2017. november 20., hétfő

Szarajevó



Előzmények

Utazás szempontjából nem indult rosszul az idei nyár, gyakorlatilag nem telt el úgy júniusi hét, hogy ne repültünk volna el valahova. Indításként öt élménydús nap Macedóniában, majd pár napra rá egy kellemes, hosszú hétvégés kirándulás Hannoverben Andi szüleivel. Utóbbi igazi mérföldkőnek számított, mivel először fordult elő, hogy valamelyikünk szüleivel közösen indultunk volna útnak. A hannoveri kirándulás kifejezetten jól sült el, ezért kíváncsian vártam, milyen lesz majd az én szüleimmel négyesben utazni.

Nem is kellett sokat várni erre a nemes alkalomra. Alig jöttünk haza Hannoverből, már lázasan folyt a készülődés az Anyáékkal tervezett útra. Az úti cél ezúttal a bosnyák főváros, Szarajevó volt, ahova a Wizz Air nevetségesen olcsó, 3090 Ft-os irányonkénti árért vesztegetett repülőjegyeket. Ha ez még nem lett volna elég jó ösztönző, a korábbi szarajevói élmények hatására amúgy is szívesen visszatértem volna ide egyszer, így legalább megmutathatom nekik mindazt, ami anno annyira megfogott a városban.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy Gáborral gondoltunk egy merészet, és 11 órán át zötykölődve, négy határellenőrzésen átesve levonatoztunk a bosnyák fővárosba. Kellemes nosztalgiával gondolok vissza a kicsiny méretű, de rendkívül hangulatos, zsibongó óvárosra, ahol a frissen sült csevapcsicsa és pörkölt kávé illata terjeng a levegőben, miközben a rézművesek utcájából kihallatszó fémes kopácsolás emlékeztet arra, hogyan készülnek a bosnyák kávékultúrában használatos, gazdagon díszített kávés készletek. Emlékszem a döbbenetre az arcunkon, amikor egy bárban sört és valami nemzeti itókát rendelve közölték velünk, hogy a legkeményebb ital, amivel szolgálhatnak, a gyümölcstea. Előttem van, ahogy a CouchSurfingről megismert helyi lány, Samra mesélt a háborús évekről a gyerekkorából, miközben egy hangulatos pavilonban elszürcsöltünk egy csésze tradicionális bosnyák kávét. A mostari kirándulás is emlékezetesre sikerült. Őrült rohanással épp elcsíptük a napi egy Mostar felé menő vonatot, ami aztán egy helyi könnyűzenei klip forgatása miatt egy órás késéssel indult. Aztán ráadásul helyhiány miatt nemcsak, hogy a földre kuporodva kellett utaznunk, de vagy kétszázszor meghallgathattuk a bosnyák celebénekes Mostarról szóló rigmusait. Szintén felejthetetlen élmény volt egy működő minaret tetejéről megcsodálni a lenyűgöző mostari panorámát, a kopár hegyekkel, a lent elterülő óvárossal és az Öreg híd jellegzetes, boltíves alakjával, melyről helyi legények vetik időnként magukat a mélyben csordogáló Neretvába, némi apróért cserébe…
Életre szóló élmények és kellemes emlékek kötődnek tehát ehhez a régióhoz, így biztosra vettem, hogy bár anno nem ittam a Baščaršija közepén álló díszes kút, a Sebilj vizéből, egyszer úgyis visszatérek Szarajevóba.

Ez az egyszer most jött el, immár Andival és Anyáékkal kiegészülve. 



1. nap: Érkezés Szarajevóba (2017. június 23.)

Reggel fél hetes keléssel indult a nap. A gyors készülődés közepette befaltam még az Andi által meghagyott kakaós csiga maradékát amolyan villámreggeli gyanánt, majd behordtuk a paradicsomokat, fűszernövényeket és virágokat az erkélyről a hűs lépcsőfordulóba, ahol nagyobb eséllyel vészelik át a következő napok hőségét. Kicsivel negyed 8 után értünk Anyáékhoz, ahol Apa átvette a sofőri szerepet, majd irány a reptér. Ezúttal némileg felkészültebben kerestük fel a hannoveri út során már kipróbált Holiday Lite parkolót, ugyanis Apa fél nappal korábban már online lefoglalt egy helyet ma reggel 8 órától. Egy atomóra sem lehet olyan pontos, mint ahogy nekünk sikerült befutni – pontban 8.00-kor hajtottunk be a parkolóba.

Leparkolás után eltrappoltunk a terminálépületig, ahol rutinosan kiittuk az összes üvegünket, hogy ne dobassák ki velünk a biztonsági ellenőrzés során. Ennek ellenére ezúttal Anya akadt fenn a meglepően szigorú átvilágításon, úgy áttaperolták szegényt, mint egy körözött bűnözőt.
Ezután letelepedve az egyik padra, hamar előkerültek az első úti szendvicsek – jó magyar utazóhoz méltóan. Gondoltam, kedvezek Apának azzal, hogy kölcsönadom neki a Wizz Air hitelkártyámat (a nevünk úgyis megegyezik), amivel ingyenesen kipróbálhatja a MasterCard Lounge nyújtotta előnyöket. Ez a minimális ingyenluxus láthatóan feldobta, ugyanis vigyorogva tért vissza hozzánk negyedórával később.

Amint kiírták a beszállókapunk számát, megtöltöttük a palackjaikat, majd átverekedve magunkat a szokatlanul hosszú útlevél-ellenőrzős soron, megkerestük a szarajevói járat kapuját, ahonnan hamarosan kiszállítottak minket a géphez.  
Szülőknek tudatosan az ablak mellé foglaltam helyet, mivel tudom, mennyire imádnak nézelődni. Még el sem indultunk, már láttam az elképesztő izgatottságot Anya arcán, aki a repülések alkalmával rendszerint úgy tapad az ablakra, mint egy pióca.
Teljesen pontosan, 5 perccel 10 előtt szálltunk fel, s alig értük el az utazómagasságot, pár perc múlva meg is kezdtük az ereszkedést, Anya legnagyobb bánatára. Az út nagyjából háromnegyed órát tarthatott, 10.40 körül landoltunk Szarajevó (Sarajevo) hegyekkel körbevett repülőterén. 
Miután letudtuk az útlevél ellenőrzést és megkaptuk a pecsétjeinket, beálltunk a pénzváltóhoz kígyózó sorba. Apa nagyjából ekkorra kezdte aktivizálni magát, s ahelyett, hogy csak hagyta volna magát sodorni az árral (azaz velünk), elkezdett kérdezgetni („Miért itt váltunk pénzt? Honnan tudjuk, hogy jó árfolyam? Miért nem váltottunk otthon? Hogy jutunk be a városba, mikor indul az a valami?”), hirtelenjében tudni akart minden részletet.
-         Apa, tök mindegy, hol váltunk pénzt, a (bosnyák konvertibilis márka, KM) árfolyama fixen az euróhoz van rögzítve, mindenhol ugyanennyi lesz. Egyedül a pénzkezelés díjában lehet különbség, azt meg előre úgysem tudjuk.” – feleltem neki.
Miután mindannyian váltottunk némi helyi valutát, elrohantam megkérdezni az információs pultnál a reptéri transzfer lehetőségeket. A hölgy egyértelműen a taxit ajánlotta, mivel a 11.15-re kiírt reptéri busz már negyedórája elment. 
Hát, azt már jócskán lekéstük, mindenesetre kibaktattunk a terminálépület elé, hátha vannak csodák, ha pedig nincsenek, jobb híján marad a taxi. Ott állt bent a busz! Az utasokkal roskadásig megtelt járműnek már igencsak mehetnékje volt, de még épp fel tudtunk ugrani rá időben. Miután a sofőr a kérdésemre megerősítette, hogy a Baščaršija a végállomás, gyorsan elfizettünk első kilométereinket (viccesen így neveztük a „KM” rövidítéssel illetett bosnyák valutát). A jegyek fejenként 5 KM-be kerültek. A zsúfolt járművön próbáltunk úgy elhelyezkedni, hogy ne essünk el egy-egy nagyobb fékezésnél, miközben a minden szinten lepukkant szarajevói külváros látképét csodálhattuk meg. 
Beérve a belvárosba, az általam is jól ismert, Miljacka-folyó (Миљацка) menti útra (Obala Kulina bana) fordultunk rá. Gondoltam, ha a Baščaršiját is érinti a busz, megkerüli majd a városházát, és egy nagyot kerülve visszakanyarodik az óváros felé. A szállásunk helyét csak futólag néztem meg indulás előtt, de arra emlékeztem, hogy a Baščaršijától viszonylag egyszerűen el lehetett jutni oda. Az első meglepetés akkor következett, amikor a városházához érve a sofőr elkiáltotta magát, hogy „Baščaršija, end station”. Ez az állítás csak két ponton hibádzott – ez nem a Baščaršija volt, és végképp nem a reptéri busz végállomása (már amennyiben lehet hinni a hivatalos városi turisztikai honlapon lévő menetrendnek).

A többiek látták a megrökönyödést az arcomon, ám sebaj, haladni kellett tovább. Leszálltunk, majd magabiztosan megindultam a folyó mentén visszafelé, mint aki pontosan tudja, merre kell menni. Valójában fogalmam sem volt, merre lehet az általunk keresett utca (Ćumurija), csak az irányzékot sejthettem valamennyire, szerencsére ennyi is elégnek bizonyult. Útközben mindössze egy közeli kávézóban kellett útbaigazítást kérni, mely megerősített az általam kigondolt útvonalban, így végül minden különösebb nehézség nélkül megtaláltuk a szállásunkat (Travellers Home Hostel). 
A hostelt egy régi társasház második és negyedik emeletén alakították ki, míg a többi emeleten rendes lakások foglaltak helyet. A recepciós srác rendkívül kedvesnek és segítőkésznek mutatkozott, kaptunk tőle ingyenes városi térképet, majd adott néhány tippet a fontosabb látnivalókhoz és felármentes pénzváltókhoz. Egyetlen negatívumként mindössze azt értékelhettem, hogy a szállásdíj hátralékát egyedül készpénzben, márkában fogadták el (annak ellenére, hogy visszaigazoló e-mailben euró volt feltüntetve), így a hitelkártyámat és az eurómat visszasüllyeszthettem a pénztárcámba.
A szobánk a negyedik emeleti részen helyezkedett el, melyhez még lépcsőznünk kellett egy keveset, de megérte. Egy tágas konyha és étkező helyiség mellett, két fürdőszoba és egy erkély tartozott nagyjából 6-8 szobához. Mi két kétágyas szobát foglaltunk, melyek első blikkre teljesen korrektek és tiszták voltak. Lepakoltunk, szusszantunk egyet, majd kezdődhetett a városnézés!

Elsőként a Ćumuriját keresztező Zelenih beretkire tértünk rá, hogy egy kört téve a közeli kis téren (Trg oslobođenja) megcsodálhassuk a szépen felújított szerb-ortodox templomot, ahova lopva be is kukkantottunk. 
Innen a tér túloldalánál futó, nyüzsgő sétálóutcára, a Ferhadijára fordultunk rá. Mivel a nyári melegben Andi megkívánta a fagylaltot, megszavaztuk, hogy a kéttornyú Jézus Szíve Székesegyház (Katedrala Srca Isusova) előtti téren lévő fagyiárustól kérünk mindannyian egy-egy gombócot.
Citrom híján erdei gyümölcsös fagyit választottunk, melyben nagyobb magkoncentrátummal kellett megküzdenünk, mint ahány csillag van az égben. Legalább azt kaptuk, amit kértünk, ellentétben Andival, akinek dupla gombócos, erdei gyümölcsös, csokis kombinációból valamiért csak utóbbit porciózták ki.  
Ezután a kéttornyú katolikus templomtól alig kétsaroknyira található, kicsiny Ferhadija dzsámit (Ferhadija džamija) vettük közelebbről szemügyre, melyhez egy még kisebb kertecske és egy pöttömnyi temető is tartozott. A dzsámiban éppen valamilyen szertartásra érkeztek a hívek, úgyhogy csak távolról próbáltunk meg belesni, majd folytattunk a nézelődést.
Innen egy olyan helyszínre látogattunk, ahol korábban még én sem jártam. Pár utcával feljebb található Bosznia-Hercegovina legrégebbi, 1581-ben épített zsinagógája, mely jelenleg Zsidómúzeumként (Muzej Jevreja Bosne i Hercegovine) funkcionál. Mivel mindenki érdeklődőnek mutatkozott, kifizettük a fejenként 3 KM-es belépőt és megnéztük a kiállítást.
Magát a tárlatot becsülettel végigjártuk, de engem személy szerint nem különösebben érintett meg. Mire a végére értünk, Apa már szemmel láthatóan egyre hosszabbakat pislogott, szerintem, ha előtte termett volna egy pihe-puha ágy, menten beledőlt volna. Hát, így jár az, aki hosszan éjszakázik az utazás előtt!
Ezt követően visszabandukoltunk a Ferhadijára, melyen a Gázi Husrev bég által 1540 körül építtetett fedett bazár, a Bezistan következett a látnivalók sorában. 
A török hódoltság idején itt zajlott a textíliák, arany és ezüst ékszerek, valamint egyéb értékes portékák kereskedelme, ám napjainkban a bazári hangulat már egyre inkább a turistákra koncentrál. Ezzel együtt azért megéri körbenézni itt. Míg Anya és Andi főleg az ékszereket mustrálták, mi Apával jobbára annak örültünk, hogy újból hűs, fedett helyen lehetünk.
Mivel a vizünk már fogytán volt, vettünk némi ásványvizet, majd az egy utcával odébb magasodó, 1531-ben épült Gázi Husrev bég dzsámiját (Gazi Husrev-begova džamija) kerestük fel, melyet a Boszniát több mint 20 éven át kormányzó, híres török helytartóról neveztek el. 
Az ország egyik legjelentősebb iszlám építészeti remekművéről van szó, mely méretei alapján a legnagyobb az egész Balkánon. A bég a dzsámi mellé egy muszlim iskolát és egy óratornyot (Sahat Kula) is építtetett. 
Ha figyelmesen megnézzük a torony óráját, észrevehetjük, hogy a számlapon nem a hagyományos arab számjegyek szerepelnek, de a szerkezet mutatói sem az általunk ismert időt mutatják. 
Ezt látva joggal feltételezhetnénk, hogy vagy az óramester bizonyult különösen hanyagnak, vagy ez nem is óra valójában. Nos, elárulom, mindkét állítás téves. Az igazság az, hogy ez a világon egyedülálló óramű igazából a holdidőt mutatja, melyet a Nap és Hold mozgása alapján határoznak meg, jelezve a muszlim híveknek, mikor kell imára jönniük. Ennek megfelelően mindig napnyugtakor kezdődik az új nap. Természetesen egy ilyen szerkezetet 2-3 naponta újra kell kalibrálni a mindenkori asztrológiai állapotnak megfelelően, mely a kijelölt óramester felelőssége.    
A dzsámi udvarán találtunk még egy szép, pavilonszerű kutat, ahol a hívek a templomba lépés előtt arcukat, lábukat, kezüket a vallási előírások szerint háromszor meg tudják mosni. A kút hűs vizével felfrissítettük az arcunkat, ám mivel a mecsetet éppen zárva találtuk, megbeszéltük, hogy a későbbiekben még visszatérünk ide. 
Innen szépen lassan kiértünk az óváros központi terére, a Baščaršijára, melynek közepén Szarajevó egyik jelképe, a fából készült, mór stílusú Sebilj (vagy Szarajevó-kút) áll. 
A gyönyörű kutat 1753-ban Kukavica Mehmed pasa építette, s a mondás úgy tartja, hogy aki iszik a vizéből, egyszer még biztosan visszatér Szarajevóba. Legutóbb Gáborral ezt elmulasztottuk, s bár ettől függetlenül visszatértem ide, ezúttal semmi pénzért nem hagytam volna ki a lehetőséget. 
A rekkenő hőségben különösen jól jött a friss hideg víz, melynek minőségére amúgy is rendkívül büszkék a szarajevóiak. 
Készítettünk itt a téren néhány közös képet, majd rézművesek keskeny kis utcáján jöttünk végig, mely a tér keleti oldaláról nyílt. Eltéveszteni nem lehetett, mivel hangos fémkopácsolás hallatszott ki az üzletekből, ahol éppen serényen készültek az újabb és újabb réz kávéskészletek. 
A kínálat egészen elképesztő, mindenféle méretű, díszítésű rézcuccokat lehet itt találni, de akadnak egyéb gyöngyszemek is, mint például a puskatöltényből készült, tankot és vadászgépet mintázó díszek, kifejezetten a militáris lelkületű vásárlóknak. 
Végül a felújítás alatt álló Baščaršija-dzsámi mögötti kis utcában lyukadtunk ki, amely mentén tucatnyi étterem sorakozott, ahonnan ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben. 
Az utca végén újabb emblematikus épülethez érkeztünk, melyet legutóbb még felállványozva és becsomagolva láthattam. A 1896-ban megnyitott, pszeudo-mór stílusban épült Városházát (Vijećnica) a város legszebb építészeti emlékének tartják az Osztrák-Magyar Monarchia időszakából. 
A II. világháborút követően a Nemzeti Könyvtár költözött az épületbe, mely alaposan megszenvedte a balkáni háborúk vérzivataros éveit. 1992 augusztusában, a Szarajevót ostrom alá vonó a szerbek felgyújtották a felbecsülhetetlen értékű, ritka bosnyák könyvekből és kéziratokból álló gyűjteménnyel bíró épületet, mely így menthetetlenül a lángok martalékává vált. A teljesen kiégett épület rekonstrukciója bő két évtizedet ölelt fel, s csak 2014. május 9-én nyitotta meg újra a kapuit. Jelenleg a városi tanács, a könyvtár és egy múzeum is helyet kapott a régi pompájában tündöklő épületben.
Mivel ma már bőven záróra után érkeztünk, megegyeztünk, hogy holnap mindenképpen megnézzük belülről is. Pihenés gyanánt lecsüccsentünk a folyó túlpartján lévő kis parkban, ahol újfent megtapasztalhattuk, milyen élmény a billenős, lenyíló padokon üldögélni. 
Innen pont rá lehetett látni a sarkon lévő, régi török építészeti stílusjegyeket viselő, Inat kuća (magyarul a Büszkeség háza) névvel illetett híres házra, melynek fölöttébb vicces története örökké egybeforrt a Városházáéval. 
Történt ugyanis, hogy a Városháza építését megelőzően elkezdték felvásárolni és ledózerolni a kijelölt építési helyen lévő ingatlanokat, egyedül egy makacs, idős öregember házacskája maradt hátra, aki viszont az istennek sem akart kötélnek állni. Számára a ház nemcsak az otthonát, hanem a lelke belső békéjét is jelentette, amiről távolról sem volt hajlandó holmi Városháza miatt lemondani. 
Az öreg igencsak kemény diónak bizonyult, de végül mégiscsak beadta a derekát, két feltétellel. Kap egy zsák aranyat, és szeretett házacskáját tégláról téglára átköltöztetik a folyó túloldalára. Így is lett, így került tehát az Inat kuća jelenlegi helyére, amelyet 1997-ben tradicionális bosnyák ételeket kínáló étteremmé alakítottak át. 
Ha már az ételeknél tartottunk, semmi sem volt időszerűbb, mint egy jó kiadós ebéd, úgyhogy visszafelé menet már végig azt lestük, melyik éttermet tiszteljük meg a jelenlétünkkel. A választást némileg megbonyolította, hogy Apa már félórája sörre szomjazott, viszont muszlim ország lévén érthetően nem az alkoholt felszolgáló helyek vannak többségben, így hamarjában a sör vált az egyik legfőbb képesítő kritériummá az étteremválasztás terén. Végül találtunk egy helyet, amely mindenki igényeit kielégítette, s bár első látásra kicsit drágának tűnt, volt sör és tradicionális bosnyák csevapcsicsa is. 
Utóbbi hatalmas adagnak bizonyult, melyhez kaptunk egy legyező méretű sült pitát, felkockázott fehérhagymát és pecsenyepaprikát is.
 
Miután degeszre ettük magunkat, levezetésképpen sétálgattunk még az óváros utcácskáin, a boltok kirakatát mustrálva, majd visszaorientálódtunk a Gázi Husrev bég dzsámijához, melyet újra megnyitottak pár órára. 
A belépőjegyek fejenként 3 KM-be kerültek, ám a nők csak fejüket, vállukat és térdüket fedve léphettek be. Andi és Anya nagyon mulatságosan néztek kendővel a fejükön, mint két falusi anyóka. 
A mecset belső kialakítása nagyon szép, különösen a kupola gazdag díszítése érdemel figyelmet. 

Miután bent körbenéztünk, próbáltunk lopva néhány fotót készíteni a dzsámi előterében imádkozó emberekről. Ennek érdekében Anyával trükkösen beálltunk pózolni, mintha rólunk készülne kép, mialatt Andi a telével lencsevégre kapta a mögöttünk vallási áhítatban fürdő vagy Koránt olvasgató híveket.
Ezután már lassan a hostel felé vettük az útirányt, ám hazamenetel előtt még betértünk az egyik sarki boltba (Konzum) venni 5 literes ballonos ásványvizet és két üveg sört. Andival sosem szöszölünk sokat a bevásárlással, főleg nem a víz- és sörvétellel, ám Apukámról már ez nem mondható el.
Ő, amikor beszabadul egy boltba, szó szerint rácuppan az „olcsó” és „gazdaságos” termékekre, ha pedig valami még a tetejében „akciós” is, az az ultimate befutó. Ilyenkor pedig hajlamos az elméleti gazdaságossági irányelvek mentén túlvásárolni magát, mely révén végül többet költ, mint amennyit eredetileg akart volna, vagy amire ténylegesen szüksége lenne. A lényeg, hogy tudat meglegyen: jól járt. 
Szóval vásárolni Apukámmal…hát, kissé körülményes, bár szerintem Anya nem egészen ilyen diplomatikusan fogalmazna. Hosszasan ment köztük a huzavona, hogy a 2 liter ásványvíz mellé miért kell egy 5 literes ballon is, illetve a 3-4 dobozos sör mellé ne akarjon pluszban venni egy gazdaságos kiszerelésű, 2 literes PET-palackos verziót. Mi jobbnak láttuk inkább kint megvárni őket. Anya végül feladta a küzdelmet, így Apa nagyjából 9 (!) liternyi innivalóval felpakolva indult vissza a hostleba.
-         Apa, biztos, hogy ennyi sör elég lesz?” – kérdeztem tőle vigyorogva.
-         Én nem szeretnék szomjazni! – felelte teljesen komolyan.
-         Hát, értem, de most úgy bevásároltál, mintha holnap lenne a világvége.”
-         Amúgy, ki tudja, hogy hétvégén nyitva lesz-e itt bármi…”
-         Még csak péntek este van…amúgy a kis Konzum nyitva van vasárnap is, nem nézted a nyitvatartást? Na, mindegy…és sörből miért vettél a 2 liters gigakiszerelés mellé dobozosokat is?
Erre újból meghallgathattam, hogy „nem akar szomjazni” (öö…és nyilván a sör a legjobb szomjoltó, nem pedig a víz, na mindegy), és hogy az egyik hideg volt, a másik jó áron volt, és amúgy se aggódjak, el fog fogyni.
Ezen a ponton bölcsebbnek láttam feladni a vitatkozást. Csak azt furcsállottam, hogy sosem volt egy nagy sörös, sőt, nagyjából csak hétvégi ebédekhez szokott néha meginni egy-egy pohárkával, de azt is ritkán.

Visszaérve a hostelbe még fel kellett lépcsőznünk a negyedikre, mielőtt végre átadhattuk magunkat a pihenésnek. Kiültünk egy sör mellé beszélgetni a konyhába, majd írtunk Móniéknak helyzetjelentést Twitteren. 
Zárásként megbeszéltük, hogy holnap még maradunk Szarajevóban, megnézzük mindazt, ami a mai napból kimaradt, így a mostari kirándulás vasárnapra marad. 



2. nap: Szarajevó (2017. június 24.)

Normál esetben, ha 7.45-kor kelek föl, a legritkább esetben mondom azt, milyen jól kipihentem magam, hanem inkább egy jól irányzott mozdulattal kinyomom a szundit, és visszazuhanok a párnára. Ma ellenben semmi ilyen nem történt, még örültem is, hogy felkelhetek. A reggeli tusolás fel is frissített, s mire felöltöztem, Anyáék már egy bögre meleg teával vártak kint a konyhában. Nekik még maradt a tegnapi, madárlátta szendvicsekből, azokat majszolgatták, de mi Andival már a friss burekekre tudtunk csak gondolni, mely az egyik közel pékségben várnak ránk, hogy megvegyük és felfaljuk őket. A recepciós srác ajánlott egy pékséget pár percre innen, a folyó túloldalán, úgyhogy a mai napi első programpontként fel is kerestük azt. Úgy tűnik, mindegyik napra jut egy „nem azt kaptam, amit választottam” eset, ám ezúttal én jártam pórul. Húsos burek helyett spenótosat kaptam, s ez csak jó 500 méterrel odébb derült ki, amikor az At Mejdan parkban leültünk egy padra megreggelizni. 
Pedig egyszer vissza is mentem reklamálni a pékségbe, hogy rosszul adták a visszajárót, mire a boltos megmagyarázta, hogy rosszul voltak kint az árak, a burek ára 1,00 helyett 1,25. És nemes egyszerűséggel kicserélte az árcédulát az alatta lévő pékáruéval. Anya legalább megszánt, és megfelezte velem a húsos burekjét, némi spenótosért cserébe.
Már majdnem mindenki végzett a reggelijével, amikor Apa felvetette, hogy milyen jó lenne egy kis sör ehhez a burekhez.
-         Még nincs háromnegyed 9, és Te komolyan sörözni akarsz?” – néztünk rá kérdőn mindannyian.
-         Igen, Ti is kértek esetleg? Ötpercnyi sétára vagyunk a hosteltől, akár visszamehetnénk egy rövid időre, van behűtve…” – dobta be ezt a képtelen ötletet.
-         Öö…nem Apa, nem szeretnénk sörözni, köszönjük. Mellesleg, azért jöttünk direkt erre a hangulatos helyre, hogy a reggeli után kipróbáljuk a bosnyák kávét.” – válaszoltam, a mellettünk lévő pavilonra mutatva.

Mindenesetre Apa teljesen komolyan gondolta a sörös kitérőt, úgyhogy kezébe nyomtam a térképünket (nem mintha nagyon szüksége lett volna rá) és meghagytuk neki, hogy addig mi beülünk ide kávézni.
Az általam kinézett egykori zenei pavilont (Muzički paviljon) 1913-ban építették, s 2004-es újjáépítése óta hangulatos kávézó üzemel benne. Hat éve Samra ide hozott el minket kávézni, s akkor nekem annyira megtetszett a bosnyákok rituálészerű kávéfogyasztási szokása, hogy ide mindenképpen el akartam hozni a többieket. 
A pavilon egész emeleti részén mi voltunk egyedül. Felérve kiszellőztettünk, s rendeltünk igazi bosnyák kávét, melyet hagyományosan díszes, rézből készült kávéskészletben szolgálnak fel. A kávét egy elkeskenyedő nyakú, kis fogantyús rézkancsóban hozzák, innen lehet lassan áttölteni egy rézpohárkában csücsülő porceláncsészébe – így a keserű kávézacc a kancsó kiszélesedő „szoknyájában” marad. Minden esetben kapunk hozzá még két darab, nagyobb méterű kockacukrot és egy zselés édességet, ami remekül kompenzálja a kávé keserű ízét. 
Mielőtt azonban nekiláttunk volna a nemes kávénedű elfogyasztásának, hárman három irányból buzgón fotózgattuk a díszes kávékészletet, mindenféle spontánnak nem nevezhető beállítással, míg majdnem kihűlt az összes. 
Ahogy leültünk elszürcsölni a keserű italt, befutott Apa is. Ő is készített néhány fotót, úgyhogy megállapíthattuk, hogy erről a három kávécsészéről több kép készült, mint másfél nap alatt mindannyiunkról együttvéve.
Ezt követően a folyópart mentén haladva elsétáltunk a közeli Latin hídig (Latinska ćuprija), mely elsősorban azzal vonult be a köztudatba, hogy 1914. június 28-án Gavrilo Princip szerb nacionalista itt gyilkolta meg az osztrák trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Chotek Zsófiát – hozzájárulva ezzel az I. világháború kitöréséhez.
Ha arra gondolok, hány ponton lehetett volna megakadályozni a merényletet, ha a résztvevők egy kicsit elővigyázatosabbak, úgy tűnik, szerencsétlen Ferenc Ferdinánd tényleg arra volt kárhoztatva, hogy megöljék. Már eleve egy fokozott ellenszenv uralkodott a Habsburg-ház iránt a boszniai régióban, abban az időben, ráadásul a trónörökös már alapból annyira népszerűtlennek számított a nép körében, hogy korábban három ízben – 1902-ben, 1906-ban és 1910-ben (négyévente egyszer :) – kíséreltek meg már ellene merényletet. (Nem is értem, hogy nem jöttek rá, hogy a következő merénylet 1914-ben lesz.)

Ferdinándnak már a Szarajevóba való utazás sem kezdődött szerencsésen. Előbb az általuk használt vasúti kocsi tengelye forrósodott át, majd a kocsiban, amelybe átköltöztek elromlott a világítás. A gyertyák meggyújtása után a főherceg állítólag megjegyezte, hogy a kocsi olyan „akárcsak egy kripta”. Aztán miután a főhercegi pár Szarajevóba érkezett, bomba robbant a vasútállomáson, tizenegy személy megsérült, Ferdinándék azonban sértetlenek maradtak.

A gépkocsi konvojt, mely trónörököst szállította, sehol sem védte katonai sorfal, mindenféle biztonsági intézkedés hiányzott. Alig indultak el a gépkocsival, már gránátot dobtak a merénylők az autójukra, csak a bomba pont hátrahajtott tetővászonra esett, ahonnan továbbpattant és egy másik kocsi alatt robbant fel. Hihetetlen módon még ekkor sem fújták le az egész látogatást, hanem a Városházánál tartott beszéd után egyszerűen más útvonalon akartak távozni. A sofőrök azonban eltévesztették (!!!) az útvonalat, így a korábbi úton haladtak…s végül a híd előtti sarokhoz érve, ahol ráadásul hatalmas tömeg zsúfolódott össze, még le is lassítottak, hogy Principnek biztosan sikerüljön pár méterről eltalálni a kiszemelt áldozatot…

Ha nem a milliók halálával és szenvedésével járó I. világháborút robbantotta volna ki közvetlenül az eset, kiváló kétfelvonásos, szatirikus tragikomédiát lehetne belőle rendezni. A viccet félretéve, elég szomorú és kiábrándító, hogy az ilyen szintű emberi hanyagság és elővigyázatlanság milyen könnyen tragédiába tud torkollni.

A hídfőnél lévő sarkon – pontosan, ahol a merénylet történt – múzeumot (Muzej Sarajevo) alakítottak ki a tragédia emlékére, melynek falán külön felirat jelzi azt a helyet, ahonnan Princip rálőtt a trónörökösre. 
Így, szinte napra pontosan 103 évvel a tragédia után, a vésett felirat már csak egy távoli emlékre utal a világtörténelem képzeletbeli könyvének lapjairól, mellyel időnként lelkes turisták fotózkodnak. 
Amikor odaértünk, néhány fiatal ázsiai csajszi pózolt vidáman az emlékhely előtt, úgyhogy miután végeztek, egy kép erejéig Ludwigot is odaültettem a tábla alá, mire a lányok visongások közepette elkezdték fotózni, akár paparazzik az ügyeletes világsztárt.  
A merényletről szóló múzeumot éppen nyitva találtuk, úgyhogy kifizettük a fejenként 4 KM-es belépőt, és körülnéztünk bent. Rengeteg korabeli fotót, filmfelvételt tekinthetünk meg, és részletesen elmesélik a tragédia előzményeit, körülményeit és utóhatásait. Ki van állítva többek között a gyilkos fegyver, Gavrilo Prinpic ruhája és a Monarchia annektálási kiáltványa, mellyel tulajdonképpen bekebelezik Bosznia-Hercegovinát.
Ezt követően a folyóparton haladtunk tovább a Városháza irányába. A túlparton megcsodálhattuk az I. Szulejmán török szultán parancsára épített Császár dzsámit (Careva Džamija). Be is mentünk volna, de a belső udvar kerengője tele volt imádkozó és Koránt olvasó férfiakkal, úgyhogy inkább nem akartuk őket megzavarni.
Alighogy kijöttünk a dzsámiból, a folyó menti korzón egy bácsika árult málnát, egy jó nagy tálcányit mindössze 2 KM-ért. Ezen bezzeg egyikünk sem vacillált sokat, nyomban vettünk 1-1 adagot. Elbandukoltunk a Városházával szemközti kis parkba, ahol tegnap is ücsörögtünk egy sort, majd jó alaposan bemálnáztunk. A végére már a fülünkbe is málnát tömtünk, tovább cipelni nem lett volna sok értelme, kidobni pedig túl finom volt.
Ezután az Inat kuća melletti kis utcán felmásztunk a domboldal tetején lévő temetőhöz, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a városra és a környező hegyekre. 
Anya ezalatt az utca végében egy bolt ablakpárkányára ülve várt minket, ahol úgy tűnt, kiválóan elcseverészik egy teljesen ismeretlen bosnyák hölggyel. Elképesztően becsülöm benne, hogy ilyenkor nem pánikol be, nem szégyenlősködik, hogy nem beszél nyelveket, hanem kézzel-lábbal és néhány szavas angoltudásával lazán elkommunikálgat bárkivel. Ezúttal is ügyesen elmagyarázta, hogy a „family”-vel jött, a „husband” és a „son” felment arra a dombra, majd ugyanígy megtudta, hogy a hölgy kivel és mi járatban van errefelé.
Miután visszaértünk hozzá, a Városháza felé sétáltunk tovább, ahol egyből meg is vettük a fejenként 5 KM-be kerülő jegyeket. A bejáratnál egy díszes márvány plakett hirdette, hogy az épület újjáépítését Ausztria és Spanyolország mellett Magyarország támogatta jelentősen, ami kifejezetten jó érzéssel töltött el minket. 
Nos, a renoválási munkák megérték a pénzüket, ugyanis az épület belső tere döbbenetesen szép lett. Említhetem a színes, festett üvegkupolát, a gazdagon díszített, árkádos belső udvart, a mennyezeti rajzokat, vagy az elegáns, faragott márványból készült lépcsőket. 
 
Körbejártuk az emeleti szintetek, majd az alagsorban berendezett múzeumi tárlatot néztük végig, mely temérdek archív felvétel segítségével mutatja be a városháza szomorú történetét és Bosznia szerepét a II. világháborús és hidegháborús Jugoszláviában.
A Városházát követően egy autentikus, 18. századi formájában megőrzött egykori nemesi házat (Svrzo-ház) szerettünk volna felkeresni a Baščaršija mögötti domboldalban, de pechünkre pont zárásra értünk csak oda. 
Azzal a lendülettel jöhettünk vissza az óvárosba. Útközben láttunk egy kiváló állapotban lévő, jópofa régi kis Fiatot, mellyel Andi viccesen úgy állt be pózolni, mint Tom Hanks a budapesti kis Polskival, amelyről készül kép bejárta az internetet. 
Lefelé menet már tudatosan a kajahelyeket lestük, ahova leülhetünk ebédelni. 
Végül a Gázi Husrev bég dzsámijának utcájában találtunk egy szimpatikusnak tűnő kis éttermet, ahol letelepedtünk az utcafronti részen elkerített asztalokhoz. Anyával mi tejfölös húsgolyócskákat kértünk krumplipürével, Apa valamilyen hússal töltött tésztás dolgot választott, míg Andi a „sarajevski sahan” névre keresztelt helyi specialitást rendelte, mely különböző zöldségekbe (így paprikába, hagymába és szőlőlevélbe) tekert darált húst takarta. Inni frissen csavart grapefruitlét kértünk, alkoholt amúgy sem szolgáltak volna fel.
Ebéd utánra egyezményesen megszavaztunk valamilyen jó kis desszertet a Baščaršija szélén korábban kinézett cukrászdában. Ahogy elandalogtunk a jól megérdemelt sütemények irányába, láthattuk, ahogy a muszlim hívek egyre csak gyűlnek a Gázi Husrev bég dzsámija előtti udvarban, vélhetően várva a napnyugtát, a ramadan napi böjtének a végét. 

Mi viszont, „hitetlen gyaur kutyák”, kedvünkre tömhettük magunkat minden földi jóval, jelen esetben finom süteménnyel. Ugyanabba a sarki cukrászdába ültünk be, ahol anno Gáborral ünnepélyesen kipróbáltuk a sokat emlegetett, kukoricából készült édeskés üdítőitalt, a bozát. A többieket ezúttal semmiképp sem tettem volna ki egy olyan traumának, amit egykor Gáborral átéltünk, úgyhogy megmaradtunk a mezei süteményeknél. Én valamilyen krémesszerű sütit kértem, ami kiváló választásnak bizonyult. 

Ezt követően már csak egy nagyobb látványosság maradt mára, amit meg akartunk nézni, mégpedig a domboldalban fekvő Sárga erőd (Žuta tabija), ahonnan csodálatos panoráma nyílik az egész városra. Ez egykor egy masszív erődítmény része volt, melyet az osztrák-magyar csapatok 1878-as inváziója ellen húztak fel a Vratnik kerületben, de ebből napjainkra már maradt sok minden.
A felfelé vezető úton elhaladtunk a rendkívül szomorú és szívbemarkoló látványt nyújtó Kovači temető mellett, ahol az egész hegyoldalt a 1992-95-ös balkáni háborúban elesettek sírját jelző, ezernyi fehér kopjafa teríti be. 
Perzselő hőségben különösen nagy élmény volt felvonszolni magunkat a meredek utcákon, gyakorlatilag alig vártuk a következő árnyékot, ahol szusszanhatunk egyet. Ahogy átjöttünk a Širokac-kapu alatt, onnan még meredekebbé vált a történet. 
Szülőket megnyugtattam, jöjjenek, ahogy kényelmes, nem sietünk sehova. Végül felértünk a kicsiny erődhöz, ahol néhány pad és kis büfé is helyet kapott. A kilátás tényleg lenyűgöző innen, belátni egész Szarajevót és a várost övező hegyvonulatokat. 
Miután körbefotóztuk a látképet, leültünk pihenni egy kicsit. A térkép jelzett egy másik romot is nem messze innen, ahova Andival még el akartunk jutni. Hátrahagytuk a szülőket, majd elmentünk megkeresni a Fehér erőd (Bijela Tabija) maradványait. Eleinte a vártnál sokkal kellemesebb terepen kellett haladnunk az utcák között, majd egy keskeny sikátor meredek lépcsőjén mászhattuk meg a tényleges szintkülönbséget, fel az erőd lábáig. 
A teljesen elhagyatott erőd nem igazán egy felemelő látvány. Tiszta rom, benőtte a gaz, míg körülötte néhány srác kecskéket legeltetett. 
Pedig a kilátásra innen sem lehet panasz, a környező, erdővel borított hegyek-völgyek látványa egészen magával ragadó. Ha kicsit összekapnák az erőd környezetét, kiváló turistalátványosság is lehetne, így viszont a kecskék is nagyobb érdekességnek szolgáltak.
Innen visszabattyogtunk a szülőkhöz, majd közösen elindultunk vissza az óvárosba. Mivel Andival szerettünk volna venni egy teljes kávéskészletet otthonra, tettünk egy kitérőt a rézművesek utcájába. Nagyjából 4-5 boltban fordultunk meg mire találunk olyan szettet, amilyet szerettünk volna. Pontosabban az egyik boltos bácsi olyannyira el akart adni nekünk valamit, hogy három különböző készletből válogattuk össze az egyes elemeket, amilyenek nekünk tetszettek. Így végül a tálcánkon a Baščaršija Sebilj-kútja, a „szoknyás” rézkancsón a Gázi Husrev bég dzsámija és óratornya díszeleg. 
Andi vett még magának egy kis szütyőt pár KM-ért, majd kerestünk egy pékséget, hogy legyen holnapra reggeli. 

Miután feltankoltunk pékárukból, sétálgattunk még egy kicsit a Ferhadiján, de kiérve az Örökmécseshez (Vječna vatra) Anyáék jelezték, hogy fáradtak, inkább már hazafelé tendálnának. 
Mi még gyalogoltunk egy kicsit a Titóról elnevezett, forgalmas főúton (Maršala Tita), majd lekanyarodtunk a folyó irányába. Megcsodáltuk a Szarajevói Szépművészeti Akadémia (Akademija likovnih umjetnosti Sarajevo) elegáns épületét, a Szarajevói Egyetemet (Univerzitet u Sarajevu) és Főposta hatalmas háztömbjét, majd mielőtt visszamentünk volna a hostelbe, vettünk egy újabb 5 literes ásványvizes ballont és egy fél görögdinnyét az egyik kisboltban. 
Este aztán kiültünk mindannyian a konyhába dinnyézni egyet, míg a tévében valamilyen portugál-új-zélandi focimeccset adtak.
Sokáig egyikünk sem maradt fent, mivel a holnapi mostari kirándulás egyet jelentett a korai keléssel.



3. nap: Mostar (2017. június 25.)

A reggeli kelésben nem is feltétlenül az ébresztőóra 6.45-ös csörgése volt a legrosszabb, hanem a tudat, hogy ezúttal tényleg nincs semmilyen szundira sem lehetőség. Gyorsan letusoltam, hogy mielőbb magamhoz térjek, majd kimentem a konyhába reggelizni, ahol Anyáék már kedvesen kikészítették a lefőzött teámat. Mire elnyammogtam az egyik burekemet, nagyjából mindenki indulásra készen állt.
Fél 8-ra lementünk a recepcióra, hogy hívjanak nekünk egy taxit, mivel a buszpályaudvar gyalog messze van,  tömegközlekedéssel pedig csak körülményesen közelíthető meg, különösen hétvégén. Ez volt a harmadik alaklom, hogy itt jártunk lent a recepción, mindannyiszor más recepciós fogadott minket. A mostani srácot alaposan megizzasztottuk a taxis kéréssel, ugyanis a mai napon ért véget az idei ramadán, így taxit fogni nagyjából lehetetlennek bizonyult. Vagy 15 percen keresztül próbálkozott szegény gyerek, de a szám ki sem csengett a legtöbb esetben, vagy foglaltat jelzett. Már ott voltunk, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, elindulunk gyalog, az előzetesen kinézett 8.15-ös buszt úgyis bukjuk, amikor hirtelen felvette valaki. Villámgyorsan küldtek is egy kocsit, s mire leértünk az épület elé, már ott várt minket. Korrekt és gyors taxit fogtunk ki, öt perc alatt kiértünk a buszpályaudvarra és – szigorúan taxióra alapján számolva – összesen csak 4.20 KM-et kellett fizetnünk az egész fuvarért. Villámgyorsan beszereztük a fejenként 17 KM-be kerülő mostari buszjegyeket, majd hátrasiettünk a peronokhoz, így pont elértük a 8.15-ös járatot, amire már korábban keresztet vetettünk.
Elhagyva Szarajevót lebilincselően rendkívül szép, hegyes-völgyes tájakon vezetett az utunk. Nagyjából egy órája lehettünk úton, amikor megálltunk egy 10 perces pihenőre a 26 ezer fős Konjic településen. A városka legfőbb látványosságának a Neretva fölött átívelő, 334 éves Öreg híd (Stara Ćuprija) számít, amit sikerült legalább a távolból lefényképezni a rövid technikai megálló alatt. 
Ezt követően a hegyekkel szegélyezett Jablanica-tó (Jablaničko jezero) mentén kanyargó, festői utakon buszoztunk végig, majd dél felé fordultunk, mígnem a Neretvát követve elértünk Mostarba.  
Leszállva a légkondis buszról, szó szerint arcul csapott minket a közel 40°C fokos hőség, mintha csak egy perzselő ördögkatlanba léptünk volna be. Nem hiába hívják Mostart Bosznia legforróbb városának, ahol nyaranta a környező kopár hegyek csak úgy sugározzák a meleget, mely megreked a völgyben, ahol a város fekszik. Bölcs döntés volt elhozni a naptejet, úgyhogy mielőtt egy lépést tettünk volna, alaposan bekentük mindenünket. A szülők hiába tiltakoztak ellene, addig nem mozdultunk, amíg ők is végigkenték magukat.  
A buszpályaudvartól az óvárosig vezető főút meglehetősen kiábrándító élménynek számít. A mérhetetlenül lepukkant házak jelentős részét továbbra is sűrű lövésnyomok díszítették és a romos, lebombázott épületeket sem sikerült helyrehozni az elmúlt évek alatt. Félúton szerintem Anyáék el is gondolkozhattak azon, mi a nyavalyát keresünk mi itt, ez tényleg az a Mostar, amelyért mindenki úgy odavan?

Nos, letérve jobbra a főúttal párhuzamos egyik mellékutcára már egy teljesen más kép fogadott minket. Innen indult ugyanis az Óváros gyönyörűen kikövezett, butikokkal és üzletekkel teli sétálóutcája (Braće Fejića), mely csak úgy roskadt a bámészkodó turistatömegtől. Mintha hirtelen egy teljesen más világba csöppentünk volna. 
A bazársorhoz érve aztán előtűnt a város legnagyobb nevezetessége, az Öreghíd (Stari Most). Ezt a Neretva folyó fölött átívelő kecses kőhidat még a szigetvári vész évében, 1566-ban, I. Szulejmán parancsára építtették, mely innentől kezdve 427 éven keresztül kötötte össze a város két oldalát. A híd az évszázadok alatt nemcsak Bosznia, hanem az egész Balkán egyik legfőbb jelképévé vált, ám az 1992-ben kirobbanó boszniai háború végleg megpecsételte a sorsát. 1993-ban, amikor a szerb, horvát, bosnyák trióból éppen utóbbi kettőn volt a sor, hogy egymást lőjék, a horvát hadsereg nemes egyszerűséggel felrobbantotta a többszáz éves hidat, annak ellenére, hogy semmilyen stratégiai jelentőséggel nem bírt a hadművelet. A hidat végül csak 2004-re sikerült újjáépíteni jelentős nemzetközi összefogással, melyből egyébként a magyarok újfent oroszlánrészt vállaltak.
Bár a híd szokatlanul homorú, és az évek során tükörsimára kopott, extrém csúszós felületén totyogva érdemes minden lépésre odafigyelni, nagy élmény volt 6 év után visszatérni ide, és körbenézni a közepéről. 
Ahogy a korlát mellett ácsorogva fotózgattam a tájat, két szőrös láb mászott bele a képbe. A csuromvizes végtagok egy fürdőgatyás fiatalemberhez tartoztak, aki az alig tíz centis peremen egyensúlyozva pásztázta a terepet, majd a hüledező turistatömeget próbálta szugerálni, hogy némi apróval szponzorálják meg a következő ugrását. A helyi fiatal férfiak körében ugyanis régi hagyomány, hogy bátorságuk jeleként beleugranak a Neretvába a híd kb. 30 méteres magasságából, ám manapság ezek a vállalkozó szellemű fiatalemberek már csak többnyire a turisták pénzéért (ami ugrásonként kb. 20-25 eurót jelenthet) hajlandóak kockára tenni az életüket. Gyakran hosszú perceket kint táncolnak a perem legszélén, figyelik a felfordított kalapokkal körbejáró társaik jelzését, mikor gyűlt össze egy újabb ugrásnyira való adomány, ám ha kevés adakozó lélek járul hozzá a showműsorhoz, lazán elmaradhat az előadás. Úgy tűnik, szőrös lábú emberünk is alacsony megtérülésűnek ítélte meg a projektet, úgyhogy inkább visszamászott a csalódott turisták közé.
Miután átsétáltunk a hídon, a kissé kókatag Andi jelezte, hogy egészségügyi kávéra lenne szüksége, úgyhogy valamilyen kávézót próbáltunk neki keresni. A forgalmas bazársoron találtunk is egyet, ahol 5-10 percig nem érkezett egy pincér sem, majd aki jött, közölte, nincs bosnyák kávéjuk, csak olasz. „No, azt már nem! Akkor nem kell!” – közölte Andi, és keresgéltünk tovább. 

Délután fél 1 felé járhattunk, amikor a hőség már olyan elviselhetetlen volt, hogy nagyjából csak árnyékról árnyékra lehetett osonni, ezért csapatilag megszavaztuk az előrehozott ebédet. Andi emlékezett egy étteremre, ahol anno szüleivel ettek egyszer, a nyüzsgő bazársortól kicsit lejjebb, úgyhogy elindultunk megkeresni a helyet. Egy keskeny lépcsősor vezetett le egy kis patakhoz, mely fölött egy „miniatűr Öreg híd” ívelt át, melynek mindkét oldalán egy-egy étterem figyelt. 
Andi egy ideig tanakodott, melyik is lehetett az övék, de aztán össznépileg a patakra néző, virágos erkélyeset szavaztuk meg ebédelő helynek.
Mindenekelőtt rendeltünk négykorsónyi hideg mostari sört (Mostarsko pivo) kezdésnek, majd tüzetesen átböngésztük az étlap kínálatát. Szülőkkel mi hárman sajttal töltött marhahúspogácsát kértünk sült krumplival és salátával, míg Andi a tegnapi kajának a mostari változatát (mostarskaja sahan) próbálta ki. 
Az ételek kiváló választásnak bizonyultak, ráadásul hatalmas adagot kaptunk, úgyhogy eltartott egy kis ideig, amíg betermeltünk mindent. 
Ezután még jó ideig ültünk az üres tányérok fölött, nagyjából mozdulni sem tudtunk, nemhogy a hőségben várost nézni. Helyette inkább jóízűen beszélgettünk, Andi megkapta a várva várt bosnyák kávéját, majd amikor már megemésztettük az ebéd nagy részét, jeleztük az előtéri ventilátor alatt egy kupacban hűsölő pincéreknek, hogy fizetnénk.

Ezután a bazársoron nézelődtünk tovább, valamilyen jó kis szuvenír után kutatva. Az egyik lehetséges befutónak egy olyan okostelefon-méretű, kis hímzett szütyő tűnt, amihez hasonlót tegnap Andi vett magának, ám itt kevesebb, mint feleannyiba kerültek. Darabját 2 KM-ért vesztegették, sőt ha 6-ot vett az ember, 10 KM-ért odaadták az összeset. Mondanom se kell, hogy Apából újfent előbújt a vásárlós kisördög, úgyhogy összesen végül 8 szütyővel lettünk gazdagabbak.
Innen továbbsétáltunk az Onešćukován, majd átkeltünk a város „horvát” oldalát keresztbeszelő főúton, a Bulevaron, hogy közelebbről szemügyre vegyük a meglehetősen modern hatású katolikus templomot és a tőle teljesen különálló, 107 méteres harangtornyát (Mostarski Zvonik Mira). 
Utóbbit elviekben a velencei Szent Márk-székesegyház világhírű harangtornya, a Campanile ihlette, ám elnézve ezt a szürke, puritán betonkolosszust, megállapíthatjuk, építészeti értékét nézve nem igazán sikerült ugyanazt a művészi hatást reprodukálniuk. 

Ugyanakkor ez a torony is kínál egyfajta látványosságot, ugyanis részben lifttel, részben lépcsőzve, de felmehetünk a 75 méteren lévő, körpanorámás szintre, ahonnan belátni egész Mostart és környékét. Egy finoman szólva limitált lelkesedéssel bíró pénztáros srác fogadott minket a bejáratnál, aki láthatóan nemcsak a mérhetetlen unalomtól, hanem a kényszerű munkahelyi „dress code” (hosszú ujjú ing, fekete nadrág) áldásos hatásaitól is szenvedett a közel 40 fokos hőségben. Mivel a lift csak 45 méterig visz, Anyáék inkább kihagyták a lépcsőzős mókát, így végül csak Andival ketten váltottunk belépőjegyet, fejenként 6 KM-ért. A srác indulás előtt felhívta a figyelmünket, hogy pár perc múlva kongatás várható, ha éppen a harangoknál leszünk, ne ijedjünk majd meg. Maga az építmény belülről rendkívül igénytelen, betonból öntött monstrum benyomását kelti, melyen az egyedüli díszítőelemnek a szürke korlátok és a lépcsőfordulót megvilágító lámpák számítanak. A legfelső szinten egy vastag üvegfallal körbevett helyiség várt minket, ahol egy üdítőital automata mellett néhány feláras képeslap és szuvenírstand várta a turistákat, akik ha választottak valamit itt fent, visszaérve a pénztáros legénynél tudtak fizetni. Mi már beértük a pazar kilátással is, körbefotóztuk a környéket minden irányból, miközben vágyakozva néztük az egyik közeli luxusház teraszán kékellő medencét, ahova legszívesebben így ruhástul belecsobbantunk volna. Miután visszaértünk Anyáékhoz, elindultunk szépen lassan vissza az óvárosba.

Útközben betértünk az egyik kisboltba vízért, ahol annyira elbambult a pénztáros hölgy, hogy több visszajárót adott elsőre, mint amit eredetileg fizettem. Viccelődtem vele, hogy itt ők fizetnek nekem azért, hogy vizet vegyek, mire feleszmélt, és mosolyogva megköszönte, hogy szóltam neki.

Ezután lementünk a folyópartra, ahonnan alulról nézve nagyszerű rálátás nyílt az Öreg hídra. Fotós szempontból ugyanakkor a körülmények távolról sem bizonyultak ideálisnak, ugyanis akárhogy pozícionáltam magam, valahogy mindig belelógott egy pocakos bácsi, egy enyelgő szerelmes pár, vagy egy szelfiző ázsiai turista a képbe.
Erről a helyről mindenképpen akartam Andival egy közös képet, melynek különleges jelentőséggel bírt a múltat tekintve. Ugyanis kapcsolatunk hajnalán, még javában az ismerkedési periódusban küldött egy képet magáról, amely ezen a szent helyen, a Neretva partján készült, háttérben a mostari Öreg híddal. Erre válaszul elküldtem az én ugyanilyen fotómat, melyen gyakorlatilag ugyanazon a sziklán állok, mint ő a másik képen. Mint kiderült, alig egy hónap különbséggel jártunk itt. Ennek milyen kicsi volt a valószínűsége, nem? Akár itt is találkozhattunk volna…
Anno megegyeztünk tehát, ha legközelebb közösen eljutunk Mostarba, mindenképpen készítünk itt egy közös képet, háttérben a híddal.  
Miután kifotóztuk magunkat, Andival engedtünk a Neretva csábításának, és cipőinket hátrahagyva térdig belemerészkedtünk az amúgy jéghideg folyóba. Ha már a jeges dolgoknál tartottunk, továbbindulás előtt még elnyaltunk egy-egy gombócnyi citromfagyit az egyik árnyékos sziklán ücsörögve, majd elindultunk visszafelé.
A visszaútra már csak egy fő látnivaló maradt, ahova még mindenképpen be akartam jutni, mégpedig 17. század elején épült Koski-Mehmed pasa dzsámiba. 
Ez a legnagyobb mecset egész Mostarban, de jelentőségét mégsem ez adja, hanem az, hogy egyedülálló módon, a minaretjébe bárki szabadon felmehet, ahonnan káprázatos panoráma tárul a szemünk elé. 
A belépőjegy 6 KM-be kerül, mely tartalmazza a dzsámiba, a minaretbe és a hátsó kilátóteraszra szóló belépést. A többiek már elég fáradtak voltak, így egyedül én éltem a lehetőséggel, hogy a müezzinek helyéről letekintve gyönyörködjek a mostari látképben.  
Fent a minaret tetején összefutottam azokkal a fejkendős maláj lányokkal, akik a buszon idefelé előttünk ültek. Kölcsönösen készítettünk egymásról képeket, majd elköszönve tőlük visszatértem a többiekhez. 
Sajnos annyi időnk már nem maradt, hogy Mostar egyik korábbi bégjének a korhűen berendezett otthonát, a Muslibegovic házat is még beiktassuk, úgyhogy a dzsámitól már egyenesen a buszpályaudvar felé vettük az útirányt. 
Bosszantó módon, a visszaútra fejenként 3 KM-el drágábban adták a jegyeket, 20 KM-et kellett mindegyikért perkálnunk, vélhetően az eltérő szolgáltató miatt. Az már csak hab volt a tortán, hogy az órák hosszat a tűző napon várakozó járművön nem működött a légkondi, aminek köszönhetően egészen embertelen körülmények uralkodtak az utastérben. A fedélzeti hőmérséklet egy ponton már átlépte a bűvös 40°C fokot is, így akár egy finn gőzszaunában is érezhettük volna magunkat. Ezzel együtt még örülhettünk, hogy időben felszálltunk a buszra, ugyanis a közvetlenül az indulás előtt érkezők, s az összes későbbi felszálló utas végigállhatta az egész utat. Este negyed 7-kor indultunk, s még nem hagytuk el Mostar határát, amikor a középső közlekedőn már végig álltak emberek. 
A fedélzeti hőmérséklet miatti elégedetlenség okán egyre többen kiabáltak előre a sofőrnek, hogy kapcsolja már be a légkondit, de az a füle botját se mozdította. A legfrusztráltabbakat ez csak jobban felhúzta, különösen egy amerikai akcentussal beszélő huszonéves srácot, aki egy idő után fennhangon szórta a sofőrre az átkait, majd többedmagával ütemesen elkezdte kántálni, hogy „Aircon! Aircon! Aircon!!!” (magyarul légkondi), amely ütemes rigmushoz, csakhamar a fél busz csatlakozott. Eredményt persze ez sem hozott, légkondi nem lett bekapcsolva, maradt a hőség. A sofőr persze lehet azért maradt teljesen immunis a rögtönzött minitüntetésre, mivel balról a nyitott ablak, jobbról pedig a kis privát ventilátora keverte neki a friss levegőt…
Szerencsére, ahogy eltűnt a nap a hegyek mögött és kezdett hűlni a kinti idő, minden egyes ajtónyitással javult a helyzet, mire este 9-re Szarajevóba értünk, már csak 25 fokot mutatott a fedélzeti digitális kijelző.  

Miután begördültünk a buszpályaudvarra, megpróbáltunk taxit fogni, de a legtöbb kocsira már lecsaptak azok, akik előttünk szálltak le. Egyedül egy idős, nem túl bizalomgerjesztő, bagószagú bácsikánál lett volna hely, aki viszont zsigerből át akart vágni minket. 15-20 KM-es árat kért – taxióra nélkül! – ezért a pár perces fuvarért, úgyhogy elengedtük, menjen isten hírével.
Mivel a buszállomás mentén már nem maradt más kocsi, átbattyogtunk a szomszédos vonatállomás elé, ahonnan a helyi buszok és a villamosok indulnak. A kihelyezett menetrendek értelmezése nagyobb kihívásnak bizonyult, mint keresztrejtvény megfejtése, úgyhogy a szintén a megállóban várakozó fiatal férfitől kértünk segítséget. Rendkívül szívélyesnek és segítőkésznek mutatkozott, az okostelefonján pikk-pakk előkereste az indulási időket, ám mivel mindegyik szóba jövő opció még 20+ percnyi várakozással telt volna, ő is egyből a taxit ajánlotta. Elmondtuk neki, hogyan jártuk az előbbi kocsival, mire felajánlotta, hív nekünk egyet, akik korrektek és kizárólag taxióra alapján számláznak. Míg vártuk a taxit, beszélgettünk vele egy kicsit. Megtudtunk például, hogy jelenleg itt él Szarajevóban, de eredetileg Jajcéből származik, amely két dologról nevezetes – ott született az utolsó bosnyák király, illetve a város szívében egy hatalmas vízesést csodálhatunk meg, mely a maga nemében kuriózumnak számít.
Pár perc múlva befutott a taxink, mely ugyanolyan piros taxilámpás kocsi volt, mint amivel reggel jöttünk. Elköszöntünk a jajcei barátunktól, majd behuppantunk az autóba. Nem gondoltam volna, hogy ez a hostelig tartó, rövid út is tartogat majd izgalmakat, de tévedtem. Éppen egyenesen haladtunk a folyómenti úton néhány saroknyira a hosteltől, amikor egy teljesen ártalmatlan helyzetben, kis híján nekünk jött oldalról egy autó, aki láthatóan nem nézett se oldalra, se visszapillantó tükörbe. Meg is kapta a magáét a taxistól egy hangos dudálás és diszkrét anyázás formájában, mire a másik sofőr berágott, és szándékosan ránk akarta húzni a kormányt. Ezután befékezett előttünk, kiszállt, és hátrajött ugatni a taxisnak valamit, s amikor már azt hittünk, tettlegességig fajul a helyzet, visszaült a kocsijába és továbbhajtott.

Kész megváltás volt ezek után kiszállni a taxiból. Mielőtt még felmentünk volna a szobánkba, gyorsan elugrottunk a (vasárnap késő este is nyitva lévő!) kis Konzumba venni egy fél dinnyét és némi csokit.
Visszaérve a szállásra, jóízűen elfogyasztottuk a dinnyénket, Apa a 2-3 megmaradt sörével együtt, majd eltettük magunkat holnapra. 



4. nap: Indulás haza (2017. június 26.)

Mivel a mai napra már nem terveztünk semmilyen különösebb programot, elég volt reggel 8 körülre húzni az ébresztőórát. Kis csapatunk hagyományosan korán kelő tagjai (azaz rajtam kívül mindenki) már ekkora meg is járták az egyik óvárosi pékséget, és finom, friss bureket, virslis péksütit és joghurtot „vadásztak” reggelire. Nincs panasz, azt hiszem elég jó dolgom van!
Jóízűen megreggeliztünk, majd mindenki visszavonult a szobájába pakolni. 
Negyed 10 körül lebattyogtunk a recepcióra, ahol ezúttal percek alatt sikerült taxit hívni. Pár perc alatt ott termett a „piros” taxi az épület előtt, gyorsan beszálltunk és irány a reptér! Alig volt valamilyen forgalom a városban így hétfő reggel, úgyhogy 10 perc alatt kiértünk a reptérre. 12 KM-re jött ki a teljes fuvardíj. 
Mielőtt a biztonsági ellenőrzések felé vettük volna az irányt, visszaváltottuk euróra a maradék márkánkat, majd jöhetett a szokásos átvilágítás, útlevél ellenőrzés. A gép indulásáig hátralévő közel másfél óra viszonylag eseménytelenül telt, ám a beszállás megkezdésével Anya arcára újfent az izgatottság jelei ültek ki. Repüléés!
11.50-kor szálltunk fel, s mivel szerencsére relatíve kevés felhő borította az eget, egész jól lehetett nézelődni. A repülési idő viszont időközben nem lett hosszabb, nagyjából háromnegyed 1 körül már landoltunk is Budapesten.



Örülök, hogy szüleimet meglepően könnyen rá lehetett venni erre kis szarajevói kirándulásra, mely által nemcsak hogy kiszakadtak egy kicsit a megszokott hétköznapokból, de ízelítőt kaptak abból, milyen velünk együtt utazni. Ez alapvetően egy laza kis út volt, melyen mindvégig igyekeztünk kényelmes tempót diktálni, hogy nekik is minél élvezhetőbb legyen. Ez nem volt különösebben nehéz, mivel Szarajevó és Mostar viszonylag kicsi, gyorsan bejárható helyek, melyek ugyanakkor egy érdekes, szerethető és könnyen befogadható hangulatot árasztanak.
Kellemes, jól eső nosztalgiával tértem vissza ide, s immár régi ismerősként jártam be a korábbi helyszíneket, s mutathattam meg Andinak és szüleimnek. Szerintem mindannyian remekül szórakoztunk az út során, olykor a helyzeteken, olykor egymáson. Remélem lesz még sok lehetőség így közösen, együtt utazni a jövőben, akár messzi, távoli helyekre is…mondjuk Kanadába!

Nincsenek megjegyzések: