Hannover

Előzmények

Az idei utazásokat tekintve merész terveket szövögettünk Andival. Télen mindössze néhány hét alatt ledaráltunk a rendkívül népszerű, századfordulón játszódó kanadai sorozat, a Murdoch nyomozó rejtélyei közel 150 epizódját, melynek hatására alig telt el nap, hogy ne ábrándoztunk volna egy többhetes kanadai útról. Toronto, Ottawa, Montréal, megfűszerezve egy kis Niagara-vízeséssel egy életre szóló élménynek ígérkezett, melyet – Andival egyetértésben – akár szüleinkkel közösen hozhattunk volna össze. Egy közös utazás ötlete már önmagában felvillanyozta őket, úgyhogy innentől kezdve egyre tudatosabban álltam rá a torontói repjegy vadászatra. Sajnos a nyári hónapokról már február vége felé lekéstünk, onnantól kezdve pedig lassan, de biztosan emelkedtek a repjegyárak, mígnem tavasz közepére be kellett látnunk, idén nem lesz semmi a kanadai útból.

A szülős utazás ötletét ugyanakkor nem akartunk kukázni ezzel együtt, úgyhogy kitaláltunk, mindkettőnk szüleit megutaztatjuk egy-egy rövidebb, hosszú hétvégés út erejéig. Az olcsó, nyári Wizz Air jegyek kínálatából Hannover és Szarajevó tűnt két olyan érdekes desztinációnak, ami talán nekik is tetszhet, így végül előbbire Andi szüleit, utóbbira az enyémeket gondoltuk ki útitársnak.

Ráadásul a június közepi hannoveri út egyúttal kiváló szülinapi meglepetésként is szolgált Andi apukájának, aki pont azon a hétvégén ünnepelte 54. születésnapját.

Két héttel az indulás előtt, Andi jelezte, nem ártana lassan szállást foglalni Hannoverbe, mivel egyre-másra telnek be az olcsóbb helyek, s a kínálat távolról sem túl kielégítő. Mivel Andi szüleit sem egy híd alatti zuggal akartuk születésnap alkalmán meglepni, este kezdődhetett a nagy hannoveri szállásvadászat. Hamar be kellett látnom, hogy a szokásos Hostelworld-ös tárházam ezúttal kevésnek bizonyul, s az egy-két autópálya menti, sokágyas ifjúsági szállás inkább átok, mintsem ajándék a szüleink generációjának. Végül jobb híján ráfanyalodtunk az igencsak túlárazott Booking.com ajánlataira, mely nagyjából a megfizethetetlen belvárosi és a még épp elviselhető külkerületi szállásokból állt. Közben persze agyonfrusztrált a Booking-nak a honlapja, mely mindvégig folyamatos lelkiterrort alkalmazva („Siessen, már csak 1 szoba foglalható ezen az áron!” vagy „Jelenleg hatan nézik ezt az ajánlatot! Nehogy lemaradjon!”, „Épp most foglaltak itt! Nagyon keresett!”) próbál nyomást gyakorolni szegény szálláskeresőre, aki persze a tizedik ilyen után jól bestresszeli magát, hogy szoba nélkül marad és mehet a híd alá aludni. A kapkodásnak meg is lett az eredménye, lefoglaltunk egy 4 ágyas szobát az egyik külkerületi hostelben, amitől Andi anyukája, Gyöngyi (aki a kezdettől be volt avatva a tervbe) távolról sem volt elragadtatva. A legnagyobb szívás az egészben, hogy a foglaláskor – kérés nélkül – levonták a teljes szállásdíjat, amely így 100%-ban kifizetve, lemondhatatlanul a nyakunkon maradt. Andi be sem merte vallani anyukájának, hogy ezt nem tudjunk már módosítani, mely így elég kiábrándító ajándék lett volna, így végül ketten maradtunk a négy ágyra, míg Gyöngyi foglalt kettejüknek egy másik helyet, a város túlsó végén.

Tehát finoman fogalmazva sem indult túl rózsásan a hannoveri kaland, Andit már Hannover említése kapcsán is elöntötte a méreg. Az indulás közeledtével végül megbékélt lelke, lelkesen készült az ajándék átadására, a szálláson pedig már inkább csak jókat derültünk, mint idegeskedtünk.

Az utolsó próbatételnek a reptéri transzfer kérdése mutatkozott, mivel péntek kora délutáni járat lévén senki sem tudott kidobni minket Ferihegyre. Szerencsére sikerült meggyőzni Andiékat, hogy Dunakesziről lehetőleg ne a kisebb vagyont felszámító taxival menjünk, hanem inkább hagyjuk a reptéri parkolóban a saját kocsit, a taxis ár ötödéért.

1. Nap – Érkezés Hannoverbe (2017. június 16.)

Mivel a gépünk csak háromnegyed kettőkor indult, elég volt 9 körül kikászálódni az ágyból. Kényelmesen megreggeliztünk, megkentük az útra szánt szendvicseket, majd vártuk, hogy Andi szülei negyed 12 körül befussanak. Az M0-áson ripsz-ropsz kiértünk a reptérre, s egyből sikerült megtalálni a bejáratot a Holiday Lite parkoló területére, mely a legolcsóbb parkolási lehetőséget kínálta a reptér területén. Bár előzetesen nem foglaltunk parkolóhelyet, sikerült egész hamar leparkolni, annak ellenére, hogy roskadásig volt tömve kocsikkal a terület. Innen 8-10 percnyi egészségügyi séta következett a terminálépületig, kompenzálandó az olcsó parkolódíjakat.

Rögtön át is estünk a biztonsági ellenőrzéseken, ahol ezúttal Gyöngyi táskáját minősítették gyanús elemnek, melyet az elhivatott személyzet töviről hegyire áttúrhatott mindenféle tiltott eszköz után nézve, természetesen sikertelenül.

Mivel még maradt egy csomó idő indulásig, letáboroztunk az egyik padra, s előkaptuk az úti szendvicseket. Még le sem nyeltem az utolsó falatot, már azon fantáziáltam, milyen poén lenne kipróbálni a MasterCard Lounge finomságait, melyet néhány hónapja már az Erste Wizz Air hitelkártyámmal is ingyenesen igénybe lehet venni. Mivel ide csak a kártyatulajdonos mehet be díjmentesen (többiekért fejenként 5000+ forintot kellene perkálni), egyedül mentem a felfedezőútra. Az ajtó mellett ülő hölgyikéknek be kellett mutatni a beszállókártyát és a hitelkártyát, majd zöld utat adtak büférészleghez. Semmi extrára nem kell gondolni, többnyire csak falatkákat (kis pogácsát, sütikéket, háromszögszendvicseket), szénsavas üdítőket és sört, bort lehetett fogyasztani. Vettem néhány szem pogit, pár kókuszgolyót és egy 0,33l-es Heineken kíséretében leküldtem őket a bendőmbe, majd elégedetten visszaszambáztam a többiekhez.

 

Amikor aztán kezdődött a beszállás, lebattyogtunk a fapadosokat kiszolgáló bádogterminálhoz, s már épphogy engedtek volna ki minket a géphez, amikor elkezdett szakadni az eső. Miután mindenki felmenekült az enyhülő eső elől a gépre, még további 20-25 perces várakozás következett, mire bemondták, valami gond volt a beszállásnál használt rendszerrel, és még nem kapták meg a hivatalos infókat az utasokról.

A repülőút bő másfél óra lehetett, délután negyed 4-re érkeztünk meg Hannoverbe. Miután kikeveredtünk a terminál előterébe, hoztam egy ingyenes térképet az információs pultról, majd a villamos-, metró- és S-Bahn-vonalak sűrű hálózatát fürkészve megfejtettünk, hogy első körben az #S5 járattal kell eljutnunk főpályaudvarra (Hauptbahnhof). Szépen beálltunk a peronon lévő jegyautomatához kígyózó sorba, mely egész szépen fogyadozott, mígnem a közvetlenül előttünk lévő magyar páron úgy tűnt, végleg kifog ez a fránya masina. Mivel mi addigra már kisütöttük az árjegyzéket bújva, hogy esetünkben a 12,60€-ba kerülő, ötfős csoportos napijegy éri meg leginkább, egyre türelmetlenebbül szemléltem a párocska bénázását. Amikor aztán hátrafordulva a segítségünket kérték, hamar beláttuk, távolról sem olyan magától értetődő kiigazodni a bonyolult menürendszeren. Jobb híján mi meg a mögöttünk ácsorgó idős német házaspár szakértelmében bíztunk, akik az olvasószemüvegüket felvéve, hosszas nyomkodás után így szóltak:

-          „Hát, én sem értem, elég logikátlan az egész!” – jegyezte meg a néni.

Nos, ha ezt egy eche német mondja egy német rendszerre, az már jelent valamit. Végül sikerült megoldani a rejtélyt – először a GVH (a hannoveri BKV) gombot kell benyomni, s utána választhatsz a különböző jegyek, bérletek közül, különben a távolági vasútállomásokat és jegyeiket hozza csak fel a képernyő.

A vékony kis sajtcetlire emlékeztető bérletet felszállás előtt kezelni kell, s onnantól számít az érvényessége. 

Az út a Hauptbahnhof-ig alig volt 25 perc, ahol aztán két megálló erejéig átnyargaltunk az egyik elővárosi vonatra (Regional Bahn), majd elindultunk megkeresni Andi szüleinek a szállását, mely egy rendkívül kellemes kertvárosi kerületben található. Útközben elhaladtunk egy óvoda mellett, ahol valamilyen évzárós kerti parti mehetett éppen rengeteg szülővel, háromszor annyi gyerekkel és finom ételeket sejtető, ínycsiklandozó illatokkal.  Ahogy közeledtünk a szállás feltételezett helyszínére, a szülők egyre növekvő kíváncsisággal lesték a szembejövő épületeket, vajon melyik lesz az övék. Míg Gyöngyi arcán a „Na, vajon jó lesz-e?”, míg Ferin a „Na vajon hova hoznak engem?” tekintetet véltem felfedezni. Amikor aztán a telefon GPS-e jelzett, hogy megérkeztünk, és a szállás neve is gyanúsan megegyezett a kiírással (Eilenriedestift), az egyik bejáratnak vélt ajtóhoz járultunk. Zárva. Ferivel egymásra néztünk, majd próba szerencse alapon benyomtuk az ajtó melletti kaputelefonos csengőt. Válaszul egy unalmas férfihang darált el valami német szöveget, amely a hanglejtéséből ítélve valamilyen kérdésben végződhetett, de egy kukkot sem értettem belőle. Illett volna valamit nekünk is beleszólnunk, ám míg Andival az akkurátus nyelvtanú német válaszon agyaltunk, Feri odahajolt a mikrofonhoz és néhány pillanatnyi hezitálás után megszólalt:

-          „Ööö…Wir sind…Hungary Tourist!” – ragadta meg tökéletesen a lényeget, összefésülve az angol és német szavakat.

Amilyen hirtelen játszódott le a jelenet, annyira mulatságosnak hatott, mi hárman csak úgy kacagtunk hátul. Végül a hang egy ajtóval odébb, a főbejárathoz irányított minket, amiről már inkább el tudtuk hinni, hogy tényleg hotelszerű tevékenységet folytat. A recepciós hölgy rendkívül szívélyesen útbaigazított minket – csak egyenesen tovább a folyosó, majd balra, majd jobbra, az ottani ajtónál ki, majd be, s ismét balra, utána egyesen…stb. Szerintem, ahogy elindultunk megkeresni a szobát, már el is felejtettük, mit mondott. Háát, ami viszont ezután jött, azt nehéz szavakba önteni…

Ahogy végigtrappoltunk a hosszú folyosón, a helyre egyre kevésbe emlékeztetett hotelra, sokkal inkább egy modern megjelenésű kórház jutott volna róla eszembe, de valljuk be őszintén, sosem voltam egy lakberendezési szakértő, akár valami letisztult, funkcionalitást előtérbe helyező helynek is gondolhattam volna. Aztán amikor egy köntöst viselő idő bácsika totyogott el mellettünk, majd egy gondozónő által támogatott nénike mosolygott ránk, egyre aggódóbb pillantásokat váltottunk egymás között. Milyen hely ez? Amikor a folyosókon bóklászva már hatodik járókeretes öreget hagytuk le, láttam, ahogy Feri szemei kerekedek el.

-          „Ti most komolyan egy öregek otthonába hoztatok?” – tette fel kissé bizonytalanul a kérdést, remélve, hogy csak elnéztük a házszámot, mire kitört belőlem a nevetés.

Amikor egy infúziós állványt terelgető papa mellett suhantunk el, Feriből kibukott az újabb gondolat:

-          „Öregek otthona…hmm…na, Apa, ezt neked szülinapodra!” – dörmögte alig hallhatóan a bajsza alatt.

Na, ekkor már potyogtak a könnyeim a nevetéstől, alig bírtam abbahagyni, de a többiek is a hasukat fogták a röhögéstől. Végül 10 percnyi kavarodás után találtunk egy újabb recepciót, itt kellett fizetni és becsekkolni. Itt derült fény a valóságra is – ez a masszív épület valóban egy idősek otthona, melynek azonban egyik szárnyában kibérelhető apartman lakások vannak, s mint kiderült, nem is rosszak. Rendkívül szép, ízléses, négycsillagos hotelre emlékeztető szobát kaptak, helyhez egy kicsiny kertes terasz is tartozott. Látva a szobájukat, szerintem Gyöngyi határozottan megkönnyebbülhetett! Andi szülei lepakoltak, ittunk mindannyian egy gyors instant kávét, majd visszavonatoztunk a belvárosba.  

Kilépve a Hauptbahnhof ajtaján egy nagyobbacska térre jutottunk, melynek közepét az egykori hannoveri király, Ernő Ágost diadalittas lovasszobra díszíti. Valóban, Hannover 1814 és 1866 között független királyságot alkotott, míg be nem olvadt a későbbi Német birodalom zászlóshajójának számító Porosz Királyságba. 

Innen a forgalmas sétálóutcán, a Bahnhofstraßén indultunk el, melynek végén a város kvázi főterére (Kröpke) értünk ki. Itt található egy sötétzöldre festett, díszesen kovácsolt óramű, amely a hannoveriek egyik kedvelt találkahelye.

Ezt követően elsődleges küldetésnek egy megfelelő vacsorahely felderítését tűztük célul, így az utcákban sétálva inkább az éttermeket lestük, mintsem a látnivalókat. Vetettünk egy gyors pillantást a Régi Városháza (Altes Rathaus) több mint 600 éves épületére, szétnéztünk a mellette elterülő egykori piactéren (Am Markt), amelyet a 14. századi, vöröstéglából épült Marktkirche dominál. 

A hatalmas óratornya a maga 97 méterével így is tekintélyt parancsoló látvány, főleg ha hozzátesszük, eredetileg másfélszer ilyen magasnak kellett volna lennie, csak a városi kincstár idő előtti kiapadása akadályozta meg a rekorddöntő kísérletet. Érdemes megfigyelni a hatalmas bronzajtón lévő díszítéseket is, melyek a német történelemből merítenek motívumokat.

A templomtól induló Kramerstraße talán az óváros egyik leghangulatosabb utcája, melynek a sarkán végül beültünk egy szimpatikusnak tűnő étterembe (Café & Bar Celona). A többnyire pizzákat és burgerket felvonultató menüből mindannyian az utóbbira szavaztunk, annyi különbséggel, hogy Gyöngyi a kenyérmentes (igen, van ilyen!) verziót próbálta ki. Egy korsó jó kis német sörrel leöblítve kiválóan megtette mindez vacsorára. 

Ezután tettünk még egy rövid levezető sétát a városban. Végigjöttünk a hangulatos, fabetétes házakkal szegélyezett Kramerstraßén, majd a keskeny Leine folyócska mentén andalogtunk egyet. 

Végül tettünk egy kört a város egyik látványosságának számító Új Városháza (Neues Rathaus) körül, melynek udvarán másfél tucatnyi nyuszi ugrándozott vidáman. 

Innen visszaorientálódtunk a pályaudvar felé, ahonnan Andi szülei vonattal, mi pedig metróval (U-Bahn) indultunk vissza a szállásra.

Kíváncsi voltam, hogy végül a Booking-os melléfogásunk révén milyen hostelt is sikerült foglalni. Hát, az első benyomás nem volt túl megnyerő. Az előkelő hotel és olcsóbb hostel résszel is rendelkező komplexum közös recepciót üzemeltetett, ahol a recepciós meglehetősen unott, flegma módon fogadott minket:

-          „…És…Hol a két másik ember?” – kérdezte, miközben úgy nézett ránk, mint két ostobára.

-          „Nincs másik két ember, mi ketten vagyunk. Mint az előbb mondtam, az a honlapon sehol sem volt feltüntetve, hogy automatikusan mind a négy főre is levonja az összeget, mi csak két ágyat foglaltunk volna a négyfős szobából.” – mondtam magabiztosan ezt a nyilvánvaló füllentést. – „Esetleg nem lehetne korrigálni a foglalást, felszabadítani a maradék két ágyat és így más is foglalhatna, mi meg visszakapnánk a fölöslegesen kifizetett díjat?” – próbálkoztam a lehetetlennel.

-          „Ez sajnos így nem lehetséges.” - vágta rá.

A válaszon nem lepődtem meg, bár a recepciós modora még jobban zavart. Miután megkaptuk a kulcsokat, megnéztük, mit is kaptunk a pénzünkért. 

A hosteles részleg előtere egy horrorfilmeket idéző, gyéren megvilágított előszobával kezdődött, ahol néhány mozdulatlan alak figyelt minket a félhomályban. A szobánk az emeleten volt, s többnyire minden bútor a hostel kék-sárga színeiben pompázott, alapvetően korrekt, fiatalos hangulatot árasztva.

-          „Öt ágy van.” – jelentettem ki, felmérve a négyágyas szobánkat.

Viszont egyikhez sem kaptunk ágyneműt, úgyhogy azért még vissza kellett térnem kedvenc recepciósunkhoz.

-          „Az nem létezik, hogy nincs. Kell lennie.” – erősködött.

-          „Márpedig nincs.”

-          „Pedig, pedig lennie kell.”

-          „Szóval akkor kaphatnánk végre két garnitúra ágyneműt? Amúgy, meg tudná nézni, ki volt-e takarítva a szoba? A párnán és a lepedőn hajdarabokat találtunk…”

Látszott, hogy gyöngyözik a srác homloka, ahogy végigpörgeti a takarítási naplót.

-          „Igen, volt takarítás.”

-          „Hát, nem túl meggyőző, ha hajakkal van tele az ágy. Kérem, intézkedjen.”

-          „Háát…öö…holnap küldünk egy újabb takarítószemélyzetet délután.”

-          „Hálásan köszönöm.” – válaszoltam ugyanolyan flegmán, ahogy ő beszélt velem eddig, majd egy hátraarcot vágva visszaindultam a szobába.

 

2. Nap – Marienburg és Herrenhausen kertek (2017. június 17.)

A reggelünk óramű pontossággal ki volt számolva. Kelés 8-kor, villámgyors készülődés, mivel el kellett érnünk a hostel melletti megállóból induló 8.31-es villamost úgy, hogy a mai napi csoportos bérletünket is sikeresen megvettük. Jelentem alássan, sikerült, de nem sok híja volt. A jegyautomata nem fogadta el a hitelkártyámat, s a villamos már robogott a megálló felé, amikor még azt találgattuk, hogyan is fogunk fizetni. Végül Andi villámgyorsan betuszkolt némi készpénzt a masinába, s ahogy kipottyant a már jól ismert sajtcetli-bérlet, huppantunk is fel a már bent álló villamosra. Apropó, villamos! Valahonnan olyan ismerős volt ez példány, amin utaztunk. Aztán egyszeribe beugrott mindkettőnknek! Hát persze, „hannoveri villamos”! Ki ne emlékezne a régi pesti #3 számú TW 6000-es villamosokra? A használtan vásárolt, multifunkciós (metróként és villamosként is bevethető) járművek anno hatalmas számnak hatottak, pedig igazi előnyüket (hogy alacsony és magas peronhoz is tudnak alkalmazkodni) pesti pályákon távolról sem tudták kihasználni, sőt eleinte szinte mindenki a furcsa „billegő lépcsőjüktől” idegenkedett.

Miután beértünk a Hauptbahnhofra, átszálltunk a szülők szállása felé (Celle irányába) perceken belül induló #S7 vonatra. Ők már a megbeszéltek szerint a túloldali peronon vártak minket. Szülinapja alkalmából meghúztuk Feri fülét, majd az éppen érkező járattal visszarobogtunk a főpályaudvarra. Minden pontosan ki volt számolva.

Reggeli menün sem kellett sokat agyalnunk, elég volt végigpásztázni a pályaudvar alagsorában sorakozó, gusztábbnál gusztább pékárukat, szendvicseket és süteményeket kínáló helyeket. Végül Andiék találtak egy kis sütödét, ahol a frissen sült, ujjnyi vastagra szelt sonkát tettek friss, ropogós buciba, mely némi ketchuppel és mustárral feltuningolva pompás reggelinek bizonyult. A szigorú diétát követő Gyöngyi csak nyálcsorgatva figyelhette a kis doboznyi krumplisalátája fölül, ahogy Andiékkal élvezkedünk a mennyei ízkavalkádon. Hiába, ha ma épp „keményítő nap” van, nem eshet bűnbe az ember holmi sültsonkás buci láttán!

A szomszédos pékségben vettünk néhány tökmagos perecet uzsonnára, majd elindultunk megkeresni a buszmegállót, ahonnan a közeli Marienburg kastélyba indulnak járatok. Azt tudtuk, hogy a #300 buszt kell keresni, de mivel egymásnak ellentmondó infókat kaptunk a megkérdezett járókelőktől, berohantam a pályaudvarral szemben lévő turistainformációs irodába. Személyes sikerként éltem meg, hogy nemcsak megértettettem magam németül, de a kisegítő hölgyemény nem akart kétmondatonként átváltani inkább angolra.

A járatunk a vasúti pályaudvar túloldalán kiépített buszterminálról indult, melyet minden irányból földtúrások és építkezések vettek körül. 

Kényelmesen elértük az előzetesen kinézett 10.38-as buszt, bár ülőhely már nem jutott egyikünknek sem. 

Ettől a kis kényelmetlenségtől eltekintve kifejezetten élvezetes volt ez a kb. háromnegyedórás út, mivel kedves kis falvakon, városkákon és szép tájakon vezetett az utunk.      

A Pattensen városka melletti dombon magasodó, tündérmesébe illő, középkori hangulatú Marienburg kastélyt (Schloss Marienburg) V. György hannoveri király építette szeretett feleségének, Máriának 1858 és 1867 között, amolyan nyári rezidenciaként, ahova el lehet menekülni a királyi udvar jelentette feszültségek elől. 

A neogótikus épületet teljes mértékben sosem fejezték be, mivel 1866-ben kitört a porosz-hannoveri háború, így az uralkodó is menekülni kényszerült.

A kastély jelenleg is a Hanover királyi család (igen, egy „n”-nel!) tulajdonában van, így szigorúan csak vezetett túra keretében lehet idelátogatni. A belépőjegy fejenként 9 euróba kerül, melyhez némi depozit fejében jár audioguide is. 

Sajnos ugyanakkor fényképezni nem lehet a lakosztályokban. Egy teátrális mozdulatokkal magyarázó, korhű ruhákba öltözött középkorú hölgyet kaptunk idegenvezetőnek, aki olyan drámaian színpadias módon adta elő a mondókáját, mintha éppen a Hamletet játszaná el. Én inkább az angol nyelvű audioguide-ra füleltem, mely tömören és lényegre törően beavatott a kastély történetébe. Megtudtuk például, hogy több mint 100 éven keresztül a Hannoveri Királyság és az Egyesült Királyság közös uralkodókkal, perszonálunióban uralkodott, így a brit hatás igencsak érezhető a kastélyon is. Végigjártuk a lakosztályokat, a csodaszép, boltíves könyvtárral és konyhával egyetemben. 

A túrát követően kinéztük a következő visszafelé menő buszt (14.12), s mivel még bőven maradt időnk addig Andiék leültek az udvari büfébe egy sör mellett elmajszolni a tökmagos perecüket, míg én a jó fotótéma kedvéért körbegyalogoltam az egész kastélyt. A kissé meredek, erdei csapások nem igazán számítottak mindenhol könnyű terepnek, de legalább a túloldalról is meg tudtam örökíteni az épületet. 

Ezután együtt kibattyogtunk a buszmegállóba, ahova másodpercre pontosan begördült a 14.12-es hannoveri járat. Hazafelé végig azon vitatkoztunk, hogy vajon a környező földeket borító széles, zöld levelű növény mi lehet valójában? A botanikai skála legszélesebb spektrumát felvonultató tipp-kavalkádból Feri került ki győztesen – cukorrépa volt a megfejtés.

Visszaérve Hannoverbe stratégiai döntést kellett hoznunk. Ebéd most és látnivaló később, vagy fordítva. Nem volt ez egyszerű kérdés, mivel az egyik legfőbb hannoveri látnivaló, a Herrenhausen kertek (Herrenhäuser Gärten) messze kint a külvárosban találhatóak. Végül a kertkomplexum élvezett prioritást, bár szerintem tudtuk mi azt valahol, hogy jól bekajálunk így késő délután, utána már nem megyünk nagyobb felfedezőtúrára. 

Az teljesen egyértelműnek mutatkozott, hogy a Kröpke megállónál a #4 metróra kell átszállnunk, mivel ez a vonal megy a kertek irányába. A térképünk szerint a Georgengarten csücskénél található Königsworter Platz megállónál lett volna érdemes leszállni és onnan végigsétálni a csodaszép parkokat. 

Megérkezve az állomásra éppen a térképemet bújtam, amikor néhány metróalkalmazotti ruhában feszítő bácsika szólított meg, hogy segíthetnek-e valamiben, mit keresünk. Az ő javaslatukra visszapattantunk a metróra még négy (!) megálló erejéig, mivel a parkok hatalmas területen terülnek el, és a bejárat jóval odébb, a Herrenhäuser Gärten állomásnál található. Útközben elhaladtunk a Leibniz Universität impozáns egyetemi épülete mellett, melyet még épp le tudtam fotózni az elhaladó metrókocsiból.

Miután leszálltunk az időközben villamossá transzformálódott metróról, a főút baloldalán lévő Herrenhausen-palota bejárata felé vettünk az útirányt, ahol a pénztár is található. A belépőjegyek fejenként 8 euróba kerültek, melyekkel a Nagy kert (Grosser Garten), a György-kert (Georgengarten) és a Berggarten mellett a Palotamúzeumba is szabadon beléphettünk. 

Utóbbi, amolyan városi történeti múzeumként is felfogható, mely a hannoveri barokk abszolutizmus időszakába nyújt betekintést, annak számtalan művészeti alkotásával és kincseivel együtt. Minket azonban elsősorban a híres barokk kertek érdekeltek, úgyhogy a nézelődést a Nagy kertben (Grosser Garten) kezdtük, melynek kialakítását 1666-ben kezdték meg, és közel három évtizedig tartott. 

A bejárat mellett egyből a szobrokkal sűrűn díszített vízlépcsőt (Cascade) csodálhattuk meg, melynek a tetejéről nagyszerűen be lehetett látni a Harang-szükőkút körüli mesterien megtervezett, hatalmas kertrészletet. 
Ezután módszeresen bejártuk az egész parkot, melynek rengeteg kisebb-nagyobb, sövénnyel elkerített kis alkertjeit fedezhettük fel lépten-nyomon. 

Megcsodálhattuk a hársfa kertet, hattyúk tavát, rózsakertet, emlékpavilonokat és több 10 méter magasra fellövellő nagy szökőkút vízcsóváját, mielőtt elindultunk visszafelé. 

Útközben leültünk pihenni a Kerti színház nézőterénél, melyhez aranyozott szobrokkal kirakott ösvény vezet. 

Szinte minden második szobor kínálta magát, mint a sarki rosszlány, hogy Ludwigot valamilyen vicces pózban ráültessem egy fotó erejéig, s mivel senki sem szólt rám ezért, nem is fogtam vissza magam. 

Visszaérve a palotába konstatáltunk, hogy a palotamúzeum 20 perc múlva zár, úgyhogy gyorsan leadtuk a cuccunkat a ruhatárba, hátha még végig tudjuk rohanni a tárlatot, de már nem engedtek be minket. 

Mivel már elég fáradtak voltunk, sejthető volt, hogy a maradék két hatalmas kertet nem fogjuk tudni töviről hegyire bejárni, úgyhogy Andi szülei a botanikus kertként üzemelő Berggartent választották, míg én meggyőztem Andit, hogy mi gyorsan nézzünk körül a Georgengartenben előbb, majd csatlakozzunk szüleihez. Nos, meglátva, hogy a Georgengarten tulajdonképpen egy hatalmas nyilvános park (nem is kellene ide belépő) és a hosszú, nyílegyenes Herrenhäuser Allee-n, valamint egy mesterséges tavacskán kívül más látványosság nincs, inkább mi is a Berggarten mellett döntöttünk. 

Gyöngyi amilyen kimerült volt korábban, legalább annyira feldobta a botanikus kertnek a változatos és egzotikus növényvilága, olyannyira, hogy még akkor is az újabb és újabb kertrészek felé vette az irányt, amikor Andival mi már rég a kijáratot lestük.

 

 

Este fél 7 körül végeztünk, komolyan megváltás volt leülni a metrón visszafelé a városba. A mai vacsora egyben a Feri születésnapjának megünneplésére is hivatott volt, úgyhogy valamilyen jobb helyet szerettünk volna kinézni erre a nemes alkalomra. 

Nem is kellett messze mennünk a tegnapi vacsora helyszínétől, szó szerint a vele szemben lévő étterembe ültünk végül be (Broyhanhaus), azaz ki, mivel a zsúfolási telt helynek csak kültéri, utcafronton maradt egy megüresedett asztala. Az ételkínálat nem tűnt rossznak így elsőre, bár egyértelmű kedvencre egyikünk sem talált. A kiérkező – s önmagát rendkívül szellemesnek gondoló – pincér gépiesen végigdarált néhány előre betanult köszönést németül, angolul, oroszul, franciául és olaszul, hátha valamelyik betalál, de a magyarral nyilvánvalóan ráfázott. Először italokat rendeltünk, ám Andinak és nekem is rossz sört hozott ki, majd megmagyarázta, hogy ezek tulajdonképpen azok, amiket mi kértünk. Nagy nehezen megszültük a kajaválasztást is. Legnagyobb meglepetésünkre, 10 perc sem telt el, amikor egy segédjével együtt megjelent négy nagy tányérnyi étellel az asztalunknál, lepakolta őket, mint postás a kikézbesített levelet, majd visszavágtatott az étterembe. Nálunk mindenki megszemlélte az ételét, konstatáltunk, hogy 75%-ban ez nem az, amit rendeltünk, majd ahogy jeleztük a tévedést, pincérünk idegesen kirohant, felkapta az négy tányért, és a segédjét szidva, hurrikán módjára elviharzott. Hát, egy „elnézést” azért elejthetett volna, állapítottuk meg magunkban. Andival amúgy valamilyen halat rendeltünk (heringet talán?), amely a napi menüben szerepelt, csak különböző módon elkészítve. Amikor végül kihozták a valódi fogásokat, hamar kiderült, melyikünk járt jobban. 

Én a viszonylag kockázatmentes verziót fogtam ki, mely a panírozott sült hal, párolt zöldbab, krumpli lepény kombinációja volt. Andi ellenben egy-egy vékony szelet almán megpihenő, ribizli szósszal leöntött nyers haltekercset nyert meg vacsora gyanánt, mely valóban felejthetetlen gasztronómiai élménynek bizonyult, csak nem éppen a jó értelemben. Szegény, hősiesen leküzdötte halacskák jó részét, és bár mindannyiunk fogásából kapott egy keveset vigasztalásul, a gyomra láthatóan nem nyers heringre vágyott egy eseménydús, de fárasztó nap után. 

Hát, annyi szent, ez a szülinapi vacsora nem fog bekerülni a fejedelmi lakomák dicső rangsorába – vagy csak a sor legvégére. Innen a Hauptbahnhof felé vettük az irányt, ahol elbúcsúztunk a szülőktől estére, majd mielőtt a metró felé folytattuk volna az utunkat, Andi kapott egy kis sajttortát az egyik pékségből, fájdalomdíjként a nyers hal okozta gyomortraumáért.

Visszaérve a hostelbe összepakoltuk a cuccainkat, elrohantunk fürdeni és bezúgtunk az ágyba.

3. Nap – Új Városháza és indulás haza (2017. június 18.)      

Nagyjából egy bő délelőttünk maradt még nézelődni Hannoverben, mielőtt a reptér felé kellett volna vennünk az irányt, így igyekeztünk minél többet kihozni ebből a néhány órából.

Reggel 8-ra fel is keltünk mindketten, gyors készülődés után lefotóztuk a szobánkat, majd csakúgy, mint tegnap, a 8.31-es villamossal mentünk be a városba. Már fejből tudtunk, hogy a pályaudvar melyik peronjáról indul a vonat, mellyel felvehetjük Andi szüleit. Miután összeszedtük őket, reggeli gyanánt visszatértünk a tegnapi helyre, ám ezúttal – jó némethez illően – bratwursttal indítottuk a napot.

Hannoverből nagyjából egy fő látnivaló maradt, az Új Városháza, amely egy fölöttébb festői környezetben, egy hangulatos kis tavacska partján áll, a Maschpark szélén állt. A Hannoverről szóló képeslapok, jellegzetes látképek többségén ezt az épületet láthatjuk, ahogy sziluettje tükröződik a víz felszínén.

A pályaudvartól először elgyalogoltunk a Kröpkén már ismert díszes óraműig, majd rákanyarodva a Georgstraßéra, megcsodálhattuk az Operaházat (Opernhaus). 

Ezután egy kis keresztutcán átvágtunk az Osterstraßéra, ahol egy egészen ódon hangulatú templomromra bukkantunk, melynek bár álltak a falai és a harangtornya, ám a mennyezete teljes egészében hiányzott. A 14. században emelt Aegidienkirche sorsát a II. világháborús bombázások pecsételték meg, s eredeti fényében már nem építették újjá, meghagyva amolyan mementónak a háború borzalmaira emlékeztetve.

A templom kétségtelenül szomorú látványához ugyanakkor egyfajta romantikus báj is társult, mely kiváló fotótémául szolgált.

Innen alig egy saroknyira kiértünk az Új Városházához (Neues Rathaus). A parlamenthez méltó pompával rendelkező, grandiózus épületet 12 évnyi építkezés után, 1913-ban adták át, azóta a polgármester és a városatyák székhelye. 

Maga az épület ingyenesen látogatható, egyedül a kupolában kialakított kilátóteraszra kell váltani egy fejenként 3 eurós belépőjegyet. Előtte azonban megcsodáltuk a monumentális előcsarnok hatalmas belső tereit, ahol a városnak négy különböző időszakból (19. század, világháború előtt/után, jelenkor) származó részletes makettje van kiállítva, melyen megfigyelhetjük, hogyan változott Hannover az évtizedek során. 

Tettünk egy sétát a csarnok emeleti kerengőjén, majd az enyémnél is súlyosabb tériszonnyal rendelkező Gyöngyit hátrahagyva, a kupola aljához vezető lifthez járultunk. Felérve egy hosszú, kígyózó sor fogadott minket, akik mind egytől egyig a kilátóba menő második lifthez várakoztak. Egyszerre csak öt embert engedtek fel, azokat is csak akkor, ha öten ezzel párhuzamosan távoztak is. Ez így aztán jó hosszú várakozást jelentett, ráadásul a tűző napon. Bő háromnegyed órányi szobrozás után nagy nehezen feljutottunk az alul-fölül üvegfalú lifthez, mely ráadásul végig ferdén haladt fel a kupola tetejére. 

Megérte türelmesen kivárni a hosszadalmas feljutást, fentről lenyűgöző kilátás tárult a szemünk elé. Miután minden irányból körbefotóztuk a látképet, leindultunk lefelé. 

Az utazás záróakkordjaként tettünk egy sétát a városháza körüli Maschparkban, miközben fél szemmel a tökéletes fotóhelyszínt kerestem. A Masch-tavacska (Maschteich) egyik partjánál meg is találtam, ahonnan kiváló rálátás nyílt a városházára. 

Némileg szomorúsággal töltött el, hogy a csodaszép épület teljes homlokzata fel volt állványozva, de ez az élményeken mit sem változtatott. Itt készítettünk néhány képet, majd lassan elindultunk vissza a Hauptbahnhof irányába. Búcsúzásul a tömzsi harangtornyú Marktkirchét és a 15. századból származó, vöröstéglából készült, döbbenetesen szép Régi Városházát (Altes Rathaus) is megörökítettem így napos időben.

A 13.40-es #S4 vonattal robogtunk ki a reptérre, ahol aztán még közel kétórás várakozás következett, míg elkezdődött a beszállás. 

A gépünk 16.05-kor szállt fel, s nagyjából este fél 6 körül landoltunk Budapesten.

Így utólag visszanézve, úgy gondolom, minden kihoztunk ebből a rövidke kis hannoveri kirándulásból. A város és környezete lazán kitölt két teljes napot, így egy ilyen hétvégi kiruccanáshoz ideális. Annak pedig különösen örülök, hogy az utazás elérte a fő célját, hogy egyfajta közös program keretében megutaztassuk Andi szüleit, és értékes időt töltsünk el együtt négyen. Úgy tűnt, ők is remekül érezték magukat velünk, amely mindenképpen jó jel a jövőre nézve. Remélem a szarajevói kirándulás az én szüleimmel is hasonlóan jól sül majd el. Ki tudja, lehet, hogy az az össznépi kanadai út is realitás lehet hamarosan…