Milánó

Előzmények

A fapados repjegyeknek hála, az elmúlt 7 évben keresztbe-kasul bejárhattam Európát – sokszor pusztán fillérekből. Ez idáig több mint 60-szor emelkedhettem a levegőbe fapados járattal és landoltam valamilyen izgalmas, új helyszínen. A repjegy foglalás mára olyan hétköznapi rutinná vált, mintha moziba vagy vonatútra váltanék jegyet, s szerencsére ezzel még sokan így vannak. A diszkont légitársaságok előretörésével sokkal szélesebb rétegnek adatott meg a repülés korábban luxus élménye, s annak, aki még csak kóstolgatja ezeket nagyszerű lehetőségeket, rengeteg online utazási blog, fórum próbál segíteni hasznos tanácsokkal. Ezek közül méltán az egyik legnépszerűbb az Utazómajom névre keresztelt oldal, mely saját Facebook-os hírfolyamán folyamatosan osztja meg a filléres, elárazott és akciós repjegyeket, valamint szálláslehetőségeket. 

Fapados repjegyek terén eddig is relatíve jó érzékkel választottam ki a legolcsóbb jegykombinációkat, s átlagban nagyon ritkán fizettem többet irányonként 4000-5000 Ft-nál. Az Utazómajom ajánlásainak hála azonban egy teljesen új útitervvel állhattam Andi elé, amely eddig fel sem vetődött bennem – az egynapos repülőúttal! Egy kora reggeli járattal ki, a késő estivel vissza.

Természetesen egy ilyen rövid kiruccanásnak nem minden helyszín tekintetében lenne értelme, de például Milánó esetében ez nem számít olyan elvetélt ötletnek. A város egy nap alatt könnyűszerrel bejárható, a bejutás a reptérről egyszerű és nem drága. Bár Andi kissé szkeptikusnak tűnt az egynapos menetrenddel kapcsolatban, de a tudat, hogy nagyjából egy balatoni retúr vonatjegy árából elrepülhetünk valahova, végül győzedelmeskedett. 

Sokat nem kellett előkészülnünk a milánói kirándulásra, mivel egész sok mindenre emlékeztem a hat évvel ezelőtti útról, amikor Zsuzsival Litvániából érkezve, két teljes napot töltöttünk el itt. Emlékszem, bár tetszett nekem a város, öt nap litvániai nyugalom után mekkora sokként hatott, amikor a fenséges, ugyanakkor emberekkel (és galambokkal) telezsúfolt Dóm téren sötét, rámenős egyének búzamagokat és cérnakarkötőket akartak horror áron megvetetni velem. Akkor nem tudtam, mire számíthatok Milánótól, s felkészületlenül ért ez az élmény. Ezúttal azonban már mint ismerős terepre térhetek ide vissza.

Egynapos kirándulás Milánóba (2016. október 21.)

A nap fájdalmasan korai keléssel indult. 3.10-kor csörgött az ébresztőm, s ezúttal nem maradt túl sok szundira idő, mivel 20 perc múlva már szüleimnél kellett lennünk. Gyorsan összekaptam magam, majd Andi autójával átlibbentünk Anyáékhoz. Gyors puszi Anyának, majd vissza a kocsiba, s Apa vezetésével irány a reptér. A hatalmas köd ellenére bő félóra alatt meg is érkeztünk. Elbúcsúztunk Apától, majd jöhetett a szokásos biztonsági ellenőrzés. A sorban előttünk álló, utrechti vízipólós lánycsapat tagjai meglehetősen kómás arccal és belassult mozdulatokkal pakolgatták ki a szalagra az átvilágításra szánt cuccaikat, de ki hibáztatná őket ezért hajnali negyed 5-kor.

Szerencsére nekünk sem kellett sietni, sőt még további félóra várakozás következett a beszállókapu bejelentéséig. Amikor aztán a kijelzőn végre felvillant a járatunk mellett az „A19” felirat, egyszeriben megörültem. „Jé, A19! Pont, mint az amerikai normál lámpák buramérete.” Na, jó, ez több, mint szakmai ártalom, írjuk a fáradtság számlájára!

Lebattyogtunk a fűtetlen bádogterminálba, ahol alaposan feltorlódott a sor, mivel egy csomagméret-ellenőrzésen fennakadt utast bírságoltak éppen. „Na, emiatt most tényleg nem kell aggódni!” – gondoltam magamban, elnézve az ezúttal szokatlanul könnyed „világjáró” hátizsákomat, melyben mindössze a fényképezőgép és néhány szendvics bújt meg.

A gépünk 6.15-kor indult, s ahogy belerepültünk a vastag felhőrétegbe, el is nyomott minket az álom, pedig a körülmények nem voltak teljesen ideálisak. Egy hangos és meglehetősen ittas társaság hangos röhögcsélését, valamint kellemetlen testszagát ipari mennyiségű kölnivel ellepni igyekvő utas keltette illatfelhőt kellett valahogy kizárni a tudatunkból ennek érdekében.

Fél 8 után nem sokkal landoltunk Milánó legnagyobb nemzetközi repülőterén, a Malpensán (Aeroporto di Milano-Malpensa). Elhoztunk két ingyenes AC Milános várostérképet, majd kikeveredve a terminálépületből felpattantunk az éppen induló Terravision buszra, mely a legolcsóbb shuttlejárat innen Milánóba – a retúrjegy fejenként 14 euró. 

Az eredetileg 50 perces út azonban a reggeli dugó miatt közel másfél órásra nyúlt, így háromnegyed 10 lehetett mire megérkeztünk a belvárosba. A busz végállomása a monumentális milánói központi vasúti pályaudvar, a Milano Centrale oldalában volt. 

Szép, napsütéses őszi napunk volt, s bár könnyűszerrel lemetrózhattunk volna innen Duomóhoz, de Andi javaslatára inkább a séta mellett döntöttünk. Átvágtunk a robosztus állomásépület előtti téren (Piazza Duca D’Aosta), mely közepén egy 8 méter magas, 11 tonnás fehér almaszobor magasodott. Az első látásra egy drága Apple-reklámnak tűnő emlékművet a 2015-ös milánói Világkiállításra készítették, s a technológiai fejlődés és a természet harmóniáját szimbolizálja.

Innen aztán kényelmes sétatempóban nyakunkba vettük a várost. A Via Vittor Pisanin haladva a Piazza della Repubblica érintésével a milánói vár, a Castello felé tartottunk. Sok látnivaló nem sorakozott az útmentén, mindössze egy vöröstéglás templomot (Chiesa di San Marco) és Olaszország első közszínházaként befutott Piccolo Teatro-t említhetjük meg érdekességként. 

Utóbbi előtti téren Andi megkörnyékezett egy mobilbüfét, mely szinte egyet jelentett egy jó csészényi, messze földön híres olasz kávé lehetőségével. Az öröm korainak mutatkozott, hiába a három hatalmas kávéfőző, a büfés néni teátrális hadonászásából ítélve kávét mégsem árultak jelen pillanatban.

Egy saroknyira innen, kiértünk a milánói hercegek egykori rezidenciájához, a hatalmas, négyzet alaprajzú Sforza-várhoz (Castello Sforzesco). A 15. század közepén épült kastély a reneszánsz kor legragyogóbb, legelegánsabb és legművészibben berendezett hercegi székhelyeinek egyike lett, mely napjainkban Milánó egyik fő nevezetességének számít. Anno 2010-ben, amikor Zsuzsival itt jártunk, be volt zárva, így kíváncsian vártam, hogy végre a belső udvaron is körülnézhessek.

A várfal mentén elindulunk megkeresni a bejáratot, amikor egy fekete bőrű alak lépett oda hozzánk. Pontosan tudtam, mit akar.

- „My friend! My friend! Do you want one?” – szólt széles, megjátszott mosollyal, hogy a hófehér fogai csak úgy világítottak, miközben néhány színes, cérnából készült karkötőt tartott elénk. Itt azonban ne egy szép kézműves portékát képzeljen el senki, hanem konkrétan 2-3 cérnaszálat körbekötve. Ha érdeklődést mutatsz, onnantól le nem vakarod őket, rád akaszkodnak, mint egy pióca és nem hagynak békén, amíg nem veszel tőlük valamit. Sőt, rövid távon még akár követnek is, szólongatnak, hátha meggondolod magad. Ez a jobbik eset. Rosszabbul jársz, ha többen vannak egyszerre, és nemes egyszerűséggel körbeállnak és kizsarolják, hogy irreális pénzért (20-30 euróért) vedd meg ezeket a filléres vacakokat. Én anno a Duomó előtti téren jártam úgy, hogy egy indiai kinézetű, kedvesnek tűnő bácsika egy marék búzamagot nyomott a kezembe, hogy azzal a kezemből etethetem a retkes galambokat. Mire feleszméltem, egy csapatnyi galamb startolt rá a kezemből potyogó magokra. Miután eldobtam a maradékot búzaszemet, épp köszöntem volna meg a bácsinak a gesztust, amikor egyszeriben eltűnt az arcáról a mosoly, s mint egy kegyetlen maffiavezér felszólított, hogy azon nyomban fizessek a magokért, ez neki pénzbe került, s meg kell térítenem a veszteségét. A helyzet abszurditása akkor fordult komolyra, amikor egyből megjelent mellette a szekrény termetű, dzsungelharcos testfelépítésű társa, akivel ketten együtt már összesen 20 eurót követeltek ezért a pár szem magért cserébe. Bár a lelkem mélyén háromszor összetojtam magam, igyekeztem magabiztosan fellépni ellenük és nem hagyni megfélemlíteni magam. Végül összesen kb. két eurónyi apróm bánta a történetet. Láthatóan elégedetlenek voltak a zsákmánnyal, az egyikük még utánam indult, amikor aztán faképnél hagytam őket, de végül feladta. Távolodva még hallottam, ahogy hosszasan szitkozódnak utánam…

Nem csoda tehát, hogy alapos fenntartással viseltettem az ilyen alakok iránt, s ez alól mostani fekete srác sem volt kivétel. Megszaporáztuk a lépteinket, próbáltuk elhajtani egy nagyon határozott „No, thanks!”-szel miközben egy pillanatra sem néztünk rá. Ennek ellenére pár lépéssel mellettünk termett, és amikor felénk nyújtotta a kezére fűzött cérna karkötőket, tőlem szokatlan durvasággal eltoltam a kezét.

-          „Heeeey, my friend! Why my friend!” – kiáltott utánam már érezhető frusztrációval.

-          „Azért, ezt lehet, mégsem kellett volna.” – jegyezte meg Andi.

Magam is meglepődtem a reakciómon, s tudom, ez legnagyobb részben a 6 évvel ezelőtti bácsinak szólt, de valahogy mégsem tudtam bármilyen lelkiismeret-furdalást érezni.

Főleg mivel a Castello főbejárata előtti téren rengeteg társa „cérnázott” még, míg mások – haladva a korra – selfie botokat árultak a turistáknak. A legpoénosabb szolgáltatás díját kétségtelenül mind közül az egy selfie erejéig bérbe adott selfie bot vitte el. Fotózkodtunk a tér közepén lévő szökőkúttal, és a háttérben magasodó óratoronnyal (Torre del Orologio), majd irány a vár. 

A belső udvarra (Corte Principale) ingyenes a belépés, viszont az egyes épületszárnyakban működő múzeumokba külön jegyet kell váltani. Mivel most nem annyira izzottunk múzeumlátogatási lázban, inkább csak tettünk egy rövid sétát a belső udvarokon. 

Megcsodáltuk a hercegi rezidenciaként használt, hangulatos Corte Ducale udvart és a vele szemben elhelyezkedő, masszív épületkomplexumot, a Rocchettát, melyet, mint várat a várban, külön is lehetett védelmezni ostrom esetén.          

 
Ezután a várat a hátsó kijáraton hagytuk el, hogy Milánó egyik legnagyobb parkjában, a Parco Sempionéban tegyünk egy meghitt sétát. Csodálatos őszi színekben pompáztak a fák, szépek voltak fények, s a kellemes napsütés hatására újabb és újabb ruharéteget vehettünk le magunkról. 

A park túlsó végében áll a római diadalívekhez hasonlító Béke-kapu (Arco della Pace), melyet az 1815-ös bécsi békeszerződés emlékére építettek. 

Miután közel, s távol kifotóztuk magunkat a diadalívvel, a Corso Sempinone sugárúton haladtunk tovább, miközben fél szemmel már a lehetséges ebédelő helyeket lestük. Egy másik parkba szerettünk volna el sétálni a közelben, de egyszeriben irtózatosan rám jött a vécézhetnék, így rendkívül bölcs módon, nem sokkal a cél előtt, visszafordultunk. Sovány disznó vágtában húztuk vissza a csíkot a diadalív mögötti téren korábban kinézett kis pizzériába (Pizza OK). 

Miután megkönnyebbültem, lelkesen átböngésztük a menüt. Andi végül paradicsomszószos, bazsalikomos, mozzarellás pizzát kért, én pedig sajt-sonka-gomba kombináció mellett tettem le a voksom. Minkét pizza döbbenetesen jó választásnak bizonyult – igazi, olasz vékonytésztás, pont olyan, amilyennek a nagykönyvben meg van írva. 

Ittunk hozzá egy-egy pohár sört, majd a kiváló ebéd végeztével megkerültünk a Sempinone parkot. A Castello előtti szökőkúttól elsétáltunk a Largo Cairoli közepén díszelgő, diadalittas Garibaldi lovasszoborig, ahonnan a rendkívül elegáns, bevásárlóutcán, a Via Dantén folytattuk az utunkat. 

Erre a részre úgy emlékeztem, mintha csak tegnap jártam volna itt. Térkép sem kellett már, fejből tudtam az utat a Duomo felé.

   

Pár perc múlva megérkeztünk a híres Dóm térre (Piazza del Duomo), s elénk tárult a milánói dóm (Duomo di Milano) lélegzetelállító látványa. 

Érdekes érzés volt bő 6 év után visszatérni ide, s viszontlátni ezt az egészen magával ragadó gótikus épületet. Ha valaki azt mondja Milánó, nekem nem a divat, a pizza vagy a Scala, hanem ez a dóm jut először az eszembe. 

Egyedülálló szépsége mellett méretei is tekintélyt parancsolóak, hiszen a világ ötödik, Olaszország legnagyobb templomáról van szó. (A római Szent Péter-bazilika hivatalosan nem olasz, hanem vatikáni földön található.) Gyönyörű, csipkés tornyokkal díszített főhomlokzata bámulatosan ötvözi a gótika mellett a reneszánsz és neoklasszikus elemeket, hiszen a templom szó szerint több építészeti kornak a terméke. Az alapkőletételre még 1386-ben került sor, de végül csak közel 600 (!) évvel később, 1965-ben fejezték be hivatalosan az építkezést.

A dóm viszontlátásával rám törő kellemes nosztalgia mellett meg kell jegyezni, hogy más dolgok sem változtak itt 2010 nyarához képest – a Dóm téren továbbra is galambok százai portyáznak valamilyen ehető morzsára várva, miközben II. Viktor Emánuel király diadalittas lovasszobrát naponta ipari mennyiségű galambszarral szórják meg. Márpedig ha ennyi galamb van, nem nehéz kitalálni, hogy a magokkal nyomuló sötét arcok sem hiányozhatnak, s lám, igazam lett, a magbiznisz ugyanúgy virágzik, mint 6 éve.   

Megpróbáltam kizárni a zavaró faktorokat, s kihasználva, hogy a délutáni napnak hála tökéletes fényekben tündökölt a templom, rengeteg képet lőttem róla minden irányból, majd elindultunk a dóm bejárata előtt hosszan kígyózó sorhoz. Már vagy 5-10 perce álldogáltunk ott, amikor egy információ szolgálatos lány odajött a várakozók, s kedvesen felhívta a figyelmünket, hogy előbb vegyünk jegyet a templom jobb oldala mentén, a Palazzo Realéval szemben kialakított pénztáraknál. Anno, ha jól emlékszem, csak a tetőre kellett külön jegyet váltani, a templom megtekintése ingyenes volt – változnak az idők. Andi itt maradt a rendkívül lassan mozgó sorban, én pedig elvonultam megvenni a belépőket. Negyedórányi sorban állás után már a jegyekkel a zsebemben tértem vissza – a dómba fejenként 2 eurót, míg a tetőre (lépcsővel) további 9 eurót kellett fizetni.

A bejáratnál a jegykezelésen túl még a reptérinél is szigorúbb biztonsági ellenőrzésen kellett átesnie mindenkinek. Nem vicc, ahhoz, hogy bemehessünk a templomba, mogorva tekintetű, gépfegyveres katonáknak kellett végigtaperolniuk már-már zavarba ejtő alapossággal.

Miután nagy nehezen bejutottunk, meglepődve tapasztaltuk, hogy kifejezetten kevés ember van egyszerre bent. Sebaj, így még inkább átjött a templom sajátos hangulata. 

Az 52 hatalmas oszlop, gyönyörűen festett színes üvegablakok, díszes oltár és kripta mellett megcsodálhattuk a katedrális csúcsán álló aranyozott Szűz Mária szobornak, a Madonninának másolatát is, s szörnyülködhettünk a világhírű, ugyanakkor elég groteszk hangulatú Szent Bertalan szobron, aki saját lenyúzott bőrét tekeri magára amolyan stólaként. Brrr…kész horror, tisztára, mint a Rémálom az Elm utcában!

Ezután kijöttünk a templomból, majd a túloldali bejárathoz siettünk, ahonnan lépcsővel lehet feljutni a tetőre. Igen, a tetőre! Nem a harangtoronyba, nem egy kilátóteraszra, hanem konkrétan a dóm tetejére, melyet 135 (!) káprázatosan díszített, csipkés torony és megszámlálhatatlan szobor és vízköpő díszít. 

Mindig is egészen egyedülálló hangulata van annak, ha a lemenő napot egy ház tetején ücsörögve nézzük végig, pláne, ha nem házról, hanem egy ilyen különleges templomról beszélünk. Itt eltöltöttünk egy kis időt, majd elindultunk lefelé.

 

Ezután a Dóm tér másik fő látványosságát, a világ egyik legrégebbi bevásárlóközpontjaként ismert Galleria Vittorio Emenuelle II-t is megcsodálhattuk. 

A kereszt alakú, árkádos, üvegtetővel befedett, díszes passzázs Milánó legelegánsabb boltjainak ad otthont, ahol szinte minden fő világmárka valamilyen módon képviseltetve van.

Emlékszem, 6 éve még saját McDonalds étterme is volt, viszont a megszokott piros-sárga logó helyett prémium megjelenésű, fekete-arany színekben tündökölt a jellegzetes cégér. (A McDonalds helyét azóta átvette egy másik márkás bolt.) Szintén ki kell emelni az üzletközpont pazar szépségű üvegkupoláját, mely a már említett keresztforma közepén található. 

Az árak láttám megállapítottuk Andival, nem itt fogunk heti nagybevásárlást tartani. Egy dolgot kerestünk viszont árgus szemekkel – egy élelmiszerboltot, hogy vegyünk egy palack ásványvizet, ugyanis mindketten rettentően szomjasak voltunk.

 

Az árkádos sétányon keresztülsétálva a kiértünk egy kis térre, melynek túloldalán a világhírű milánói Scala (Teatro alla Scala) állt. 

Innen már gyakorlatilag csak a környező utcácskákban bolyongtunk víz után nézve, de hiába jártuk be az egész kerületet, egy nyamvadt élelmiszerboltot sem találtunk. Mintha törvényi erővel tiltották volna a kisboltok, kioszkok létezését ebben a luxus bevásárlónegyedben.

Végül szerencsére hosszas keresgélést követően belebotlottunk egy mobil büfékocsis utcai árusba. Hiába volt 0,5 liter víz 1 euró, gondolkodás nélkül kértünk egyet. Pár száz méterrel odébb már 2 litert kaptunk 2 euróért, de az első fél liternek minden cseppje aranyat ért.

Miután tettünk egy nagyobb kört, leültünk a Duomónál megenni a maradék szendvicsünket, majd este 7 óra fele úgy döntöttünk, visszametrózunk a Centraléhoz, ahonnan a reptéri busz indul. Metrójegyvétel nem ment könnyen az automatából. A hitelkártyás fizetéskor a PIN-kód bekérésnél nyugtalanítóan sokat gondolkodott a rendszer, így a biztonság kedvéért jobbnak láttam inkább némi aprót bedobni. Azzal működött, viszont résen kellett lenni, a visszajáró kiadásánál, mivel az érmék könnyen kiesnek a kiadóablakból, így az automaták mellett ácsorgó, meglehetősen rámenős hajléktalanok szó nélkül lecsapnak rá. Beszereztük a két 1,50 eurós jegyet, majd a #3 számú (sárga jelzésű) metróval két megállót mentünk, a Centrale FS megállóig.     

Bementünk egy élelmiszerboltba venni egy kis csokit ajándékba az otthoniaknak, majd mivel még maradt 20 perc a busz indulásáig (19.35), kerestünk egy mosdót. Bejártuk az egész hatalmas pályaudvart, végül csak egy McDonalds-ot találunk erre a célra. Fél  perc alatt végeztem, viszont Andira hosszú-hosszú perceket kellett várni. A nyitott női vécé ajtaján bekukkantva Andi még mindig a sorban állt a két fülke egyikéhez, s láthatóan kezdte elveszteni a türelmét, mivel a szóban forgó fülkéből 10 perce senki sem jött ki. Végül, amikor a frusztrációja a tetőfokára hágott, megkérte az előtte állókat, hogy kopogjanak be, van-e egyáltalán bent valaki. A fülke üres volt.

Mondanom sem kell, hogy alig pár perc maradt a busz indulásáig, úgyhogy egy brutális sprintet kellett nyomnunk, hogy ne késsük le a járatot.

Végül csodák csodájára befutottunk időre, a busz pedig pár percnyi késéssel elindult a Malpensa repülőtér felé. A máskor oly’ forgalmas reptér szinte teljesen kihaltnak hatott. Két órát kellett kibekkelnünk a gép indulásáig, de legalább teljesen pontosan, 22.30-kor szálltunk fel.

Megérkezve Budapestre, Apa értünk jött autóval és hazavitt minket.

  

Kifejezetten jó móka volt ez az egynapos kirándulás, bár azt hozzá kell tenni, hogy az extrém korai kelés, intenzív városnézés és kései hazaérkezés miatt gyakorlatilag átaludtuk az egész következő napot, és nagyjából használhatatlanok voltunk. Ezzel együtt megérte, s remekül szórakoztunk egy olyan városban, amit egyszer mindenképpen érdemes megnéznie mindenkinek. Az én szememben Milánó továbbra is egy „egynapos” város a látnivalókat tekintve, az viszont, ha rajtunk múlik, egy tényleg szuper nap is lehet. A fenséges dóm látványáért már önmagában megéri eljönni ide, ha viszont imádjuk a múzeumokat, kulturális eseményeket, divatot és shoppingolást, akár heteket is el lehetne itt tölteni. A milánói kaland után kíváncsian várom, hova vezet majd a legközelebbi egynapos út. Mert hogy lesz, abban biztos vagyok.