Kassa

 

Előzmények

 

Ritka alkalomnak számít, ha elég a szomszédba menni, ha az ember a világ legjobb jégkorongozóit szeretné látni. Márpedig amikor kiderült, hogy a 2011-es „A” csoportos jégkorong-világbajnokságnak Szlovákia fog otthont adni, elhatároztam, hogy függetlenül attól, hogy a magyarok érdekeltek lesznek-e vagy sem, legalább egy meccsre mindenképpen kiugrom.

Sajnos egy évvel korábban, Ljubljanában eldőlt, hogy a magyar csapat helyett Szlovénia jut fel a világelitbe – a végső vereséget ráadásul személyesen nézhettem végig a helyszínen. Miután véglegessé vált, melyik 16 csapat alkotja majd a szlovákiai vébét, szétosztották őket a két rendező helyszín, Pozsony és Kassa között. Mivel egyedül a csoportmérkőzések árai tűntek megfizethetőnek, igyekeztem akkor legalább egy nagy csapat meccsére bejutni. Alapvetően az oroszok és kanadaiak érdekeltek volna a legjobban, végül utóbbi lett a befutó – 30 euróért sikerült megváltani a jegyet a Kanada-Fehéroroszország mérkőzésre. Külön örültem, hogy ezt a meccset Kassán rendezik, ugyanis ott még sosem jártam, így egybe lehetett kötni egy jó kis városnézéssel is.

 

Ezúttal viszont sajnos nem igazán sikerült senkit sem találni, aki velem tartson, de ez nem szegte a kedvemet. Társaság híján próbáltam CouchSurfinges szállásadót találni, de feltehetőleg a világbajnokság okán annyian terveztek a városba érkezni, hogy a szimpatikusnak tűnő kassai szállásadók már rég elkeltek addigra. Szabad hostelszoba is alig maradt, szállodába menni egyedül egy vagyonért pedig végképp nem akartam. Így végül azt találtam ki, hogy nem foglalok semmilyen szállást, úgyis esti meccs lesz, ami legalább fél 11-ig eltart, majd sétálgatok az utcákon éjjel, kihúzva valahogy a hajnali Pestig menő vonatig.

 

 

 

1. nap: Kassa felfedezése és a hoki VB (2011. április 29.)

 

Mivel a vonatom reggel fél hétkor indult a Keletiből, fájdalmasan korán kellett Dunakesziről elindulnom, hogy egy esetleges késést is belekalkulálva időben ki tudjak érni. Ahogy ilyenkor lenni szokott, ha túlbiztosítja magát az ember, tuti nem történik semmi vis maior, úgyhogy már hajnali háromnegyed 6 előtt kiértem a Keletibe.

 

A Miskolcon keresztül Kassáig közlekedő Rákóczi InterCity vonat már bent várt a #8 vágányon, úgyhogy egyből fel is szálltam rá. 

Pontosan 6:30-kor gördültünk ki a Keleti pályaudvar fő csarnokából, s kezdtük meg a Kassáig tartó 3,5 órás utat, mely kész felüdülésnek tűnt a tavalyi 9 órás ljubljanai vonatos élményhez képest. Meglepetésemre teljesen pontosan, pár perccel délelőtt 10 óra előtt érkeztünk meg Kassa (Košice) vasútállomására. 

Azt sejtettem, hogy a tradicionálisan jégkorong-kedvelő szlovákok remekül meg fogják szervezni a világbajnokságot, megadva neki a kellő körítést. Már a kassai vasútállomás aluljárója is a hokisok falméretű képeivel ás a résztvevő országok zászlóival volt kitapétázva.

 

Rendkívül ötletesnek találtam, hogy a város főbb nevezetességeihez, szurkolói faluhoz, illetve a VB helyszínéül szolgáló Steel Arénához vezető utat külön táblák, s a világbajnokság hivatalos kabalájának, Gooly farkasnak a járdára ragasztott tappancsai mutatták. Tehát, ha az állomásépületből kilépve esetleg nem lett volna ötletem, merre induljak el, elég lett volna csak a farkas lábnyomait követni. Imádtam!

 

Alighogy átvágtam az állomás előtti téren, egyből egy csúcsos tornyokkal díszített, mesébe illő kastély fogadott. El se akartam hinni, hogy a neogótikus stílusú Jakab-palota (Jakabov palác) valójában egy gazdag téglagyáros, Jakab Árpád magán lakóházaként épült 1899-ben, ráadásul többnyire a Szent Erzsébet-dóm építéséből megmaradt, kiselejtezett alapanyagokból. 1945-ben egy ideig az akkori csehszlovák köztársasági elnök Edvard Beneš székhelyéül szolgált, amit a falán egy külön emléktábla is jelez.

Innen aztán a szecessziós házakkal szegélyezett, rendkívül hangulatos sétálóutcaként folytatódó Mlynskán haladtam tovább, melynek végében a Szent Erzsébet-dóm harangtornya magasodott. 

Az emblematikus templom csak egyike a város csodaszép Fő utcáján (Hlavná ulica) található számtalan látnivalónak. 

Elsőként Kassa egyik legrégebb műemlékét, a 14. század első felében épült Orbán-tornyot (Urbanova veža) vettem szemügyre, mely eredetileg a szomszédos dóm harangtornyaként funkcionált egykor. 

A szőlőtermelők védőszentjének, Szent Orbánnak szentelt, 7 tonnás harangot 1557-ben öntötték, melyhez felhasználták az előző év kassai tűzvészében összeolvadt harangok maradványát is. Sajnos a 1966-os tűzvész során az Orbán-harang (Zvon Urban) is darabokra tört, melyet azóta összeillesztve, az Orbán-torony szomszédságában lehet megtekinteni.  

Megszemléltem a balsorsú harangot, majd a város talán hangulatosabb részén, a szomszédos Fő téren (Hlavné námestie) néztem körül. 

A fenyőfákkal tarkított, rendkívül ízlésesen kialakított tér középpontjában egy vidáman csobogó zenélő szökőkút kapott helyet, míg a végében a város egyik legszebb épülete, a pazar szépségű Állami Színház (Štátne divadlo) 1899-ben épült, neobarokk stílusú palotája magasodik. 

Megpihentem egy kicsit itt téren lévő parkban az egyik padon, majd a Fő út mentén sorakozó, történelmi jelentőségű épületeket vettem sorra szemügyre. 

Ilyen például a Régi városházaként (Stará radnica) ismert 18, századi, díszes homlokzatú ház is, melynek timpanonját Kassa faragott címere ékesíti. 

Alig pár lépésnyire tőle a szintén gazdag múltra visszatekintő egykori polgárház, a jelenleg luxusszállodaként és kávézóként funkcionáló, szecessziós stílusú Slávia Hotel áll. 

 

A következő sarkon egy masszív, bástyaszerű, kéttornyos Jezsuita templom magasodik ki a házak közül, míg a mellette induló utcácska a feleakkora kis Református templomhoz vezet. 

Mivel egymást érték a templomok itt az óvárosban, így a többségnél megelégedtem egy kívülről lőtt fotóval, majd folytattam a sétát a Fő utcán. Őszintén meglepődtem, mennyi jó állapotban megőrzött, felújított, gazdag múltra visszatekintő épület követi itt egymást. 

 

Közülük érdemes kiemelni a 71-es szám alatti Koldus-házat (Žobrákov dom), mely a város egyik legszebb homlokzatával büszkélkedik, a csúcsán látható koldusszoborral ékesítve, melyről a legenda azt tartja, hogy ő építette ezt a házat az összekoldult pénzből. 

Nem messze innen, az 1898-ban, neobarokk stílusban újjáépített Andrássy-palota vörös épülete következett, amelyben napjainkban népszerű cukrászda és kávézó működik. Sajnos az 1709-10-es nagy pestisjárvány túlélői által hálából emelt Szentháromság-szobrot (Immaculata) rendesen körbevették az utcai árusok bódéi, úgyhogy abból csak az oszlop tetejére faragott szentek látszottak ki, ezért csak egy futó pillantásra jutotta a részemről. 

Sétálva tovább a Fő utcán, elhaladtam a 14. század végén épült szürkés színű Ferences templom mellett, majd jó hosszan gyalogoltam, egészen az egykori kassai hadtestparancsnokság gazdagon díszített, viszont rettenetes okkersárga színben virító épülettömbjéig, mely az ország egyik legnagyobb múzeumának, a Kelet-szlovákiai Múzeumnak ad jelenleg otthont. 

Mivel úgy tűnt, hogy ezen a ponton túl véget érnek az óváros látnivalói, elindultam inkább visszafelé, de még így is feltűntek olyan apróbb érdekességek, melyek mellett korábban lazán elmentem. 

Tetszett például, hogy az Alkotmánybíróság (Ústavný súd) épületének homlokzatának tetejét egy hatalmas arc díszíti, melynek mintha a szemeit valamilyen lepellel kötötték volna be. A rejtett szimbolikára nem sikerült rájönni, de azért remélem ezzel nem a törvénytelenségek fölötti szemhunyásra próbáltak utalni.

Végigjárva a Fő utca jelentős részét, ezt követően a város legfontosabb látnivalóját, a csodálatos, gótikus stílusú Szent Erzsébet-dómot (Dóm svätej Alžbety) terveztem megtekinteni. 

Szlovákia legnagyobb templomaként és Kelet-Európa egyik legszebb gótikus katedrálisaként számon tartott székesegyház építése 1380 körül kezdődött, s kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1520-ig tartott. Sajnos sokáig nem élvezhették a helyiek a dóm szépségét, mivel az 1556-os tűzvész rettenetes károkat okozott benne. 

A legátfogóbb rekonstrukcióra 1877 és 1896 között került sor, amikor a kor egyik legjelentősebb magyar építészének tartott Steindl Imre tervei alapján immár gótikus stílusban építették újjá. (Az ő nevéhez fűződik a magyar Országház tervezése és építése is.)  A dómhoz kapcsolódó legfontosabb magyar vonatkozású érdekesség, hogy az altemplomában temették el II. Rákóczi Ferenc Rodostóból hazahozott hamvait 1906-ban. Mivel a fejedelem márványkoporsóját egy jelképes belépőjegy (1 euró) megváltása mellett, magyar nyelvű idegenvezetéssel lehet látogatni, kinéztem mikor indul a következő turnus, majd leheveredtem egy padra a dómmal szomszédos Szent Mihály-kápolna (Kostol svätého Michala) melletti parkban. 

Egykor ez az egész terület a város temetőnek adott helyet, s az a kicsiny méretű templom amolyan temetőkápolnaként épült még a 14. században. Pöttöm mérete okán rendesen eltörpül a grandiózus dóm árnyékában, főleg, hogy első látásra úgy tűnik, mintha az épület fele hiányozna. 

Itt a padon ücsörögve élveztem kicsit a verőfényes napsütést, olvasgattam a kassai látnivalókról összeollózott irományomat, majd csatlakoztam a 13:15-ös altemplomi látogatócsoporthoz, amely már a dómnál gyülekezett. Egy rendkívül szimpatikus bácsi vitt le minket a négy, magyar nemzeti színű szalagokkal és koszorúkkal beborított márványkoporsót tartalmazó altemplomba, ahol elképesztő áhítattal és beleéléssel mesélt II. Rákóczi Ferenc életútjáról, száműzetésének éveiről, haláláról, majd a kassai újratemetésének körülményeiről.

Mint megtudtuk, a középső (és egyben legnagyobb) szarkofág rajta kívül anyjának, Zrínyi Ilonának és fiának, Rákóczi Józsefnek a földi maradványait rejti, míg a bal oldaliban Sibrik Miklós udvarmester, a jobb oldaliban gróf Esterházy Antal, a negyedikben pedig gróf Bercsényi Miklós és második felesége, Csáky Krisztina nyugszik. Miután a bácsi befejezete a mondókáját, az összegyűltekkel együtt elénekeltük a magyar himnuszt, ami legalább annyira váratlanul ért (itt Kassán), mint amennyire megható volt.

Az idegenvezetést követően körbenéztem magában a székesegyházban is, majd egy 1,40 eurós különjegy megváltását követően felmásztam az északi toronyba, ahol páratlan kilátás nyílt a kassai belvárosra. 

Miután alaposan kiélveztem és körbefotóztam a nagyszerű panorámát, még megkukkantottam közelebbről a harangokat és az óraművet, majd lejöttem a toronyból.

 

Mivel még mindig csak délután kettő körül jártunk, tengernyi időm maradt a meccs kezdéséig, amit valamivel és valahol el kellett ütnöm. Végül a Fő tér hangulatos szökőkútjával szemben csüccsentem le egy padra olvasgatni, s figyelgetni a helyieket. Itt jó két órát elszüttyögtem, majd tettem egy sétát a környező utcákban, amelyeket még nem jártam be. 

Délután negyed öt körül elérkezettnek láttam az időt végre felölteni szabadság-szobros New York Rangers mezemet, s körbenézni a meglepően szerény méretű szurkolói faluban, melyet a Fő utca dóm mögötti részén alakítottak ki. 

Felállítottak itt egy óriáskivetítőt, amin élőben adták az éppen aktuálisan futó meccset, míg körülötte mindenféle ételt-italt lehetett vásárolni. Leültem ide egy kicsit belenézni a svájci-francia nyitómérkőzésbe, majd az egyik szünetben beálltam egy kép erejéig fotózkodni a vébé – szerintem kifejezetten jópofára sikerült – kabalaállatával, Gooly-val, a farkassal.

Délután hat óra körül elgyalogoltam a 8343 fős befogadóképességű Steel Arénához, amely a világbajnokság kassai helyszínéül szolgált. Amint véget ért a svájci-francia meccs és megnyitották a kapukat az esti mérkőzésre, már húztam is be a csíkot, nehogy lemaradjak a kanadaiak bemelegítéséről. 

Sajnos az olcsó, felső karélyba szóló jegyemmel nem engedtek be a pályamenti szektorba a bemelegítés idejére sem, amiben nincs semmi meglepő, mindenesetre egy próbát megért. Így végül be kellett érni a saját szektorommal, ahonnan meglepően jól be lehetett látni az egész pályát. Úgy tűnt, sokkal meredekebb az üléssorok kialakítása, s egy pillanatig nem kellett aggódni, hogy az előttem ülőtől ne látna az ember. 

Teljesen izgatott lettem, ahogy a kanadai válogatott játékosai elkezdtek kiszállingózni a jégre, s egymás után tűntek fel az nagyobbnál nagyobb sztárok. John Tavares (NY Islanders), Jason Spezza (Ottawa Senators), Matt Duchene (Colorado Avalanche), Brent Burns (Minnesota Wild), Dion Phaneuf (Calgary Flames), valamint a csapatkapitányi „C” betűt viselő Rick Nash (Colombus Blue Jackets) már ekkor kiváló játékosnak számítottak az NHL-ben, és akkor még nem is szóltunk azon olyan fiatal tehetségekről, mint Jordan Eberle (Edmonton Oilers), Alex Pietrangelo (St. Louis Blues), vagy az év újoncának választott Jeff Skinner (Carolina Hurricanes). 

Ilyen nevek ellen nem lehetett könnyű kikorcsolyázni, egy cseppet sem irigyeltem a fehérorosz válogatottat. Egy ismerős arcot azért az ő soraikban is sikerült kiszúrni – a rendkívül tehetséges #84 számú csapatkapitány, Mihail Grabovszki a Toronto Maple Leafs-ben játszik.

 

Miután a csapatok a bemelegítés végeztével bevonultak az öltözőbe, két rolba begurult felújítani a jeget, melyre aztán hatalmas szőnyegeket terítettek ki. Bevonultak a 16 VB-részvevő ország zászlaját tartó fiatalok, majd egy szlovák népviseletbe öltözött táncegyüttes mutatta meg néptánctudását. 

Ahogy lassacskán eltelt a kezdésig hátralévő idő, megkezdték a csapatok bemutatását, akik aztán kivonultak a jégre. Egy-egy csapatkiáltás mindkét oldalon, majd felálltak a kezdőötösök egymással szemben. Kezdődhetett a mérkőzés!

Kíváncsian vártam, hogy az előzetesen teljesen esélytelennek tartott fehérorosz válogatott meddig húzza ki kapott gól nélkül – hát nem sokáig sikerült. Még két perc sem telt el, amikor egy villámgyors ellentámadás végén, Evander Kane passzát Eberle vágta fonákkal a hálóba, 1-0. Wow! Már dörzsöltem a kezemet, hogy biztos kinyílt a kanadai gólzsák, de meglepetésemre nem így történt. 

A fehéroroszok meglehetősen szívósnak bizonyultak, s végig hősiesen tartották magunkat. Az első harmad utolsó percében mindez meghozta a gyümölcsét. A letámadó belarusz csatár, Kitarov a sarokban leütközte a kissé megilletődött kanadai hátvédet, Luke Schennt, s a megszerzett korongot középre téve két társa góllal fejezte be az akciót. Stephanov góljával 1-1-re módosult az állás, így döntetlennel fordulhattak a csapatok az első szünetre. Míg s jégfelújítás tartott, én elindultam felfedezni kicsit a csarnokot, különös tekintettel az ajándéktárgyakat árusító boltra. Jégkorongos relikviákra szemérmetlenül nagy összeget el tudnék verni, különösen, hogy világbajnokság idején pofátlanul túlárazzák az ajándéktárgyakat, de végül megleptem magam egy VB-logós emlékkoronggal (7 euró) és egy plüss Gooly farkassal (20 euró), majd visszabattyogtam a helyemre.

A bravúrnak betudható döntetlent a második harmad feléig tudta tartani a fehérorosz csapat, amikor Tavares átadását a 18 éves Jeff Skinner varázsolta fel egy villámgyors lövéssel a rövid felsőbe, 2-1. Bár újfent előnybe kerültek a kanadaiak, a fehérorosz csapat hatalmas küzdésről tett tanúbizonyságot, sőt időnként még be is tudta szorítani ellenfelét. Kifejezetten izgalmas mérkőzés kerekedett belőle, úgyhogy azon kaptam magam, hogy a körülöttem ülő szlovákok jókat mosolyognak rajtam, ahogy magyarul kommentálom magamnak a helyzeteket.

    -  „Úristen, ezt kihagyni!...Lődd be!...Ez meg mi volt!...Szép védés!...Mit bénázol, passzolj már…”
Szerintem tetszett nekik, hogy Maďarský létemre szeretem a jégkorongot, ráadásul Rangers mezben virítok, ahol az egyik leghíresebb szlovák, Marián Gáborík is játszik.

    -  „Rangers. Gáborík. Good player.” – mondta a mellettem ülő szlovák úriember, akivel váltottunk is pár szót.

Érdeklődött, honnan jöttem, tetszett-e Kassa, majd némi kedves gesztus gyanánt egy-két magyar szót is belecsempészett a mondandójába. Én cserébe dicsértem egy sort a szlovák jégkorongot, remélve, hogy egyszer a magyar csapat is felnő hozzájuk. Ezen elmosolyodott, majd hozzátette:

    -  „Hungary. Some good player. Gábor Ocskay, very good player, died, very sad.”

A harmadik harmad elején látszott, hogy a kanadai csapat szeretné mielőbb eldönteni a találkozót, s ennek megfelelő elánnal is kezdtek. A 46. percben John Tavares egy remek lövőcselt bemutatva, éles szögből óriási gólt lőtt Mezin kapusnak, 3-1. 

Bő három perccel később tovább növelte az előnyét Kanada, amikor emberelőnyben a Phaneuf által megeresztett óriási kékvonalas bomba kapuvason csattanva pont a szemfüles Eberle elé esett, aki nagyjából 3 centiről bekotorta a korong-ot a halóba, 4-1.

A fehérorosz csapat itt végleg megrogyott, így még az is belefér a végén, hogy Kanada kihagyjon egy büntetőlövést, a vége 4-1-es kanadai győzelem lett.

A mérkőzés végeztével meghallgattuk a győztes csapat himnuszát, majd a nézők elkezdtek szépen-lassan elszivárogni a lelátókról. Mivel nekem – éjszakai szállás híján – egyáltalán nem volt sietős elhagyni a csarnokot, szépen komótosra vettem a lépteimet. Kihasználtam az alkalmat, és a bejáratnál lévő farkasos kabalával is fotózkodtam egyet, majd az utolsó párszáz szurkolóval együtt elhagytam az arénát.

No, és akkor most mi lesz?

 

Azt tudtam, hogy a vasútállomásra fölösleges még elgyalogolni, mivel az éjjel fél 1 és fél 4 között zárva van, így jobb híján a kassai utcákon terveztem eltölteni ezt a bő négy és fél órát. Visszabattyogtam a dómhoz, majd a Fő utcán sétálgattam fel-alá. Minden csöndes és kihalt volt, alig lehetett egy lelket is látni. Egyedül néhány buliból hazaigyekvő fiatal sráccal futottam össze, akik a Rangers mezt látva lelkesen „Gáboríkoztak” nekem egyet. Sok említésre méltó dolog nem történt, azt leszámítva, hogy a szurkolói falu hátrahagyott utcai szemetei mellett találtam egy szlovákiás szurkolói sálat a járdán. Mivel teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy a gazdája egyhamar előkerülne, így magammal hoztam. Mellesleg volt egy olyan hátsó gondolatom, hogy szlovákiás sállal a táskámra erősítve talán nem akarnak majd belém kötni majd az egyik mellékutcában, de a félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. 

 

 

 

2. nap: Hazaút (2011. április 30.)

 

Éjjel 3 körül már annyira szenvedtem a céltalan bóklászástól, hogy inkább kigyalogoltam a vonatállomásra, s ott vártam meg az állomásépület kinyitását. Rajtam kívül is akadt néhány éjjeli bagoly, aki szintén a kassai vasútállomány nyújtotta kényelemre vágyott éjszakai pihenés okán. Ahogy beengedtek minket, felmentem az emeleten lévő, kellemesen fűtött utasváróba. Bár volt valamilyen szlovák nyelvű kiírás, hogy itt tilos aludni, ki tudott volna ellenállni ezeknek a vékony lécekből tákolt, széles, hosszú padsoroknak? Mivel rajtam kívül ült bent még egy-egy megbízhatónak tűnő, idősebb bácsi, reméltem, senki sem rabol majd ki, úgyhogy táskámat a fejem alá gyűrve szundítottam egyet.

Jó másfél órát aludhattam ott teljes békességben, amikor valaki felböködött a kellemes álmomból. Két egyenruhás, rendőrnek kinéző férfi ébresztgette sorra az utasváróban szundikáló egyéneket, s kizavartak mindenkit, függetlenül attól, hogy fáradt utas volt vagy hajléktalan.

 

A vonatom végül 6:13-kor indult, de szombat hajnal lévén azon sem voltak sokan. Ott legalább már háborítatlanul lehetett pihenni, így bő három órával később már kifejezetten kipihenten érkeztem meg a Keletibe…

 

 

Bár kétségtelenül ez egy rövidebb kis kirándulásnak tudható be, mégis elmondhatom, hogy egy nap alatt bejártam Szlovákia második legnagyobb városát és élőben tekinthettem meg egy „A” csoportos jégkorong-világbajnoki meccset, telis-tele híres NHL sztárokkal. Előzetesen biztosra vettem, hogy egy hokivébével fűszerezett kis kassai kiruccanás jó móka lesz, de lehet, félévvel korábban nem indultam volna neki útitárs híján egyedül egymagam. Ebből a szempontból rengeteget számított a három héttel korábbi, lettországi körút, melyet életemben először szólóban csináltam végig. Örülök, hogy eljutottam oda, hogy az útitárs hiányában nem mondok le hasonló utazási lehetőségekről, mert így is értékes élményektől esnék el. Márpedig Kassa hokivébé nélkül is kiváló úti cél lehet bárki számára.