyúlövéssel adtak jelet a Téli Palota ostromára. Mivel szorosan kapcsolódik a város történelméhez, a II. világháború után igyekeztek múzeumhajóként felújítani a cirkálót, mely idővel népszerű turistalátványossággá nőtte ki magát.
Az elmúlt néhány óra balszerencséi után szerettük volna, hogy a rossz sorozat legalább ne folytatódjon, s ha már buktuk a Péter cár házikóját és az Aurórát, legalább az esti meccset ne késsük le. Bölcsen tehát elindultunk visszafelé a legközelebbi metrómegálló (Gorkovskaya) felé az útirányt, ahonnan 50 percnyi metrózás következett vissza Alexékig. A családfőt szerencsére a megbeszélteknek megfelelően otthon találtuk, épp bőszen tanult valamilyen IT-s szakkönyvet. Kipakoltuk a táskánkból a felesleges cuccokat, kiraktuk a tükörreflexes gépeket, mivel biztosra vettem, hogy a jégcsarnokba nem engedik be őket, majd előkaptuk a magyar mezeinket (most már Andinak is van sajátja), s indulhattunk is.

Én már eleve büszkén a magyar nemzeti színekbe öltözve vonultam az utcán is, s határozottan jó érzéssel töltött el, ha egy tükröződő kirakatablakban megláttam magam. Hiába, imádok hokimezben meccsre menni!

Indulás előtt vettünk még két péksüteményt egy látványpékségnél, majd metróra pattantunk. A #5 (lila) vonalon lévő Sportivnaya (Спорти́вная) állomásig kellett mennünk, ahol már a nemzeti színekbe öltözött hokiszurkolók tengeréből arra következtethettünk, jó helyen járunk. A 2016-os IIHF A-csoportos jégkorong-világbajnokság szentpétervári helyszínéül a 7000 fő befogadására alkalmas Jubelejnyij Sportkomplexum (Спортивный комплекс Юбилейный, Sportivniy kompleks Yubileyniy) szolgált. Az aréna mellett alakítottak ki egy szerény méretű kis szurkolói falut, ahova már csak motozás után lehetett bejutni.
Bemenetel előtt előkaptuk még az induláskor vett péksütiket, de az elméletben valamilyen hússal és sajttal töltött, gyakorlatban 99% tésztának beillő csodák kifejezetten száraznak és ízetlennek bizonyultak, jóleső uzsonnának aligha nevezhettük őket.
Ezután körbenéztünk a szurkolói faluban, melyen belül az első utunk a szuvenírboltba vezetett. Hokivébéről két dolgot szoktam mindig hozni magamnak – a VB logójával ellátott emlékkorongot és a hivatalos kabalaállat plüssfiguráját. Van már például Cooly bocim a 2009-es zürichi VB-ről, Gooly farkasom a 2011-es kassai VB-ről, Volat bölényem a 2014-es minszki VB-ről és Bobek nyuszim a 2015-ös prágai VB-ről. Amikor megtudtam, hogy az idei hokivébé hivatalos kabalaállata a cuki, jópofa husky, Lajka lesz, biztosra vettem, hogy hokis állatkertem újabb taggal fog bővülni. Ehhez képest, amikor megláttam a plüss Lajkát, elfogott a borzalom:
-         Jesszusom, ez mi?” – hüledeztem Andinak.
-         Hát, leginkább egy kék mókusra emlékeztet. Miért, minek kellene lennie?” – monda Andi.
-         Egy huskynak…” – feleltem még mindig hitetlenkedve.
Feltúrtam az összes plüsst, hátha találok olyan példányt, ami legalább nyomokban kutyára emlékeztet, de egyik rondább volt, mint a másik. Végül hagytam az összeset a fenébe, s Andi tanácsára a VB logós emlékkorong mellé egy lajkás korongot is kértem, amely kárpótolt a plüssfigurákért.
Mivel még volt egy bő óránk a meccs kezdetéig, vettünk egy aranyárban mért (250 rubel / 0,4 liter), csapolt Krusovicét, amely ízét tekintve nyomokban talán sört is tartalmazhatott. A vízízű lötty végleg feltette a koronát erre peches napra – a Péter cár faházikója zárva, Auróra nincs a helyén, förtelmes péksüti uzsonnára, mókusfejű plüss Lajka és drága, vizezett sör... Úgy tűnik ez egy ilyen nap!

Sajnos a várva várt Magyarország-Franciaország sem dobott sokat ezen a rossz sorozaton. A magyar csapat lehengerlően kezdett, a franciák csak kapkodták a fejüket, mint a veres paripa, ennek ellenére a vezetést mégis ők szerezték meg (0-1). Szerencsére a magyarok kihasználva egy emberelőnyt hamar egyenlítettek Vas Márton révén (1-1). Az öröm nem tartott sokáig, a franciák gyakorlatilag a semmiből lőttek még két gólt a szünet előtt (1-3). A második harmadban teljesen összezuhant a magyar csapat, semmi sem jött össze, kész csoda, hogy az egész harmadot egy kapott góllal megúsztuk (1-4). Ráadásul a francia szurkoló tábor tőszomszédságában ülünk, akik rendkívül idegesítő frekvencián, megállás nélkül éltették kapusunkat, Cristobal Huet –et:
-         Cristobal!!! Cristobal!!! Cristobal!!! Cristobal!!! Cristobal!!!” – skandálták folyamatosan.
-         Még egyszer kimondják, hogy Cristobal, felpofozok valakit…” – füstölögtem.
A „cristobalozó” franciáknál is irritálóbb jelenségnek bizonyult az előttünk ülő infantilis, zöld Ak Barsz Kazany mezes srác és kompániája, aki a magyar csapat bekapott góljainál vagy szerencsétlen megmozdulásainál hangosan gúnyolódtak és vihogtak, mint két hiéna.
A meccs vége 6-2-es vereség lett, s csak remélni tudtam, hogy ennél csak lesz jobb ezen a vébén.

Nagyjából éjfél előtt nem sokkal értünk haza, Alex mosolyogva várt minket. Beszélgettünk még egy kicsit, majd mindannyian nyugovóra tértünk.


9. nap – Szentpétervár: Carszkoje Szelo (2016. május 11.)

A kora reggel fél hetes kelésben nem volt pardon, mire Alexék diszkréten bekopogtak pontban félórával később, már felöltözve, összepakolva vártuk őket. Megkínáltak egy kis gyümölcsös kásával minket reggelire, majd váltóturnusban álltunk sorba a fürdőszobához.
Előzékenyen előreengedtem mindenkit, ám mire rám került a sor, már igencsak nagy volt a kényszer. Beszabadultam a fürdőszobába, sietve végigraktam vécépapírral az ülőkét és lehuppantam trónolni. Miután minden tekintetben megkönnyebbültem, lehúztam a vécét. Eddig ugye egy elég átlag vécézésnek tűnik az egész. A dolgok itt kezdtek viccesre fordulni. A „cucc” ugyanis nem folyt le, sőt a víz kezdte elárasztani a csészét, valami dugulás történt.  Csak ekkor vettem észre, valaki beledobta az előző adagnyi vécépapír gurigáját, azon ült fel minden.
-         Biztos a kislány, Alexa dobta bele!” – állapítottam meg magamban. – „Most mitévő legyek? Tök ciki lenne szólni a Larissáéknak, hogy hé, eldugult a vécétek, segítetek kiturkálni onnan az a gurigát?” – gondoltam végig ezt a képtelen helyzetet, majd arra jutottam, ez vállalhatatlanul égő lenne.
Úgyhogy magam kellett megoldanom a helyzetet, méghozzá gyorsan, a többiek is használták volna a fürdőt. Megpróbáltam a vécékefével kipiszkálni a gurigát, sikertelenül, csak annyit értem el vele, hogy legalább a „cucc” leöblítődött mellőle. A negyedik lehúzás után sem változott innen a helyzet, s beláttam az elkerülhetetlent – a puszta kezemmel kellett belenyúlnom a vécébe, és kihalászni a renitens gurigát. Teljesen leizzadtam ettől az élménytől, és olyan tisztátalannak éreztem magam, mintha házi malac létemre a saját fekáliámban hemperegtem volna. 
A slusszpoén az egészben, hogy miután ötszörösen lesikáltam a kezemet és kijöttem a fürdőből, megemlítettem Larissának az esetet:
-         Larissa, figyelj, előbb eldugult kicsit a vécé, biztos Alexa dobta bele véletlenül a gurigát…” – kezdtem bele, mire Larissa mosolyogva legyintett.
-         Jaj, semmi gond, ne is törődj vele, én dobtam bele. Mi mindig beledobjunk, ez ilyen lebomló fajta…”
-         Öö, hát, izé…akkor jó…akkor nem szóltam…” – feleltem habogva.
Mikor elmeséltem Andinak az egészet, szó szerint kitört belőle a röhögőgörcs, csak úgy potyogtak a könnyei. Még napokkal később is, amikor szó került erről a kis vécés epizódról, hangosan felhahotázott.

Mielőtt elbúcsúztunk volna, készítettünk velünk néhány közös képet, majd elköszöntünk tőlük.
A mai napra a csodálatos cári kastélyhoz, a Carszkoje Szelohoz terveztünk kirándulást, ám az időjárás sok jóval nem kecsegtetett, lógott az eső lába és sűrű felhő borította az eget. 
Az új CouchSurfinges szállásadónkkal, Olyával azt beszéltük meg, hogy még carszkoje szeloi kirándulás előtt elugrunk hozzá, letenni a cuccunkat, mivel az esti meccs előtt nem fogunk tudni már találkozni (Olya este 8-ig dolgozik, a meccs viszont 20.15-kor kezd), és a stadionban biztos nem engednének be minket olyan nagy táskával. Megkerestük a megadott címet, mely a Fontanka folyó mentén, a Pestelya ulicában lévő régi bérházat takarta. Bepötyögtük a kapott számkódot, mire kinyílt a vaskos bejárati ajtó. A bejárati hallal szemben egy kis fülkében egy idős néni ült, aki a nyikorgó ajtó nyílására azonnal felkapta a fejét, és bizalmatlanul meresztgette felénk a szemét. Látva a megilletődöttségünket, elkezdett idegesen felénk hadonászni és beszélni valamit oroszul, aminek a hanghordozásából arra következtettem, hogy nem vagyunk szívesen látva, s leginkább nincsen itt semmi keresnivalónk. Gyorsan felhívtam Olyát, aki azt javasolta, ne zavartassuk magunkat a kis sötét lyukban szitkozódó öregasszonyon, hanem jöjjünk fel a 3. emeletre. A nénike szúrós tekintetétől kísérve felhúztuk a csíkot, majd nem tudva, melyik ajtó is a miénk, vártunk néhány pillanatot. Pár pillanattal később fordult a zár, s egy vidám, mosolygós lány nyitott ajtót – Olya.
Kevés olyan emberrel találkoztam eddig, akinél már a legelső pillanatban, a legelső megnyilvánulásakor teljesen biztos voltam benne, hogy tök jól ki fogunk jönni. Folyton fülig ér a szája, nyitott, érdeklődő, vidám, laza, vicces, bohém, bevállalós, s egész lénye csak úgy árasztja magából a pozitív energiákat. Valamilyen furcsa IT-s munkája van, ezért némileg elcsúsztatott munkarendben dolgozik, déltől este nyolcig.
Maga a lakás meglehetősen tágas, amelyen hárman osztoznak lányok, mindenkinek van saját szobája, míg a vendégek – így mi is – a közlekedőben lévő, kihúzható pamlagon kapnak helyet.
Miután lecuccoltunk, Olya megkínált minket teával, keksszel, csokival, sajttal és banánnal, s kiülve a konyhába utazásos sztorikat meséltünk egymásnak. Mutatott például képeket a legutóbbi norvégiai kiruccanásukról Európa legészakabbi pontjánál, megosztottuk egymással az eddigi CouchSurfinges élményeket.

Néhány kósza napsugarat látva, háromnegyed 12 körül úgy ítéltük meg, lehet, mégis bevállaljuk a carszkoje szelói kirándulást a mai napra. Elköszöntünk a munkába igyekvő Olyától, s metróra pattantunk. Az #1 (piros) vonalon lévő Pushkinskaya állomásig mentünk, mely a történelmi jelentőségű Vityebszkij vasúti pályaudvar (Витебский вокзал) alatt helyezkedik el.
Szentpétervár és egyben az egész Orosz Birodalom legelső vasútállomásaként adták át 1837-ben, melyet kifejezetten a cári család részére építettek, hogy minél kényelmesebben elérhessék a nyári rezidenciájukat. 
Csak úgy ámultunk és bámultunk a gyönyörűen felújított, muzeális értékű állomásépületen, majd megkerestük a pénztárt. A jegyet Puskinig kellett váltani, s fejenként mindössze 46 rubelbe (kb. 200 Ft) került. 
Szerencsénkre még éppen sikerült elérnünk a 12.55-kor induló vonatot, különben várhattunk volna egy jó félórát a következőre.

Bő 30 perces vonatozás után érkeztünk meg Puskinba (Пушкин), ahonnan minibuszra kellett szállni, mely a palota bejáratától nem messze tett le minket.
A magyarul „cári falu” elnevezésű Carszkoje Szelo (Царское Село, Tsarskoe Selo) egyike a leghíresebb orosz cári rezidenciáknak, mely Puskin város részeként hatalmas, 567 hektáros, parkokkal tarkított területet fog közre. Az uralkodói birtok központi eleme, az 1752-ben Bartolomeo Rastrelli által tervezett pompás Katalin Palota (Екатерининский дворец, Yekaterininskiy dvorets), melyet Erzsébet cárnő saját anyjáról I. Katalinról nevezett el. A gazdagon díszített, bugyikék színben pompázó rokokó palota kiváló nyári rezidenciaként szolgált a cári család számára, míg a girbegurba tavacskákkal, pavilonokkal, színes virágágyásokkal, gondosan metszett sövényekkel és hangulatos erdősávokkal színesített Katalin Park (Екатерининский парк) igazi nyugalom szigetének számít. 
A bejáratnál kizárólag csak a parkba szóló belépőket lehet megváltani, ez mindössze 120 rubel fejenként, míg a palotába szóló jegyek bent az épület belső pénztárában vehetők meg. Az időjárással úgy tűnt, óriási szerencsénk van, délelőtt még egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy mostanra néhány kósza felhőtől eltekintve verőfényes napos időnk lesz. A palota keleti végében lévő cári kápolna aranyozott hagymakupolái vidáman csillogtak a napfényben, ezért csábító volt a gondolat, hogy előbb inkább a parkban tegyünk egy sétát, hátha később újból beborul az ég. 
Megnéztük az Alsó és Felső fürdő épületét, melyből előbbi az udvaroncoknak, utóbbi a cári család részére volt fenntartva. Elsétáltunk a palota kicsinyített másának tűnő Ermitázshoz is, ahol Erzsébet a vacsorákat tartott kisebb vendégcsoportok részére, majd a Nagy-tó mentén folytattuk a sétát. 
A parkban itt-ott fellelhető épületek és építmények amúgy nem igazán fűzhetőek fel egy jellemző építészet stílus mentén. A vöröstéglából épült, holland Admiraliás leginkább egy mini erődhöz hasonlít, míg nem messze tőle egy Török fürdő muszlim hangulatot árasztja magából, s akkor még nem szóltunk a tó közepén magasodó, 25 méteres Cseszmenszkaja oszlopról (Чесменская колонна), mely az oroszok törökök fölött aratott Égei-tengeri győzelmének állít emléket. De a kínai vonal is képviselteti magát Patak pavilon által. 
Ha már erre jártunk, megnéztük a Korsós lány szobrát, mely a fő inspirációt jelentette Puskin egyik ismert művéhez. A szobor apropóját egy kissé lehangoló legenda adta, mely szerint a leányzó a vizeskancsó eltörését követően élete végéig ülhetett a végeláthatatlanul csordogáló vízfolyam mellett. 
Ahogy sétáltunk vissza a palotához, észrevettük egy kisebb csoport lelkesen kattintgatja a fényképezőgépét a föld felé fordulva. Mint kiderült, egy kíváncsi mókus magánshowja keltette a felbolydulást, aki a csalogató tökmagkínálat oltárán, egy-egy villámgyors roham erejéig félretette a félelmét és valószínűtlenül közel merészkedett az őt fényképező turistahadhoz. Mi is elővettük a két napja a Sennaya ploshchad-on ingyen kapott szotyis zacskót és egy marékkal a mókus felé nyújtottuk. A felkínált ételre azonban teljesen más irányból csaptak le – a levegőből. Két veréb robbant rá a szomszédos fákról, s olyannyira nem zavartatták magukat az emberek közelségétől, hogy gyakorlatilag még válogatni is nekiálltak a magok között. Innentől a madarak kézből történő etetésével szórakoztattuk magunkat Andival, melynek végén több vicces videó és kép is született. 
Ezután visszabattyogtunk a Katalin Palotához (Екатерининский дворец, Yekaterininskiy dvorets), s megvettük a belépőjegyeket (580 rubel). 
A fenséges uralkodói szobák, gazdagon dísztett, rokokó stílusú báltermek és étkező szobák látványa önmagában döbbenetes élmény, viszont rettentően hiányzott egy angol nyelvű idegenvezető, aki az egyes helyiségekkel kapcsolatos érdekességeket is elmondja. Nem akartuk elhinni, de egy az UNESCO Világörökség részének nyilvánított, világhírű hely és egyben népszerű turistalátványosságnál gyakorlatilag nincs angol nyelvű idegenvezetés, bezzeg kínai, orosz és német egyszerre több is indult. Ráadásul valamilyen fura felfogásban, csak turnusokban engedték át egyik helyiségből a másikba a látogatókat, amiből következik, mi is csak úgy tudtunk haladni, ha éppen aktuálisan valamelyik csoporthoz csapódtunk. Mivel a német csapat rendkívül lassan mozgott, jobb híján a kínai idegenvezető mondókáját lestem, hátha megértek belőle valamit:
-         Na, érted mit mond?” – kérdezte lelkesen Andi.
-         Hát…azon a festményen…elvileg a cárnő nővére…vagy nagymamája látható…ezt a kettőt mindig keverem kínaiul…és…(2 perccel később)…asszem…szeretett táncolni…” – szóval nem voltam túl hatékony kínai tolmács.
Szóval az információ rengetege helyett inkább igyekeztünk élvezni a látottakat. A nagyobb volumenű bálok, bankettek tartására használt, több mint 1000 négyzetméter alapterületű, gazdagon aranyozott, pompás Nagyterem (más néven Fénycsarnok) például keresztben faltól falig átfogja az egész palotát, miközben a mennyezeten egy gigantikus méretű festmény látható, mely Oroszország győzelmét szimbolizálja. 
Meg kell még említeni a Lovagi étkezőt, a Zöld étkező szobát, a cári audencia és portrétermeket, ám a legfőbb látványosság kétségkívül a Borostyán terem (Янтарная комната, Yantarnaya Komnata). 
A több ezernyi borostyándarabból mozaikszerűen kirakott szoba kialakítása a német Andreas Schlüter nevéhez fűződik, a borostyánelemeket pedig I. Vilmos porosz király adta ajándékba. A helyiség fényét ezen kívül számtalan aranyozott levél, s díszes tükör emeli. Sajnos a felbecsülhetetlen értékű eredeti Borostyán terem a II. világháború pusztításainak esett áldozatul. Hiába próbálták meg az oroszok egy letapétázott műfal mögé elrejteni ezt a híres műalkotást, a németek seperc alatt rájöttek a trükkre, s elemeire bontva Königsbergbe szállították az egész szobát. Valószínűleg az eredeti elemek elpusztultak a későbbi ostromban, úgyhogy a korábbi tervek alapján csak 2003-ra sikerült helyreállítani ezt a páratlan termet. 
https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/8e/0c/a4/8e0ca4bb43d113508979d1a8bc1091d9.jpg
A Borostyán szobában sajnos tilos fotózni, s ezt nagyon szigorúan is veszik, úgyhogy igyekeztünk minél inkább magunkba szívni ezt az élményt.
Miután végigjártuk az összes helyiséget, a ruhatárak felé vezető úton a háborúban borzalmas pusztítást átélt palota rekonstrukciójáról nézhettünk meg egy rendkívül szomorú hangulatú képes összeállítást.
Ezt követően felvettük a ruhatárból a cuccunkat, majd elindultunk visszafelé a buszmegálló irányába. Bár a nap még mindig vidáman sütött, a nem is olyan messzi távolban már valószínűtlenül sötét eső felhők gyülekeztek. Szerencsére éppen jött egy vonatállomás felé közlekedő busz, amire felpattanva perceken belül az állomásnál találtuk magunkat. Gyorsan megvettük a jegyeket, s kisiettünk a peronra, ahova pillanatokon belül befutott a Szentpétervár felé tartó járat. Pont időben, ugyanis az eső is ekkor kezdett rá, úgyhogy ennél tökéletesebben nem is időzíthettük volna az indulást. A vonatút sem telt egyhangúan, ugyanis időről időre végigjárták a kocsikat az „árus bácsik”, akik nagy elánnal kínálgatták portékáikat a szinte teljességgel érdektelen utazóközönségnek. Talán sikeresebbek lettek volna, ha a kínálatuk nem pusztán fogkeféből és Oroszország térképből áll, mivel ezeket nyilván mindenki egy elővárosi vonatúton szeretné beszerezni. Ráadásul a világtérkép nem az Európában megszokott elrendezés szerint nézett ki, hanem középpontjában Oroszország figyelt, míg a világ maradék részének a Föld mindössze 10%-a jutott.   
Délután fél 6-re értünk vissza Szentpétervárra. Kései ebéd gyanánt ezúttal valamilyen új helyet szerettünk volna kipróbálni, ezért a Moszkovszkij-pályaudvarral szemben lévő, általunk már korábban kinézett Selkuncsik (Щелкунчик) nevű étterembe ültünk be. A korábbiakhoz hasonlóan itt is az önkiszolgáló rendszer működik. Mindketten scsí levest és nyársra tűzött, fűszeres csirkefasírtot ettünk sült krumplival, kukorica salátával.
Innen egyenesen az esti meccs helyszínére mentünk, ahol a Jubelejnyij körül már nagy számban gyülekezett a magyar és finn szurkolótábor. 
Bár a mérkőzést megelőzően kiváló hangulat uralkodott a csarnokban, finoman szólva nem tápláltam hiú reményeket a mérkőzés végeredményét illetően. A finn csapat a világ egyik legjobbjának számít, ráadásul ezen a világbajnokságon egészen lehengerlően játszottak. 
Egyik legjobbjuk, a Patrik Laine, alig múlt 18 éves, de eddig 3 meccsen 4 gólt termelt, s kora egyik legnagyobb tehetségének tartják. Mindezeken felül, a csapatuk tele van olyan tapasztalt NHL-játékosokkal, mint Leo Komarov, Mikael Granlund, Aleksander Barkov, a kapus Niklas Backström, vagy a csapatkapitány Mikko Koivu. 
A cseppet sem bíztató esélyek ellenére nagyon bíztam benne, hogy a magyarok derekasan fognak küzdeni és megnehezítik a finnek dolgát. Nosztalgikusan emlékeztem vissza arra a 2009-es budapesti barátságos mérkőzésre, melyen óriási meglepetésre, hosszabbításban 4-3-ra legyőztük őket.
A meccsen ezúttal a 22 éves Vay Ádám kezdett a magyar kapuban.

A mérkőzés nagy elánnal kezdődött, láthatóan megleptük a sokkal könnyebb meccsre számító finneket, kis szerencsével még a vezetést is megszerezhettük volna. Az idő múlásával lassan átvette az irányítást a finn csapat, de a főlényük meddő maradt, Vay Ádám kiválóan védte a kapunkat. 
A gólnélküli első harmad után nagyon belekezdtek a finnek, gyakorlatilag rongyosra lőtték a kapunkat, s hatalmas nyomás alatt tartottak minket, amely a 37. percben ért góllá (0-1). 
A harmadik harmadban az 50. percig tudtuk tartani a nagyon tisztes egygólos hátrányt, ekkor Koivu lőtt hatalmas gólt egy ellentámadás végén (0-2). A kegyelemdöfést az 57. perc hozta meg, amikor Laine passzából Barkov használt ki egy emberelőnyt (0-3).
A 3-0-s vereség és 51-13-as kapura lövési arány ellenére szerintem minden magyar szurkoló méltán lehetett büszke a csapatra, mindvégig hajtottak, küzdöttek, de derekasan helyálltak egy sokkal jobb ellenféllel szemben.
A mérkőzés után hazamentünk Olyáékhoz, ahol az egyik lakótársa, Erin nyitott ajtót. Az a vicces az egészben, hogy őt már ismertem valamilyen szinten, ugyanis a CouchSurfinges keresgéléskor neki is írtam, sőt váltottunk néhány üzenetet is. Mindannyian bevonultunk a konyhába, s Olya kifaggatott minket a mai napi kirándulásról és a meccsről. Végül éjszakába nyúlóan ott ragadtunk beszélgetni egy bögre tea mellett, s csak akkor tértünk nyugovóra, amikor már mindenkinek majd’ leragadt a szeme.


10. nap – Szentpétervár: Peterhof (2016. május 12.)

Negyed 10 körül kezdtem ébredezni arra, hogy Andi pakolászik mellettem. Míg elvonultam gyorsan hajat mosni, Olya készített mindannyiunknak reggelit, méghozzá finom paradicsomos-zöldbabos tükörtojást, pirítóssal, feta sajttal és salátával. 
Evés után Olya megnézte nekünk, hogyan juthatunk el legkönnyebben Peterhofba, majd indulás előtt elintéztünk egy fontos telefont. Ugyanis a tegnapi meccsen, teljesen véletlenül Andi összefutott egyik szegedi ismerősével, aki pont a szentpétervári magyar főkonzulátuson dolgozik. Kifaggattuk, hogy mit gondol az egész kötelező rendőrségi regisztrációs dologról, mire megadta a főkonzulnak a számát, mint a lehető legbiztosabb információforrást ebben a kérdésben. Olya felajánlotta, hogy használhatjuk az ő telefonját, Andi pedig felhívta a főkonzult, aki rendkívül segítőkésznek bizonyult. Teljesen egyértelmű, fekete-fehér választ ugyanakkor ő sem adott. A lényeg, hogy ha 7 napig egy helyen tartózkodunk, akkor kell a helyi rendőrörsön regisztrálni, s mivel ez a mi esetünkben pont nem állt fent, tulajdonképpen nincs rá szükség. Jó tanácsként még azt ajánlotta, hogy az összes vonatjegyet őrizzük meg, hogy tudjuk bizonyítani, mikor érkeztünk és indultunk tovább.
Ettől némileg megnyugodtunk. Mindezt elmeséltük Olyának, aki mosolyogva helyeselt:
-         Szerintem se aggódjatok, ez Oroszország! Inkább örülnek majd, hogy végre elhagyjátok a mi gyönyörű országunkat, eszükbe sem jut majd ezen akadékoskodni!” – mondta kissé szarkasztikusan.

Ezt követően megbeszéltük, hogy este 8 körül beülünk közösen sörözni és meccset nézni egy bárba, majd elköszöntünk tőle.
Útközben betértünk egy boltba venni ásványvizet, csokit és valamilyen puszedliszerű kekszet, majd felszálltunk a jó öreg #1 metróra. Az utolsó előtti megállóig, a Leninsky Prospekt-ig (Ленинский проспект) kellett utaznunk, mely nem bizonyult egy bonyolult küldetésnek. A hosszú metróút alatt Andi rám dőlve bealudt, s a döbbenetes szépségű Avtovo (Автово) állomásra érve csak azért nem ugrottam föl fotózni egyet, mert nem akartam szegényt felébreszteni.

Megérkezve a Leninsky Prospekt-re, pontról pontra követtük Olya leírását, hol és merre kell kijutni az aluljáróból, hogy ott lyukadjunk ki, ahonnan a Peterhofba közlekedő #240 marshrutka indul. A minibusz éppen bent állt a megállóban, úgyhogy felpattantunk rá és kifizettük a fejenként 70 rubeles díjat.
Az út nagyjából egy óra lehetett Peterhof (Петергоф, Petergof) városáig, a busz pedig pontosan a palota bejárata előtt tett le minket.

A világhírű, UNESCO Világörökség részének nyilvánított csodálatos palotakomplexumot találóan az „Orosz Versailles” néven is szokták emlegetni. Az elnevezés nem véletlen, ugyanis I. Péter 1717-es versailles-i látogatása alapjaiban járult hozzá a palota és a környező parkok, kertek kialakításához. A munkálatok 1714-ben kezdődtek, s kb. 5000 munkás, építész, vízmérnök, szobrász és kertész dolgozott azon, hogy feszített tempóban ugyan, de 1723-re elkészüljön.
A Sankt-Peterburgskiy prospekt felőli főbejáraton belépve a Felső Kertekbe jutunk, amely még ingyenesen látogatható bárki számára. Peterhof híres szökőkútjaiból néhányat már itt meg lehet csodálni, mint például a Neptun-szökőkutat
Ahogy fotózgattuk a szökőkutakat háttérben a palotával, magyar szavakra lettünk figyelmesek. A hokivébé apropóján magyarokkal találkozni távolról sem tűnt meglepetésnek, de mégis kölcsönösen összemosolyogtunk velük, amikor kiderült, honfitársak vagyunk. Az egyik férfival, aki megkért, hogy készítsek róluk egy csoportképet, szóba is elegyedtünk. 
Milyen kicsi a világ, kiderült, ők is dunakesziek! Velünk ellentétben, ők nem repülővel érkeztek Oroszországba, hanem másfél nap alatt levezették a kb. 2000 km-es távot. Beszélgettünk egy kicsit, majd ők mentek tovább a pénztárakhoz, mi Andival körbefotóztuk a Főpalotának az épületét és keleti szárnyban kialakított, aranyozott hagymakupolákkal díszített kis kápolnát. 
Nem sokkal később, a kasszánál újból összefutottunk velük. A segítségünket kérték, mivel egyikük sem beszélt angolul, s jegyet szerettek volna venni. A belépők távolról sem bizonyultak olcsónak – az Alsó Kertekbe 700 rubelt kellett fizetni a belépésért, míg a Főpalotába szóló jegy további 600 rubel, fejenként. Míg mi megvettük a jegyeinket, ők némileg gondolkodóba estek, s végül abban maradtak, hogy 4-5 fős társaságból az egy szem hölgy bejön velünk (de csak a parkba), míg a többiek inkább legurítanak néhány sört a pénztár melletti büfében. Hát, ízlések és pofonok… Nem akarnék senki minősíteni, de mégis fura nekem, hogy valakik levezetnek oda-vissza 4000 km-t, kibumliznak ide Peterhofba, majd sokallva a jegyárakat nem jönnek be egy ilyen híres helyre, hogy ugyanazt az összeget (vagy többet) inkább egy béna, könnyűszerkezetes büfében verjék el sörre. Teljes mértékig érthetetlen a számomra! 
A fiatal lány ugyanakkor rendkívül érdeklődőnek bizonyult a kultúra iránt, kifejezetten örült, hogy vele tartottunk, s nem maradt egyedül. Rögtön meg is csodálhattuk Peterhof legnagyobb és leghíresebb látványosságát, a Nagy Lépcsősort, melyet a korabeli mérnöki munka csodájaként 64 különböző szökőkút és 200-nál is több aranyozott bronzszobor díszít. 
Akár fentről, a palota teraszáról, akár lentről a Tengeri csatorna mellől szemlélve, a látvány egészen magával ragadó. Az egész kompozíció központjában a harcias oroszlánnal küzdő Sámson alakja látható, mely az 1709-es Svédország felett aratott, poltavai döntő győzelemnek állít emléket. 
 
Nem túlzás állítani, legalább 100 képet lőttem el minden irányból a szökőkút együttesre, igyekezvén megtalálni azokat a kompozíciókat, melyek visszaadják ennek a csodálatos helynek a varázsát.
Innen a Tengeri csatorna mentén sétálgattunk, melyet anno azért alakítottak ki, hogy a cár a Finn-öböl felől érkezve felhajózhasson egészen a palotáig. Elmentünk egészen a kikötőig, ahonnan szárnyashajók indulnak vissza Szentpétervárra.
Ezután a Finn-öböl partja mentén folytattuk az utunkat a Monplaisir Palota felé, amikor egy fából készült kis fehér világítótoronyra bukkantunk. Mivel évek óta rajongok a világítótornyokért, beálltam pózolni ezzel a kis aranyossal is.
A következő megálló a holland gyarmati építészeti vonásokat idéző Monplaisir Palota volt, melyet I. Péter gyakorlatilag egymaga tervezett, saját használatra. A kicsiny nyári palota a maga visszafogottságával és otthonosságával Péter egyik kedvelt helyévé vált, ahova csak a legszűkebb baráti társaságát és legközelebbi tanácsadóit hívta meg. Sajnos a Monplaisir jelenleg felújítás alatt áll, nem látogatható, így mindössze a tulipánokkal szegélyezett kertjét csodálhattuk meg. 
Peterhof amúgy tele van különféle trükkös, játékos szökőkutakkal. Ezek egyike például az a Monplaisir melletti, fehér padnak tűnő szerkezet, amely alkalomadtán vízzel locsolja a gyanútlanul rajta üldögélőket. 
De szökőkutakat alakítottak ki egy tölgyfán, egy fenyőfán, és egy esernyő formájú tetővel rendelkező, kerek padon is, melyet körkörösen körbezár a vízfüggöny, ha bekapcsolják. 
Hasonlóan tréfás megoldás a Sakktábla-hegy vezető erdei úton, 15-20 méter hosszan kialakított, rejtett slagrendszer, mely az út két oldaláról locsolja le mit sem sejtő járókelőket. Utóbbi persze manapság már inkább turistalátványosság, melyet adott időpontokban kapcsolnak csak be. 
Ennek ellenére mindig van néhány vállalkozó kedvű egyén vagy gyerek, akik megpróbálnak végigrohanni a boltívesen locsolt vízsugarak között. Szintén érdekes a már említett sakktábla formájú Sakk-szökőkút, melyet egy domboldalban alakítottak ki. 
Innen szépen lassan visszabattyogtunk a bejárathoz, ahol a lány elköszönt tőlünk, mivel ne akarta megvárakoztatni a fiúkat. Sajnáltuk Andival szegényt, biztos szívesen bejött volna a palotába, ha csak tőle függ a kérdés.
Ezt követően a Főpalotát (Большой Петергофский дворец) jártuk be. Sajnos audioguide-ot itt sem kaptunk és az angol nyelvű idegenvezetésről is lekéstünk, viszont Carszkoje Szelóval ellentétben itt legalább minden teremről volt valamennyi angol leírás. Sajnos nem lehetett fényképezni, viszont a lenyűgöző szépségű Főlépcső, az Állami termek, a Trónterem és I. Péter birodalmi dolgozószobája így is emlékezetes maradt.

Miután bejártuk a palotát, tettünk egy hosszabb sétát az Alsó Park nyugati végében. Megnéztük kívülről a mesterséges tó partján álló kicsiny Marly palotát, a nála még kisebb Ermitázs épületét, majd a tengerpart mentén elgyalogoltunk a hajóállomásra. 
Bár a hazaút tekintetében a marshrutka és metró kombinációja töredéke a szárnyashajóénak, úgy gondoltuk, hajón visszatérni Szentpétervárra egyértelműen feltenné a koronát erre a tökéletes napra. A jegyek fejenként 500 rubelbe kerülnek, több szolgáltató közül lehet választani, mi végül a Peterhof Express mellett tettük le a voksunkat, mely 18 órakor indult.
Az út nagyjából 45 perc lehetett vissza Szentpétervárra, este háromnegyed 7 körül kötöttünk ki az Ermitázs mellett, az Admiralitással szemben. 
Az Olyával megbeszélt sörözős meccsnézés előtt még beültünk vacsorázni az általunk már jól ismert Marketplace-be, majd a Karavannaja ulicán lévő SПБ (SPB, mint Saint Petersburg) bárba siettünk, ahol Olya este 8-tól foglalt asztalt.
A rendkívül hangulatos helyen gyakorlatilag rajtunk kívül alig volt valaki, viszont a bár így is telitalálatnak bizonyult. A lányok ettek finom gombalevest, majd rendeltünk különféle orosz kézműves söröket, melyek rendkívül jól csúsztak ezután a fárasztó nap után. Sörkorcsolyaként kértünk egy-egy tányérnyi rántott sajtrudacskát és fokhagymaszósszal átitatott, pirított feketekenyér csíkokat. 

Ha már Oroszországban vagyunk, semmiképpen sem akartuk kihagyni az igazi vodkázást, úgyhogy Olya rendelt három felespohárnyi Husky vodkát, melyet igazi oroszokhoz méltóan, savanyú káposztával és kovászos uborkával fogyasztottunk. 
Közben fél szemmel néztük a tévében menő orosz-dán hokimeccset is, melyen az oroszok bucira verték szerencsétlen dánokat, melynek szégyenletes 10-1-es vereség lett a vége.

Rendkívül kellemes este volt, jót beszélgettünk, kifejezetten szomorúak voltunk, hogy ez az utolsó közös esténk vele együtt. Mindenesetre próbáltuk győzködni, hogy a két nap múlva esedékes magyar-fehérorosz meccsre jöjjön ki velünk, melynek hallatán egyből fellelkesült.
Végül éjjel negyed 1 körül indultunk haza, s gyors fürdés után szó szerint bezuhantunk az ágyba.


11. nap – Szentpétervár: A Puskin-ház és a hídnyitás (2016. május 13.)

Önmagunkhoz képest meglehetősen későn, 10 óra körül keltünk. Olya ismételten elkényeztetett minket, s reggelire finom omlettel, fetás pirítóssal és forró teával várt minket. Mivel ez volt az utolsó közös reggelink így együtt, igyekeztünk kihasználni a lehetőséget és beszélgetni minél többet. 
Mesélt a jövőbeli utazási terveiről, melyek közül a következő Azerbajdzsán lesz, amit már nagyon vár. A távlati céljai között pedig egy rendkívül izgalmasnak ígérkező dél-amerikai út is szerepel, melyre egy francia barátnője próbálja rábeszélni. A több hónapos kalandot valamilyen kihagyhatatlannak tűnő utazós-dolgozós vízummal lehetne megoldani, mely nagyban megkönnyítené a lehetőségeket. Egy biztos, akárhova is megy, akárcsak én Ludwigot, ő is visz magával a hűséges utazótársát, egy cuki rózsaszín plüss sündisznót.
Reggeli végeztével megragadtuk az alkalmat és készítettünk vele egy közös képet, melynek örömére a bohókás pingvines sapkájában, kezében a tegnapi meccsről hozott magyar zászlóval állt be pózolni.
Ezután összepakoltuk a maradék cuccainkat, s szomorúan bár, de elbúcsúztunk Olyától. Újból felvetettünk neki a holnapi hokimeccs kihagyhatatlan lehetőségét, remélve, hogy bogarat ültetünk a fülébe és sikerül kicsalni őt a mérkőzésre.

Miután kislisszoltunk a barátságtalan recepciós figyelő néni mellett, először a ház tőszomszédságában lévő Pantelejmonovszkij híd (Panteleymonovskiy most) oldalában kiállított piciny madárszobrot vettük jobban szemügyre, melyet Olya tegnap este mutatott. A „Csizsik Pizsik” (Чи́жик-Пы́жик) című, népszerű orosz mondóka után elnevezett, 11 centis kis bronzveréb város egyik legkisebb szobrának számít. A két cicushoz és a csatorna rönkjén csücsülő nyuszihoz hasonlóan, a madárka szobrát is rendszerint apróval sorozzák a járókelők, hátha fennakad a kiálló kőpárkányán és hoz némi szerencsét.

Alighogy lefotóztuk a madarat, egy részeg ember tántorgott velünk szembe, s koordinálatlanul kacsázva minden szemjövőt leszólított, hátha ad neki valami aprót. Láthatóan a hölgyek esetén ennél jobban is akart nyomulni, az elhaladó nők nem győztek szörnyülködni rajta.
Mi már távolról elég szigorúan elhajtottuk, eszébe se jusson bármi módon ránk akaszkodni.
Innen a Mojka mentén elsétáltunk a szállásunkig, a Soul Kitchen Hostelig, mely egy bő 25 percnyi sétára, a Szent Izsák-székesegyháztól egy saroknyira található. A választásnál nem volt nehéz dolgunk, ugyanis a Hostelworld.com rangsorában toronymagasan az egyik legjobb hostelnek választották, és 1200+ elégedett vendég pozitív referenciája is elég meggyőzőnek tűnt. Engem már az első öt percben megnyertek magunknak, mivel szinte lépten-nyomon valamilyen apró figyelmességet és kedvességet tapasztalhattunk. Kaptunk például egy jópofa kis térképet mindenféle hasznos infóval ellátva – állomás, posta, pékségek, kisboltok, éttermek, bárok, főbb látnivalók elhelyezkedése, nyitvatartása, tippek a reptérre vagy Moskovsky állomásra való kijutáshoz, a peterhofi és puskini kiránduláshoz. Olvasósarok, mini könyvtár, ingyenesen használható Apple számítógépek, csocsó asztalok, cipőszárító egység, ingyen kapott beltéri papucs, szuper felszerelt konyha, barátságos, vidám helyiségek, tiszta szobák…még sorolhatnám. 
Nagyon tetszett, hogy a vécé kellemes, fülbemászó zene szól, miközben a fülke falán a trónolás közben unatkozók egy kis kreatív rajzolásban is részt vehetnek – az enyémen például adva volt egy mérgező növényt ábrázoló színtelen rajz, amit valamilyen sztorival ki lehetett egészíteni („Miért mérgező? Milyen színű? Honnan került ide?”) és persze kiszínezni. A szobánkból elénk táruló nagyszerű kilátásra sem lehetett panasz, ugyanis az ablakunk egyenesen a Mojka folyóra nézett. 
ndival kiültünk a széles ablakpárkányra, s nézegettük, ahogy a városnéző hajók időnként elsiklanak a csatornán. Andit gyakorlatilag alig lehetett kirobbantani erről az idilli helyről, s látszott már azon morfondírozik, hogyan lehetne a mi kis piciny lakásunkban is kialakítani egy ilyen zugot, ahova odakuporodhat egy könyvvel olvasni.
Egy rövid pihenő után újból felkerekedtünk, s folytattuk a városnézést. A mai napi első kitűzött látnivaló az innen negyedórányi sétára lévő Puskin-emlékház volt, ahol a híres orosz költő-író élete utolsó fél évében lakott. 
Az orosz irodalom egyik legnagyobb alakjának tartott Puskin neve elválaszthatatlanul egybeforrt Szentpétervárral, itt töltötte legtermékenyebb éveit, s végül 1837 telén itt is érte utol a halál mindössze 37 évesen, miután halálos sebet kapott a feleségével nyíltan flörtölő, Georges Charles d'Anthès francia katonatiszttel folytatott pisztolypárbajban. Utolsó otthonát, ahonnan a végzetes párbaj helyszínére elsietett, majd ahova pár órával később félholtan, halálos sebesüléssel visszahozták, megőrizték eredeti állapotában, s ma múzeumként funkcionál.
A belépő audioguide-dal együtt 310 rubelbe kerül, melyhez mi kértünk fotójegyet is, amely további 200 rubel. A múzeum kifejezetten érdekes, az író számtalan személyes tárgyát meg lehet tekinteni, a saját maga által barkácsolt íróasztaltól, a kedvenc sétapálcáján, könyvein, jegyzetein, személyes levelein és rajzain át a halálos ágyáig. Ez persze távolról sem hatotta meg azt a kisiskolás diákcsoportot, akiket valószínűleg a kötelező kultúrálódás oltárán parancsoltak ki ide irodalmi kirándulás keretében. Bár az idegenvezető hölgy rendkívüli átéléssel és teátrális mozdulatokkal mesélte a szerencsétlenül járt író utolsó óráiban vívott haláltusáját, a gyerkőcök álmos tekintettel és tökéletes érdektelenséggel hallgatták a hosszú monológot.
Ahogy végigjártuk a múzeumot és visszamentünk a ruhatárba a táskáinkért, kaptunk egy SMS-t a fehérorosz jóbarátunktól, Mariától, hogy délután fél 5-kor találkozzunk a Téli palota előtti Palota téren, s utána együtt megnézhetjük az Ermitázst. Andival már alig vártuk, hogy végre viszontlássuk őt, szinte hihetetlen, hogy szinte napra pontosan két éve láttuk egymást utoljára. Vele is a CouchSurfing révén találkoztunk, amikor a 2014-es minszki hokivébé idején elszállásolt minket néhány napra. A csupaszív, vidám, mosolygós lányt azonnal a szívünkbe zártuk, s azóta is folyamatosan tartottuk vele a kapcsolatot. Mivel anno rendkívül megtetszett neki a jégkorong és a hokimeccsek hangulata, felvetettem neki, ha van kedvük, jöjjenek a barátjával Szentpétervárra, fussunk össze és menjünk ki közösen a fehérorosz-magyar meccsre. Nem kellett sokat győzködni őket, azon nyomban foglaltak repjegyet és megvették a belépőjegyeket a meccsre, már csak az volt a kérdés, hogy Péterváron pontosan hol, mikor és mennyi időre tudunk összefutni.

A találkozó előtt még gyorsan elrohantunk ebédelni a közeli Marketplace-be, majd lelkesen a Palota tér felé vettük az irányt. A tér széléhez érve azonban hirtelen megtorpantunk. Két kék-fehér színben pompázó városi busz parkolt az út mentén, melyen a „туалет” felirat és egy szoknyás női piktogram képe díszelgett.
-         T-U-A-L-E-T” – betűztem ki szépen lassan busz oldalán lévő cirill betűs szót. – „Pff, milyen vicces ez a busz! Mintha a WC-t akarná reklámozni!” – fordultam oda Andihoz kuncogva.
-         Lacó…Te figyelj, ez a busz maga a vécé!” – ütött be Andinak felismerés.
Na, ettől az élménytől teljesen padlót fogtunk, eltartott egy kis ideig, míg értelmezni tudtuk a látottakat. Valóban, ezeket a buszokat négy keréken guruló, mozgó budivá alakították át, a járatszám helyén pedig a mindenféle félreértés elkerülése végett az igencsak lényegretörő WC jelzés virított.  
Miután felocsúdtunk a „klotyóbusz” okozta megrázkódtatáson, letelepedtünk a Sándor-oszlop tövébe és vártuk Mariáékat.
Tízpercnyi késés után írtak, hogy már úton vannak, előreláthatóan 20 percet késnek, mivel még elmentek venni jegyet a mai fehérorosz-német mérkőzésre, viszont eltévedtek a városban. Megírtuk, hogy sebaj, megvárjuk őket itt, a megbeszélt helyen, ne aggódjanak. Közel egy órás malmozás után kezdett fogyni a türelmem, úgyhogy rájuk csörögtem, de nem vették fel. Nem sokkal később egy üzenet érkezett: „Jaj, srácok, teljesen eltévedtünk, így viszont nem maradt elég idő a múzeumra az esti meccs előtt…ne haragudjatok, de nem fogunk tudni ma jönni.”

Hát, amellett, hogy eléggé sántított az eltévedős történet, eléggé rosszul esett mindkettőnknek ez az egész. Andival abban maradtunk, hogy az Ermitázst tegyük át inkább holnapra, viszont akkor, ha törik, ha szakad, mi elmegyünk megnézni. Most pedig kárpótlásképpen a kútba esett találkáért, igyekeztünk feldobni egy kicsit a délutánt, s Andi nagy örömére beültünk a Nyevszkij Proszpekt 18. szám alatt található Irodalmi Kávéházba (Литературное кафе). 
A kereken 200 éves múltra visszatekintő kávéház a kezdetektől fogva pétervári írók, művészek kedvelt törzshelyének számított, ahol vendégként rendszeresen megfordult Lermontov, Dosztojevszkij és Puskin is. Puskin például a végzetes pisztolypárbaja előtt itt találkozott párbajsegédjével, Konstantin Danzas-szal, s innen indultak a későbbi tragédia helyszínére. 
Magyar pénztárcához mérve meglehetősen drága a hely, s legalább annyira elegáns is. A bejáratnál például lesegítették rólunk a kabátot, amitől rögtön zavarba jöttünk. Ezután az emeleti részbe kísértek minket, ahol leültünk a fal melletti kis kétszemélyes asztalkához. Az egyes székek mellett a falon kis arany névtábla hirdette azokat a hírességeket, akik az adott hely számított a törzshelyének. Én például Dosztojevszkij helyén ültem. 
Átböngészve a kínálatot, Andi végül kávét kért, míg nekem egy kis kancsónyi „milk oolong” teára esett a választásom. Jó hangulatban elfogyasztottuk a csillagászati összegű forró italokat, majd a Nyevszkij Proszpekten indultunk egy csavarogni. Betértünk egy szuvenírboltba venni az otthoniaknak néhány hűtőmágnest, majd a Minszkből és Kijevből jól ismert, prémium pirogokat (hússal és/vagy zöldséggel töltött kalácskülönlegesség) árusító helyre, a Stolléba ültünk be. Nyálcsorgatva végigböngésztük a kínálatot, majd egy-egy szeletnyi csirkés és lazacos pirogot kértünk, amolyan elővacsora gyanánt. 
Ha a drága stollés piroggal akartunk volna jóllakni, akkor előre elköltöttük volna a következő két napra szánt kajapénzt is, úgyhogy ezt követően egy gombás-csirkés bilini erejéig még beültünk a Teáskanálba is.

Az este hátralevő része kellemes sétával telt, miközben visszafelé orientálódtunk a szállás irányába. Útközben vettünk némi kenyeret, felvágottat, sört és csokit az egyik kisboltban, majd visszalibbentünk a hostelbe. Vicces módon, extra biztonsági eljárásként, a szobakulcsként funkcionáló, szívecskés mágneskártyát kell felmutatni a bejárati ajtónál lévő webkamerának, csak akkor engednek be.

Ledöglöttünk kicsit pihenni a szobánkban, Andi írta a napi beszámolóját, míg én a költségeket összesítettem.
Bár mindketten hullafáradtak voltunk, nehezen, de kihúztuk valahogy ébren éjjel 1 óráig, majd felkerekedtünk, és kimentünk az Ermitázs mellől a Vaszilevszkij-szigetre vezető Palota hídhoz (Дворцовый Мост, Dvortsovyy most) megnézni az éjszakai hídfelnyitást. Meglepetésemre – a késői óra ellenére – hatalmas tömeg várta az attrakciót. Éjjel 1.25-kor kezdték meg a híd felnyitását, melyre azért van szükség, hogy a nagyobb hajók is áthaladhassanak rajta.
Miután minden irányból megörökítettük az égnek meredő hídelemeket, visszabattyogtunk a szállásra. Mire lefürödtünk és lezuhanyoztunk, már hajnali 3 óra is elmúlt, úgyhogy sok alvás erre a napra sem maradt.


12. nap – Szentpétervár: Az Ermitázs (2016. május 14.)

A körülményekhez képest még vállalható időben, háromnegyed 10 körül sikerült kikászálódnunk az ágyból. Még tegnap megírtuk Mariáéknak, hogy ma 11-re megyünk az Ermitázsba, ha van kedvük, csatlakozzanak. Mondanom sem kell, nem jött válasz.
Tisztálkodás után kivonultunk a konyhába reggelizni egy kis sonkás, fetás pirítóst, teáztunk, kávéztunk egyet, majd a tervezettnél picivel később, negyed 12-kor indultunk el.
11.40-re értünk az Ermitázs bejáratához, ahol láttuk kiírva, hogy a következő angol nyelvű csoport 5 perc múlva, 11.45-kor indul. A jegyárusítási rendszer ugyanakkor kissé fura. Az alap belépőjegyeket (600 rubel fejenként) a belső udvaron elhelyezett automatákból kellett venni, míg a csoportos idegenvezetésre (200 rubel fejenként) csak a benti pénztáraknál adtak ki jegyeket. Villámgyorsan beszereztük az összes belépőt, majd lóhalálában elvágtattunk leadni a táskákat a ruhatárba, mivel azokkal nem engednek be. Percre pontosan visszaértünk a gyülekezőhelyre, ahol egy hölgy éppen az angol nyelvű csoport tagjait számlálta össze. Miután végzett a matekkal, jelezte, hogy 3 percet még várjunk, mivel érkeznek még. Mi ezalatt átböngésztük a jegyhez kapott Ermitázsos térképet, s mire felnéztünk, az egész csoport, alsóhangon 15 ember, szőrén-szálán eltűnt, mint szürke szamár a ködben. 
Megkerestük a számolós hölgyet, aki felvont szemöldökkel, magától értetődő természetességgel közölte, hogy a csoport már réges-rég elindult! Mi van?! Előbb még itt voltak a szemünk előtt!

Erre, mint mérgezett egerek elkezdtünk fel-alá rohangálni a hatalmas múzeum hozzánk legközelebb lévő termeiben, de a borzasztó tömegben sehol sem láttuk a csoportot, akiket alapból sem lett volna könnyű beazonosítani. Andi egyedül egy fura szemüvegű koreai srácra emlékezett belőlük, míg én ennyire sem.
Végül 10 percnyi fejetlen bóklászást követően beléjük botlottunk, úgyhogy innentől megnyugodva élvezhettük a tárlatvezetést.

Először ejtsünk némi szót magáról az Ermitázs Múzeumról (Государственный Эрмитаж) is! Mindenféle túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a több mint 3 millió műtárgyat számláló gyűjteményével büszkélkedő, Nagy Katalin cárnő által 1764-ben alapított Ermitázs a világ egyik legnagyobb és legrégebbi múzeuma. A művészetkedvelő uralkodónő mindössze 10 év alatt 2.500 európai festményt, 10.000 rajzot és 10.000 faragott drágakövet vásárolt, mellyel ügyesen megalapozta a múzeum tekintélyét. Ahogy nőtt a kollekció, kezdte kinőni a kezdeti épületeit – a Kis Ermitázs mellé felhúzták a Nagy Ermitázst, melyet később az Új Ermitázzsal egészítettek ki.   A legnagyobb bővítésnek végül az bizonyult, amikor a Bartolomeo Rastrelli által tervezett lenyűgöző szépségű, orosz barokk stílusú Téli Palota (Зимний дворец) is a múzeum birtokába került. A világhírű, zöldes-azúrkék színben pompázó palotát az 1917-es októberi forradalom kitöréséig a mindenkori orosz cár használta, majd a cárizmus megdöntését követően 1917 júliusától novemberig az Ideiglenes Kormány központjaként működött. 1917. november 7-én (a Julián-naptár szerint október 25-én) azonban a Lenin és Trockij vezette bolsevik erők ostrom alá vették a palotát és alig egy nap után átvették a hatalmat Szentpéterváron. A Téli Palota innentől kezdett egyre inkább az Ermitázs körébe kerülni, mígnem a múzeum teljes egészében kisajátította magának a csodaszép épületet.  
A tárlatvezetés első részében jórészt a Téli Palota legszebb termeit jártuk végig. Érdemes megemlíteni a Nagy Trónteremként is ismert Szent György-termet, a napóleoni háborúk katonai festményeit bemutató 1812 Galériát, az aranyozott oszlopokkal körberakott, szezonnyitó bálok rendezésére szolgáló, lenyűgöző Miklós-termet, a tömény aranyozott rokokó élménynek beillő Nagytemplomi részt, a birodalmi Nagylépcsőt, és még sorolhatnám. 

S akkor még nem is szóltunk a végeláthatatlan mennyiségű, világhírű európai festményekről, szobrokról – volt itt minden, Michelangelo (Kuporgó fiú), Rubens, Rembrandt, Leonardo da Vinci (Madonna Litta), Van Gogh alkotásai. A vezetett túra nagyjából két órás lehetett, de a végére már elképesztően telítődtünk a művészettel.
Bár már érdemben alig tudtunk befogadni több kultúrát, becsülettel bejártuk a Palota tér túlsó felén, a boltíves épület bal oldalán lévő, 20. századi alkotásokat bemutató részt is, mely temérdek Picasso alkotást tudhat magáénak. Ezt a részleget már meglehetősen dinamikus tempóban jártuk végig, s így is nagyjából délután 3 óra lehetett, mire végére értünk. Ahogy jöttünk kifelé a múzeumból, rezgett a telefonom. Mariáék írtak, hogy mostanság keltek fel, s találkozunk majd a meccsen! Andival egymásra néztünk – „Délután 3-ig aludtak? Úristen, mit csinálhattak tegnap este?” – találgattunk, szabadjára engedve a fantáziánkat.

Ebéd gyanánt, az Admiralskaya közelében lévő egyik Teremokba ültünk be enni. A fő sláger ezúttal is az orosz palacsinta, a blini volt, viszont ezúttal egy igencsak formabontó reformkajának is beillő, royal burgeres ízesítést próbáltam ki. Hamburgeres palacsinta? Elég bizarrul hangzik, viszont megérte a kockázatot, a burgeres húspogácsával töltött blini kiváló választásnak bizonyult, míg Andi a konzervatívabbnak tűnő gombás verziót választotta.
Mindehhez kértünk még egy-egy csészényi, nyelvégető forróságú gombalevest, majd az evés végeztével kimetróztunk a jégcsarnokhoz. 
Felérve az aluljáró lépcsőjén, két ismerős arc várt minket – de meglepetésünkre nem Mariáék voltak. Olya és Erin várt minket vigyorogva, egy kis magyar papírzászlót lóbálva. Jegyük még nem volt, bejutási tervük viszont annál inkább – a csarnok körül ólálkodó jegyüzérektől igyekeztek jegyeket szerezni, akik a mérkőzés kezdetéhez közeledve egyre nyomottabb árakon próbáltak túladni a felhalmozott belépőkön. Elmondtuk nekik, hol fogunk ülni, majd bementünk a jégcsarnokba. 
A három általunk megtekintett meccs közül, ennél ültünk a legjobb, s egyben legdrágább helyen, gyakorlatilag pár sorral a fehérorosz kispad mögött. Tökéletesen be lehetett minden látni, s olyan közelségből figyelhettük az eseményeket, mint korábban soha. A jegyárakról inkább ne is essen szó…
A mérkőzés felvezetéseként a világbajnokság jópofa kabalaállata, Lajka korcsolyázott be a jégre, s igyekezett feltüzelni egyik, majd másik szurkolótábort. 
Ezt követően vonultak be a csapatok. A fehéroroszok jégre lépésekor tapsviharban törtek ki a körülöttünk ülő belarusz szurkolók, akik között két sorral lejjebb kiszúrtam Mariáékat is. 
Hamarosan ő is észrevett minket, vigyorogva elkezdett visszaintegetni és dobott néhány puszit nekünk. Miután bevonult a magyar válogatott is, elkezdődött a várva várt mérkőzés!
Nem indult számunkra jól a találkozó, többször is beszorult a saját kapuja elé a magyar csapat, kellett néhány perc, hogy felvegyük a meccs ritmusát. A lámpaláz szerencsére hamar elmúlt, sőt, Nagy Gergő révén még a vezetést is megszereztük (1-0). Pontosan öt perccel később, egy ellentámadás végén Vas János megpattanó lövése is utat talált az ellenfél kapujába (2-0), melynek pillanatában újból egy emberként ugrott a magasba a magyar szurkolótábor. 
A kétgólos vezetés okozta örömmámor nem tartott sokáig, a fehéroroszok egy kipattanó lövést bepofozva a kapuba megfelezték a hátrányt. Az ezt követő emberelőnyöket megúsztuk kapott gól nélkül, s minimális előnnyel vonulhattunk az első szünetre. Ahogy lefújták a harmadot, odarohantuk Mariához, aki boldogan átölelt mindkettőnket. 
-         Végre, végre, újra találkozunk! El sem hiszem!” – mondta mosolyogva.
Bemutatta a párját, akarom mondani az újdonsült férjét, ugyanis néhány hónapja házasodtak össze. Kimentünk mindannyian az előtérbe, s Maria gyorsan elmesélte az elmúlt napot. Összefutottak néhány szentpétervári ismerősükkel, akik valamilyen házibuliba invitálták őket, ahol alaposan a pohár fenekére néztek. Nem is kicsit, így a délutáni ébredésen alig van mit csodálkozni. Sajnos a meséje közben el kellett rohannom a mosdóba megigazítani a kissé kiszáradt kontaktlencsémet, s mire végeztem, már elindult a második harmad. Ilyenkor csak akkor engednek vissza a helyedre, ha áll éppen a játék, hogy ne zavard a többi nézőt, így néhány perc erejéig fent ragadtunk a felső karéjnál. Mariáék le is ültek ott két üresen maradt helyre, de mi a következő játékmegszakításnál lebumliztunk a helyünkre.

A belaruszok egyre növekvő fölénye időközben sajnos góllá érett, s Gavrus találatával kiegyenlítették az állást (2-2). A folytatást már tényleg lélegzetvisszafojtva figyeltem, s minden idegszálammal szugeráltam, hogy ne omoljunk össze. Szerencsére erről szó sem volt, alig négy perccel később egy csodálatos kiugratás végén Sebők lőtt fantasztikus gólt a fehérorosz kapusnak, így hamarjában visszavettük a vezetést (3-2). 
Ha egy üzlet beindul…nem telt bele újabb négy perc, s ismét rezdült a belarusz háló, a szupertehetséges, mindössze 19 éves Galló Vilmos is betalált (4-2)! Alig akartam hinni a szememnek! Egészen hihetetlen, amit a csapat művelt a pályán, tényleg elképesztő! 
Szinte önkívületben játszották végig a meccset, s bár a harmadik harmad legvégén, egy emberelőnnyel a fehéroroszok is megkapták a lehetőséget, hogy felzárkózzanak, ám az üres kapus helyzet visszafelé sült el. Vas János a saját kapuja elől ütötte ki a korongot, mely szépen lassan becsorgott az ellenfél üresen tátongó kapujába, hiába robbant rá vetődve az egyik belarusz védő, csak szegény annyit ért el, hogy a lendülettől maga is a kapuban végezte (5-2). Hihetetlen, világraszóló siker! Magyarország 77 év után nyert ismét „A” csoportos világbajnoki mérkőzést!
Nem is akárhogy! El sem akartam hinni, potyogtak a könnyeim örömömben. Életem egyik legjobb meccse, s egyben legmeghatározóbb jégkorongos élménye lett ez a mai, mely oly’ sokáig, oly’ elérhetetlennek tűnt! 
A győztesnek járó himnuszt büszkén, a könnyeimet törülgetve énekeltem végig, melynek végén hátulról átölelt valaki minket – Maria volt az! Szívből gratulált a győzelemhez, ő is elismerte, hogy nagyon megérdemelte a magyar csapat. Micsoda a fantasztikus élmény volt! Sosem fogom elfelejteni!
A csarnokból kifelé a magyar szurkolótábor elképesztő karneváli hangulatot varázsolt, s olyan mutathattunk szurkolásból a szentpétervári szervezőközönségnek, amit még nem láttak!
Készítettünk Mariával egy közös képet, majd mindannyian megkerestük Olyáékat, akiknek végül az első harmad derekán, mindössze párszáz rubelért sikerült bejutniuk, s szintén végigizgulták a mérkőzést. Bemutattuk nekik Mariákat, majd mindannyian közösen egy közeli sportbárba (Travellers Pub) ültünk be egy sörre. 
Az már az elején látszott, hogy a frissen összeeresztett társaság nem igazán mozog egy hullámhosszon. A legzavaróbbnak az mutatkozott, hogy Maria párja, Szása nem igazán beszélt angolul, így teljesen kivonta magát a beszélgetésből, többnyire csak némán forgolódott, vagy oroszul mondott valamit Mariának, aki viszont látható lelkesedéssel folytatta velünk a társalgást. Hajmeresztő és elég szomorú dolgokat mesélt Fehéroroszországról, ahol néhány évnyi enyhülés után újfent minden erővel igyekeznek visszaszorítani a feltörekvő privátvállalkozásokat, mely közvetlenül őket is érinti. Ugyanis nem is olyan rég saját vállalkozásba kezdtek, melynek révén kisebb mezőgazdasági gépek, eszközök forgalmazásával foglalkoznak. Az állam viszont rendszeresen, minden ok nélkül befagyasztja a bankszámláikat, egyre nő a bizonytalanság és a kontroll, így már lassan oda jutottak, hogy legszívesebben elköltöznének Fehéroroszágból. Chile, Peru vagy akár Kuba – egyelőre ezek a desztinációk vetődtek fel.
Nagyjából egy másfél órát lehetettünk itt, majd menniük kellett, hivatalosak voltak egy újabb házibuliba, ahova Maria nagyon el akart hívni minket. Olyan jó lett volna még több időt vele tölteni, de a másik 30 ismeretlen emberhez és a tipikus házibulis piáláshoz se nekem, se Andinak nem volt semmi kedvünk, így udvariasan kihúztuk magunkat az invitálás alól. Megbeszéltük, hogy holnap, hazaindulás előtt még megpróbálunk összefutni, de a búcsúzáskor szerintem mindhárman éreztük, nem olyan biztos, hogy ez már össze fog jönni. 
Miután elköszöntünk tőlük, megittuk a maradék sörünket, majd Olyáékkal mi is a távozás mezejére léptünk. Az Admiralskayától egészen visszakísértük őket a lakásukig, ám mivel közben olyan jót cseverésztünk, felvetették, hogy mutatnak a közelben valamilyen érdekeset. Néhány sarokkal odébb, egy háztömb belső udvarában gyerekek által készült mozaikfalat csodálhattunk meg, mely komplett házfalakat betelített, s maga formájában egészen egyedinek mondható. 
Az este zárásaként Erin egyik kedvenc bárjába ültünk be, állítólag a legjobb cidert kapni az egész városban. Kipróbáltuk a cseresznyés és az almás ízesítést is, majd hazakísértük őket. Újabb szomorú búcsú következett, reméljük ez sem tart örökké, jó lenne mindkettejüket újra látni még.
Hazafelé direkt útba ejtettük a Vérző Megváltó templomát és a Kazany-székesegyházat, melyeket ezúttal éjszakai fényben is megcsodálhattunk. 


13. nap – Az utolsó szentpétervári nap (2016. május 15.)

Mindkettőnk nagy szomorúságára elérkezett az utolsó Szentpéterváron töltött nap. Nem is volt külön reggeli ébresztőre szükség, mivel az új szobatársunk úgy közlekedett az emeletes ágy lépcsőjén, mint egy tank, így legkésőbb fél 10 felé mindkettőnket kiűzött az ágyból.
Reggelire elmajszoltuk a maradék három szelet fetás kenyerünket, ittunk egy-egy csésze meleg teát és kávét, majd indulás előtt lefoglaltunk a holnap esti moszkvai szállásunkat.
Ezután összepakoltuk és leadtuk a csomagmegőrzőben a táskáinkat, és kicsekkoltunk a recepciónál. Mivel le kellett adnunk a szívecskés mágneskártyát, kérdeztük, hogy kell majd lent a bejáratnál lévő webkamerába jelezni? – „Formáljatok szívecskét a kezetekből, és azt mutassátok a kamerába!” – mondta a recepciós csajszi, aki közben minden módon próbálta lerázni a vele nyíltan flörtölő, rámenős latin bájgúnár vendéget.

A mai napra már nem terveztünk semmilyen különösebb programot, inkább csak néhány apróságot, melyek az elmúlt néhány napból kimaradt. Elsőként a Vaszilevszkij-sziget szélén, a Néva partján magasodó, tengerkék színben pompázó Kunstkammert (Кунсткамера) szerettük volna megnézni, mely Oroszország legelső múzeumaként vonult be a történelembe. Az 1697-es hollandiai körútján Nagy Pétert teljesen lenyűgözték a híres anatómus, Frederik Ruysch előadásai, ezért néhány évvel később közel 2000 darabos preparált gyűjteményt vásárolt, s meghagyta egy múzeum felállítását, ahova ezeket az anatómiai érdekességeket, torzszülötteket, tartósított szerveket kiállították. Annak érdekében, hogy bevonzza a hétköznapi embereket, egy pohárnyi ingyen vodkával várták az embereket.
Napjainkban a Kunstkammer az Néprajzi és Embertani Múzeumnak ad otthont, de továbbra is ki vannak állítva Péter bizarr gyűjteményei is.
A szigetre vezető Palota hídon sétálva éppen a Kunstkammer épületét fotózgattam, amikor egy jólfésült, elegáns öltönyös férfi állt meg mellettem. Előkapta az okostelefonját, s elégedetten készített néhány képet a Néva látképéről. Egy szempillantás alatt felismertem – ő volt Darren Dreger, a kanadai TSN sportcsatorna egyik leghíresebb sportriportere, akinek a cikkeit, riportjait az elmúlt 6-7 évben napi rendszerességgel olvasom. Már épp készült továbbállni, amikor önkéntelenül megszólítottam. Láthatóan meglepődött, de barátságosan kezet nyújtott és érdeklődött, honnan jöttem. Amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, elmosolyodott és gratulált a válogatott tegnapi fehéroroszok elleni győzelméhez. Búcsúzásképpen még eldicsekedtem neki, hogy Magyarországról is napi szinten követem a munkásságát, sok sikert kívántam neki, majd elköszöntem.
Andi persze nem értette az egész jelentet, miért mentem oda ilyen randomszerűen egy vadidegenhez, majd miután elmeséltem neki, kivel is találkoztam, elismerően vigyorgott:
-          Nahát, tök jó, hogy ilyen lazán odamentél hozzá!” – mondta.

Innen a Kunstkammer felé vettük az útirányt. A belépőjegy fejenként 250 rubelbe került. A múzeum rengeteg érdekes tárlatot vonultat fel, kezdve a legkülönbözőbb néprajzi kiállításoktól, az ázsiai, afrikai és európai kultúrák bemutatásától a már említett, bizarr anatómiai gyűjteményig. 
Kezdetben értelemszerűen az utóbbit vártuk nagyobb lelkesedéssel, ám az élmény egészen gyomorforgatónak bizonyult. A kétfejű kecskék és a hasonló állati torzszülöttek még hagyján, de a különböző tartósító lében úszó emberi belsőszervek, szívek, májak, levágott ujjak, végtagok, sőt komplett csecsemőfejek láttán mindketten rosszul lettünk és inkább otthagytuk az egész kiállítást, és gyorsan feledve a látottakat, inkább átugrottunk a felfedezésekről szóló részhez. 
Miután végeztünk a múzeumban, a Petrogradszkaja városrész felé folytattuk a sétát. A Péterpál-erőd mellett éppen ekkor szállt fel egy városnéző helikopter, míg a vele szemben lévő Tüzérségi Múzeum bejáratához kihelyezett tankokon gyerekek játszottak háborúsdit.
Megkerültük az erődöt, majd kerestünk egy alkalmas helyet ebédelni. A környék nem dúskált a megfizethető éttermekben, így végül egy török étkezdébe ültünk be. 
Evést követően elgyalogoltunk a Péter cár egykori faházikójáig, melyet múltkor zárva találtunk. A kis kétszobás faházat mindössze 3 nap alatt építették 1703 májusában, melyet hivatalosan a város alapításának dátumaként ismernek. 
Nagy Péter közel hat évet töltött ebben a szerény kis lakban, miközben felügyelte az új fővárosának építését. A kis épületet végül megőrizték eredeti állapotában az utókor számára, sőt Nagy Katalin egy kőből készült védőépítményt emeltetett köré, hogy megóvja a környezeti behatásoktól. A belépőjegy fejenként 200 rubelbe kerül. 
A házikóba belépni nem lehet, viszont az ablakain bekukkantva betekintést kaphatunk a cár meglehetősen puritán lakhelyébe. Több tucatnyi, saját kézzel készített személyes tárgyát állították ki, mint például a karosszékét, faragott pipáját, sétabotját és evezős csónakját, de a kabátját, bronzba öntött kézlenyomatát és íróasztalát is megcsodálhatjuk.
Innen továbbsétáltunk a Szentháromság hídon (Troitsky most) keresztül a Mars-mezőre, s élvezve a kellemes napsütést, leheveredtünk a fűbe elnyammogni egy almát. Ezt követően a tér mellett elterülő, rendkívül hangulatos Nyári kertben (Ле́тний сад, Letniy sad) andalogtunk egy sort. Az 1704-ben Nagy Péter parancsára kialakított parkot a versailles-i kastélykert stílusában tervezte egy francia mérnök, míg a kertet 250 darab, 17-18. századi itáliai szobor, s jó néhány impozáns szökőkút díszíti. Egy kellemes sétát tettünk a parkban, majd egy enyhe kerülővel a kedvenc pirogos pékségünk felé vettük az útirányt. A néniknél vásároltunk egy csirkehúsos bucit és gombás lepényt a vonatútra, majd a szomszédos sütödében spenótos és csirkés-gombás szeletet vettünk vacsorára.
Kiérve a Nyevszkij proszpektre, próbáltunk valamilyen ajándékot nézni emlékbe saját magunknak. Leginkább a Fabergé-tojásokat kerestünk, s végül hosszas keresgélés után találtunk egy igazán szépet. (Természetesen nem eredeti Fabergé, de emléknek tökéletes.)

Mire visszavánszorogtunk a hostelbe, már teljesen kimerültünk az egész napi gyaloglástól, szinte megváltás volt leülni a közösségi térbe. A személyzet – bár már hivatalosan nem is voltunk itteni vendégek – kedvesen felajánlotta, hogy nyugodtan együnk a frissen készült palacsintákból, ugyanis szinte minden nap sütnek valamilyen egyszerű kis süteményt ingyen a vendégeknek, pusztán jófejségből. Nem igazán szoktam 100%-os értékelést adni a szállásokról a Hostelworld honlapján, de magamban már azt fogalmazgattam, hogyan fogom agyondicsérni a SoulKitchen-t.
Benyomtunk néhány palacsintát, majd mivel a vonatunk vissza Moszkvába csak 22.50-kor indult, temérdek időnk lévén, letelepedtünk pihenni a közösségi szobába.

Háromnegyed 10 körül elsétáltunk a közeli Sennaya ploshchadra, ahonnan egy átszállással elmetróztunk a Moszkovszkij vasútállomásra. A patyolat tiszta és modern vonat mellett az utazóközönség összetétele sem változott a múltkori úthoz képest, a kínai csoportok valósággal ellepték a vonatot. 
Sajnos a kabinunkba hamarosan kaptunk két útitársat, egy idősebb orosz férfit és a 25 év körüli fiát. Ezúttal mindkettőnknek az olcsóbbik, emeleti ágy jutott, amely addig a pillanatig nem is tűnt igazán szűkösnek, míg magamat nem kellett valamilyen úton-módon felpréselnem oda. A nagyjából háromarasznyi helyen csak fekvő helyzetben fértem el, ha fel akartam kelni, akkor helyből lefejeltem a mennyezetet. Bár nem tartom magam egy nagydarabnak, de mégis úgy érezhettem, mintha a termetemmel minden irányban 100%-osan kitölteném a teret. 
A vonat indulását követően az útitársaink hamarjában az álmok mezejére léptek, úgyhogy én sem akartam fölöslegesen égetni a villanyt, s szépen lassan én is álomba ringatódtam. 


14. nap – Visszatérés Moszkvába (2016. május 16.)

Nem sokkal azelőtt ébredhettem, hogy a hangszóróból egy érdes, orosz akcentusú hang három nyelven bemondja, miszerint perceken belül megérkezünk Moszkvába. Legalábbis a lassuló menettempóból és Moszkva szavak ismételgetéséből erre engedtem következtetni, mivel mindhárom nyelven ugyanazzal a monoton, hangsúlytalan beszédtempóval darálta le az érkezéses szöveget, hogy azt sem tudtam megkülönböztetni, mikor beszél angolul, mikor oroszul és mikor kínaiul.

Reggel 7 óra körül gördültünk be Moszkva Leningradszkij pályaudvarára. Fáradt, meggyötört ábrázatából ítélve Andi nem aludhatott túl jól, s látszott, egészen addig nagyjából lehetetlen vele bármit is kezdeni, míg meg nem kapja a felpezsdítő, napindító kávéadagját. Eme szent célnak alárendelve első perceinket, átkutattuk az egész pályaudvart kávélehetőség után nézve. Végül Andi kétadagnyi kávéra is benevezett, míg én a vonatútra kapott reggeliző csomagunk tartalmát fogyasztottam nagy lelkesedéssel.
Kilépve az impozáns Komsomolskaya ploshchad-ra, megkerestük a metróhoz a lejáratot, majd az általunk már jól ismert Biblioteka imeni Lenina megállóig utaztunk. Sétálgattunk egyet a Kreml mellett elterülő, hangulatos Alexander kertben (Александровский сад), mely a korábbiakhoz képest kifejezetten üresnek hatott így a kora reggeli órákban. 
A Szovjetunió egykori jelentősebb városainak emléket állító táblákat néztük végig, s számunkra kedves, ismerős helyekkel, mint Минск, Ленинград és Киев, külön le is fotóztam Ludwigot. 
Ha már itt jártunk, megnéztük közelebbről az Ismeretlen katona sírján égő öröklángot, mely minden II. világháborúban elesett orosz katonáért ég.
Vidáman pózolgattunk az Állami Történeti Múzeum (Государственный исторический музей) büszke, bordó épületével, majd a Vörös tér vettük az irányt, hogy pótolhassuk az egyik bakancslistás dolgot, ami legutóbb kimaradt, a Lenin mauzóleum (Мавзолей Ленина, Mavzolej Lenyina) megtekintését. 
Bár a május 9-i molinó nem virított már rajta, viszont feltűnően senki sem várakozott a bejáratánál, pedig a Vörös téren hosszan kígyózó sorokról gyakorta hallani. 
Zárva van.” – erősítette meg szörnyű gyanúnkat egy női katona, akit a sírhely mellett megkérdeztem. Na igen, ez a mi szerencsénk, egészen máig a május 9-i díszítések miatt nem volt látogatható, ma pedig pusztán a szokásos hétfői zárvatartás miatt. Leninnel tehát elmaradt a találkánk, ma még jól megérdemelt szabadságát töltötte az egykori szovjet vezér. 
Annyi maradt, hogy a vörösgránitból készült, piramisszerű síremléket körbefotózzuk minden irányból. Sőt teleobjektívval még a mauzóleum mögött, a Kreml falánál kialakított sírkertben eltemetett Sztálin sírját is lencsevégre kaphattuk. 
A GUM áruházat is érdekes volt így mindenféle borzasztó május 9-es díszítés nélkül látni, s a Kreml csodaszép Szpasszkaja-tornya (Спасская башня) előtt sem éktelenkedett már az orosz nemzeti színű mobiltribün. 
Természetesen nem hagyhattuk el a Vörös teret a Vaszilij Blazsennij-székesegyházról készült kép nélkül, úgyhogy újból beálltunk pózolni kicsit az egyedi hagymakupolás templom előtt.
Innen a Moszkva folyótól délre fekvő Zamoszkvorecsje (Замоскворе́чье, Zamoskvorechye) kerület felé vettük az irányt, mivel a város ezen részét még eddig nem igazán fedeztük fel. A Pjatnickaja (Pyatnitskaya) és Bolshaja Ordinka (Bolshaya Ordynka) ulica által határolt területen érdemes egy rövid sétát tenni, több szép templom és keskeny utcácskák találhatóak. Ilyen például a kedves kis sétálóutca, a Klimentovszkij pereulok, mely mentén a Szent Klement-templom frissen helyreállított sötétbordó épülete magasodik. 
Tettünk innen még nagyobb hurkot, majd visszafelé betértünk a Tretyakovskaya metrómegállóval szemben lévő McDonaldsba vécézni és pihenni egyet. Míg én a tegnapi és mai történéseket jegyezte fel az Evernote-ba, Andi szóba elegyedett egy fiatal indonéz lánnyal. Meglepően jól elcseverésztek, olyannyira, hogy a leányzó meghívta az egyik közelgő amatőr koncertjükre. 
Innen visszafelé tendáltunk a Vörös tér irányába, majd a közeli Varvarka ulicán található Romanov bojárok palotáját kerestük fel. 
 
Döbbenetes belegondolni, hogy az épületet a 16. században (!) építette Nyikita Romanov, mely egészen 1613-ig a Romanov bojárcsaládnak az otthonául szolgált, amikor Mihail Romanovot a nemzetgyűlés egyhangúlag cárnak választotta, elindítva a dinasztiát a több mint 300 éves uralkodás útján. Szerencsére a család egykori rezidenciáját megőrizték eredeti állapotában, s 1859 óta védett múzeumként funkcionál, mely remekül bemutatja, milyen is lehetett arisztokrata bojárok (azaz orosz nemesek) élete a 16-17. században. A belépőjegy fejenként 300 rubelbe kerül, lehet mindenhol fotózni és minden helyiségben található részletes angol nyelvű leírás is. Érdemes kiemelni a gazdag mennyezeti díszítéssel rendelkező étkezőt, az eredeti dolgozószobát a Romanov-címeres íróasztallal, az elkülönített hölgyszobát vagy az olvasószobát. 
Mire körbejártuk a zegzugos kis épületet, elérkezett az ebédidő, úgyhogy a GUM felé vettük az irányt, ahol a már jól bevált Stolovaya №57 étterembe ültünk be. A jó 20 méteren át kígyózó sor meglehetősen elrettentő látványt nyújtott, de már túl éhesek voltunk keresni egy másik éttermet, inkább mi is betagolódtunk a várakozók mögé. A nem várt tömeg 60%-át amúgy egy mongol nemzeti válogatott tagjai adták, akik az egyenszínű, hímzett melegítőjükben nyomultak a kajapult felé.
Gondoltuk megadjuk a módját az utolsó orosz ebédünknek – én kijevi csirkét választottam krumplipürével és gombalevessel, míg Andi sztroganoff marhamájat kért szintén krumplipürével. A főételhez stílusosan kértünk – egy kisebb vagyonért – lazacos vörös kaviárt, mely arányaiban nagyjából annyiba került, mint maga a főétel, viszont semmi pénzért nem hagytuk volna ki. A kaviár ugyanúgy hozzátartozik Oroszoroszághoz, mint a vodka, a pirog vagy blini.
Evést követően, a Tverszkaja ulicán sétálgattunk valamilyen szuvenírboltot keresve, de nem jártunk sikerrel. Helyette inkább betértünk a Victor által mutatott „szép boltba” venni orosz csokoládét és némi ásványvizet, majd az egyre jobban rákezdő eső elől bemenekültünk a közeli Grabliba. Olyan bágyadt és kimerült voltam, hogy diszkréten rádőlve az asztalra fél perc alatt elnyomott az álom és jó negyedórát szundítottam, míg Andi egyre lassuló, fáradt pillantásokkal őrködött. Ahogy felriadtam csipkerózsika álmomból, Andin volt a sor, hogy becsukva a szemét pihenjen egy sort.
A rövid, de annál pihentetőbb délutáni szieszta után felkerekedtünk és elindultunk megkeresni a szállásunkat (Vinegret Hostel), a nyüzsgő Arbat ulicán. A teljesen korrekt, tiszta és újszerű hostel tökéletes választásnak bizonyult. Letettük a cuccainkat, majd végigjártunk az Arbat ulicán sorakozó szuvenírboltokat. Megleptük magunkat egy szép, kézzel festett, orosz népi motívumokkal díszített „khokloma” fakanállal és kis tégellyel, néhány hűtőmágnessel és képeslappal, majd elindultunk megkeresni a postát, melynek valahol az utca vége felé kellett volna lennie. Ha postát nem is, de egy szupermarketet találtunk, amely pékpultjánál beszereztük a ma esti vacsoránkat és holnapi reggelinket, majd folytattuk a postakeresést. Végül kdierült, háromszor is elhaladtunk mellette, csak a szemünket szúrta ki, mindegy. Megírtam és feladtam egy képeslapot Laurának, majd visszatértünk a szállásra.

Reméltem, hogy a tévében adják majd a ma esti sorsdöntő német-magyar mérkőzést, de az egyik lakótárs kisajátította a TV-t magának és valami borzasztóan unalmas focimeccset nézett helyette, így végig kellett szenvedni a labdarúgást, míg végre átkapcsolhattunk a hokira. Sajnos ott sem a magyarok meccsét közvetítették, hanem a moszkvai helyszínen futó, számunkra tökéletesen érdektelen dán-kazah derbit, amit hamarjában meg is untam. Mivel online streamet sem találtam a magyar meccshez, jobb híján a 30 másodpercente frissülő eredményjelzőt figyelgettem. Sajnos a még bíztató 2-2 állás után végül 4-2-es vereség lett a vége, amely a németek negyeddöntőbe jutását és a magyar csapat kiesését jelentette.

Önmagunkhoz képest korán elmentünk lefeküdni, mivel holnap újfent korai kelés várt ránk.    


15. nap – Indulás haza (2016. május 17.)

Hajnali 4.55-kor alig szólalt meg az ébresztőóra, már csaptam is le, mintha vártam volna, melyik pillanatban szólal meg. Villámgyorsan felöltöztünk, összekapkodtuk a maradék cuccunkat, és az ébresztőóra csörgésétől számított 20 percen belül már az Arbatskaya metrómegálló bejárata előtt vártuk a fél 6-os nyitást. A metró biztonsági őr nem siette el a dolgot, kulcskeresési és zárnyitási mozdulatai mintha egy lassított felvétel képkockáit idézték volna. 
Lesiettünk a peronokhoz, s úgy vártuk az első szerelvényt, mint a hívők a messiást. A percek félelmetes gyorsasággal teltek, de az alagút végén csak nem akartak feltűnni a metró világító lámpái. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a frusztrációnknak csak olaj volt a tűzre, hogy bezzeg a túlsó peronra az első 10 percben négyszer érkezett vonat, míg a miénkre negyedóra alatt egy sem. 
5.50-kor gördült be az első szerelvény, mellyel csak valamilyen csoda esetén érhettük volna el a Kijevszkajáról induló 6 órási Aeroexpresst. Bár csak két megállónyi távolságról beszélünk, de ne egy Nyugati-Deák viszonylatot képzeljünk el, itt akár 3-4 percet is mehetnek a metrók az állomások között. Megérkezve a Kijevszkajára egy emberfeletti sprintet nyomtunk a rengeteg csomaggal, s pontban 6.00-ra értünk fel vasúti pénztárhoz.
-          Sajnos, a 6.00-ás járatra már nem tudok jegyet adni, uram.” – közölte együttérzően a pénztáros hölgy.
A vonat már nem volt bent a helyén amúgy sem, mindegy volt. A következőre egy teljes órát kellett volna várnunk. Hosszas anyázás és káromkodás helyett villámgyors válságtanácsot tartottunk a továbbiakról. Nagyjából két lehetőségünk maradt: a következő vonat, vagy taxi. Nagyon nem szerettük volna megismételni a Dél-Koreában átélt reptéri rohanást, s bár a gépünk csak negyed 11-kor indult, számolnunk kellett olyan tényezőkkel, mint a borzasztó reggeli csúcsforgalom, a hosszú biztonsági ellenőrzések a reptéren vagy az elmaradt rendőrségi regisztráció miatt akadékoskodás az útlevélvizsgálatkor. Elősegítendő a döntést, megkérdeztünk néhány taxist a tarifákról. Aki a pályaudvar épületen belül várakozott, 1700 rubelért vitt volna ki a Vnukovóra, míg a parkolóban állók már 1500-as árat emlegettek. Az egyikükkel leálltam egyezkedni, s fél perc alatt sikerült a viteldíjat 1200 rubelre lealkudni, amire Andival mindketten rábólintottunk.

A taxis szerencsére a minimális reggeli forgalom mellett egészségesen dinamikus vezetési tempót diktált, így rendkívül jó időt jöttünk, s nagyjából az eredeti vonat érkezésével egy időben, 6.40-re értünk ki a Vnukovó reptérre
Reggeli gyanánt megettük a tegnap este vett pirogokat, Andi ivott egy méregdrága kávét a reptéri büféből, majd átestünk a biztonsági ellenőrzéseken. Némi aggodalomra adott okott, hogy Andi táskáját kétszer is betették a röntgengépbe, majd hosszasan elemezték a látottakat, s elkezdték kipakoltatni a tartalmát. Az egyik kis sárga díszdobozt kiemelve, ránk nézett a biztonsági szolgálatos:
-          Fabergé?” – kérdezte.
-          Da.” – felelte Andi csuklóból, majd a férfi a fejét ingatva visszanyújtotta neki a táskát.
Ezután jöhetett az útlevélvizsgálat, a legkényesebb pontja az utazásnak. Végigfutott minden az agyamon. Szaranszk, a balettintézetes humanitáriánus vízum, a szentpétervári főkonzul szavai, az első hotelünk bénázó recepciósai és persze Olya szavai („Szerintem ne aggódjatok, ez Oroszország! Inkább örülnek majd, hogy végre elhagyjátok a mi gyönyörű országunkat, eszükbe sem jut majd ezen akadékoskodni!”). Na, most kiderül az igazság!
Látszólagos önbizalommal, de valójában gombóccal a torkomban léptem oda az útlevélellenőrzős fülkéhez és átnyújtottam az útlevelemet az ügyintézőnek. Vetett egy unott pillantást a vízumra, kiszedte az megviselt állapotú bevándorlási lapocskát, majd tökéletes érdektelenség közepette belevágta a kilépési pecsétet. Huhh, most már megnyugodhatunk!

A fennakadásmentes folyamatnak hála közel két óránk maradt a gépünk indulásáig. Megkerestük a beszállókapunkat (26A), megírtuk a tegnapi és mai naplóbejegyzéseket, s vártunk, hogy teljen az idő. 
A gépünk pontosan 10.15-kor indult, s nagyjából magyar idő szerint háromnegyed 12-kor érkeztünk meg Budapestre.


Ahogy utaztunk hazafelé a reptérről, mosolyogva gondoltam vissza erre a fantasztikus 15 napra. Oroszország eddig hatalmas fehér folt volt a képzeletbeli utazási térképemen. Túl nagy, túl misztikus, túl megfoghatatlan. Bár közel van hozzánk annyira, hogy hatással legyen ránk, mind gazdaságilag, mind politikailag, de távol ahhoz, hogy valóban megértsük. Olyan hely, amiről mindenkinek megvan a véleménye, éljen nagyjából akárhol a Földön. Ha megkérdezünk egy átlag magyart, mit gondol Moszkváról, mit gondol az oroszokról, biztosra vehetjük, lesz véleménye, lesz egy kialakult kép benne. Nem állítom, hogy ez után a bő két hét után én értem Oroszországot, hiszen csak kis szeletét láthattam, de úgy érzem, valamivel közelebb kerültem a megoldáshoz, mert a saját szememmel láthattam.
Bevallom, magam sem gondoltam volna, hogy bő két hét után azt fogom mindenkinek lelkesen mesélni, hogy milyen szép és rendezett Moszkva, milyen döbbenetesen udvariasak az oroszok, milyen makulátlanul tiszta minden, vagy hogy Szentpétervár az egyik kedvenc városommá lépett elő. A hallgatóság nem feltétlenül ezeket a válaszokat várja, s ez a legjobb az egészben. Sorra döntöttük le a sztereotípiákat, s közben életre szóló élményekkel lettünk gazdagabbak.
Jó érzés visszagondolni, hogy jártunk a híres Vörös téren, bejutottunk a Kremlbe, ámuldoztunk a moszkvai metró állomásain, vöröskaviárt ettünk a GUM éttermében, sétálgattunk Szentpétervár elképesztően hangulatos csatornái mentén, világhírű műalkotásokat láthattunk az Ermitázsban, gyönyörködtünk a carszkoje szelói Borostyán terem szépségén és a peterhofi aranyozott szökőkutak vidám játékán, szárnyashajóztunk a Finn-öbölben, belecsöppentünk egy több százezer embert megmozgató május 9-i felvonulásba, végigizgulhattunk a magyar jégkorong-válogatott mérkőzéseit az „A” csopotos VB-n, s a könnyeinkkel küzdve énekelhettük a magyar himnuszt a győztes fehérororsz meccs után.
Andival egy rétóta dédelgetett utazási tervünket válthattuk valóra, s újfent meggyőzödhettünk arról, hogy milyen kincseket rejteget a szépséges Kelet-Európa. A képzeletbeli utazós térképemre tekintve pedig büszkén mondhatom, hogy Oroszország helyén nincs már fehér folt többé…
 

8 megjegyzés:

Ferenc Kónya írta...

Kedves Lacó!

A facebook-on nemrég elindult a Zenitre hangolva 1925 óta nevű oldalam,mely az FC Zenyit Szenpétervár focicsapatot hivatott bemutatni a magyarországi szurkolóknak :-)
Lehetséges lenne részedről hogy az oldalaidon egy bejegyzés erejéig felhívd rá az olvasóid figyelmét?
Cím: https://www.facebook.com/Zenitrehangolva.1925.ota

Előre is köszönettel:
Kónya Feri admin

Unknown írta...

Kedves Laci!
Tetszett az élménybeszámoló. Nagyjából mi is 10 fő szeretné bejárni Moszkvát és Szentpétervárt a nyáron.
Kérdésem lenne, hogy a vonatjegyet melyik oldalon rendelted és a vonatra is kell-e meghívólevél.
Köszönöm
Franczia Zoltán

Lacó írta...

Kedves Zoltán!
A vonatjegyet ezen a honlapon vettem --> https://pass.rzd.ru/main-pass/public/en.
A vonatra felszálláskor sem az e-jegyet, sem a meghívólevelet nem kérték, csak az útlevelet, azt leolvasták egy speckó leolvasóval és vagy felengedtek, vagy nem. :)

Zoltán Franczia írta...

Kedves Laci!
Köszönöm a linket, ezt megtaláltam én is.
Ha jól értem nem elég a jegy kifizetése kinyomtatása, hanem regisztrálni kell, hogy érvényes legyen. Na itt akadtam el.Ha vissza emlékszel Te hogyan csináltad.
Köszönöm
Zoli

Lacó írta...

Kedves Zoli!
Nekünk nem kellett regisztrálni a jegyet sehova, vagy külön érvényesíteni. Miután végigcsináltuk a foglalást, fizettünk, megkaptuk az e-ticketet (azaz ПОСАДОЧНЫЙ КУПОН — BOARDING COUPON-t), ezt kinyomtattuk és a vonatra szálláskor útlevéllel odaadtuk a kalauznak. (Minden kocsinál állt egy.) Az e-jegyet meg sem nézte, helyette csak az útlevelet olvasta le egy géppel. Ennyi történt, a jegyet nem kellett külön érvényesíteni, sem online, sem előzetesen a peronon.
Annyi tanács még, hogy az online fizetéskor nekem csak úgy engedte befejezni a foglalást, és vonta le az összeget, ha bankkártya/hitelkártya rendelkezett 3D Secure/Secure Code biztonsági szolgáltatással, különben nem fogadja el.
Remélem tudtam segíteni.
Laci

Zoltán Franczia írta...

Köszönöm!
Ez volt a fontos, hogy Ti hogy csináltátok. Engem az ijesztett meg, hogy miért nem engedtek fel egyes embereket.
Talán utolsó kérdés, egyenként fizettél a bankkártyával a jegyekért vagy egyben. A jegyhez kérte-e az útlevél adatait?
Más, a belépőket javaslod előre interneten megvenni vagy nem, van e soron kívüli belépési lehetőség.
Köszönöm nagyon sokat segítettél már eddig is.
Zoli

Lacó írta...

Mi irányonként külön vettük meg a jegyeket, először a Moszkva-Szentpéter viszonylatra mindkettőnk jegyét egyben, majd a visszaútra. Az útlevél adatokat meg kellett adni. A belépőkkel kapcsolatban mi sehol sem vettük meg előre a jegyeket, nem is igazán volt indokolt, nem úgy mint egy barcelonai Sagrada Família, vagy londoni Towert/Buckingham-palota esetében, amikor aznapra nem is mindig van már jegy és/vagy drágább, mint pár nappal korábban. Mi tavasszal voltunk és az még nem annyira turistaszezon kint, nem volt annyi ember, a nyár lehet, hogy más tészta.

Zoltán Franczia írta...

Még egyszer nagyon köszönöm segítséget és sok jó szerencsés utat kívánok.
Zoli