2021. szeptember 18., szombat

Krakkó

 
Előzmények
 
Az elmúlt 10 évben szinte hagyománnyá nőtte ki magát, hogy minden tavasszal igyekszem elutazni oda, ahol a magyar jégkorong-válogatott az éppen aktuális jégkorong-világbajnokságon érdekelt, összekötve a meccsélményt egy kisebb-nagyobb utazással. Bár kezdetben mindig a hoki adja az út fő mozgatórugóját, általában csak egy-két mérkőzést szoktam beiktatni a menetrendbe, míg a valódi hangsúly mindig az utazásé lesz. Úgyis mondhatnánk, a hokivébé mindig jó ürügy tavasszal egy kis utazáshoz!
2007-ben, 2010-ben és 2012-ben Ljubljana, 2009-ben Zürich volt az úti cél, s ha nem számítom a magyarországi rendezésű vébéket, egyedül a 2008-as japán és 2014-es dél-koreai tornára nem sikerült eljutnom. Amikor azonban meghallottam, hogy a Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) a 2015-ös Divízió-I/A jégkorong-világbajnokság rendezési jogát a Kelet-Ukrajnában zajló fegyveres konfliktus ellenére Donyecknek ítélte oda, elkerekedtek a szemeim. Háborús helyszínre vinni egy világversenyt elképesztő felelőtlenség lett volna, s bár rendkívül szomorúnak tartom az ukránok helyzetét, a körülmények már bőven túlmutattak azon, amin esetleg a sportdiplomácia képes enyhíteni. Természetesen egy fél pillanatig nem terveztem kiutazni a donyecki vébére, csak remélni tudtam, hogy az IIHF belátja a tévedését és valaki másnak adja a rendezés jogát. Az ukránokon kívül csak a frissen feljutott lengyelek pályáztak krakkói helyszínnel – hozzáteszem, máig érthetetlen, hogy milyen relációban jött ki a kettő közül mégis Donyeck befutóként. Végül az ukrán szövetség hozta meg a bölcs döntést, s a zűrös politikai helyzet miatt lemondott a rendezésről. Megnyílt az út tehát Krakkó előtt!
 
Amint hivatalossá vált, hogy a 2015-ös Divízió-I/A jégkorong-világbajnokságnak tényleg Krakkó adhat otthont, már meg is indult a tervezgetés. Megnézve az előre lefektetett meccsnapokat, már ki is néztem a lengyel-magyar zárómeccset április 24-ére, amely azontúl, hogy a végleges helyezéseket dönti majd el, kétségtelenül az egyik leghangulatosabb találkozónak ígérkezett. Péntek esti mérkőzés lévén még akár egy egész hétvégét eltölthettünk volna Krakkóban és környékén, 1-2 nap szabival abszolválva a kirándulást. Gábor barátom továbbra is Krakkóban lakott, s már az elején jelezte, hogy szívesen vendégül lát minket Andival.
A 2015-ös év tehát úgy indult, hogy egyetlen hosszú hétvége volt egészen biztosan foglalt, ez, amikor a krakkói vb zárómeccse is lesz. Ahogy persze az ilyenkor lenni szokott, az élet kicsit megkavarta a dolgokat. Történt ugyanis, hogy az év elején az egyik legjobb egyetemi barátom, Anita hívott fel a jó hírrel, hogy nemrég kiderült, hogy babát várnak, így kicsit korábban a tervezettnél, már tavasszal megtartják az esküvőjüket, amire szeretettel meghívnak Andit és engem. Az ujjongás, örömködés és gratulációk után bele is kérdeztem, mikor lesz a nagy nap, remélve, hogy nem trafálnak bele az egyetlen, már lefixált programunkba.
    - „Ó, persze már meg is van a dátum! Április 24. – az egy péntek! Remélem nem gond, hogy péntek…” – újságolta Anita.
    - „Ööö… igen, az valóban péntek… ööö… persze, jó lesz… megoldjuk mindenképpen! Köszönjük a meghívást…” – feleltem.
Ritka pech, hogy így sikerült beletalálni az egyetlen napba (ráadásul egy péntekibe), amire már más programot terveztünk, mindenesetre egy percig nem volt kérdés, melyik lesz a prioritás. Így hát kicsit át kellett szabnunk a krakkói menetrendet, s zárómeccs helyett az előző hétvégén tartandó magyar-japán nyitómeccset céloztuk meg. Biztosra vettem, hogy hangulatában fasorban sem lesz a lengyel mérkőzéshez képest, de csak így lehetett megoldani, hogy legyen egy kis Krakkó és az esküvőn is jelen lehessünk.
 
Mivel a Ryanair 3 évvel ezelőtti filléres repülőjáratát alig pár hónap után beszántották, így nagyjából az autós, buszos és vonatos utazás közül választhattunk. Utóbbiak ellen szólt, hogy az indulási idők messze nem bizonyultak ideálisnak, így nem tudtuk volna maximálisan kihasználni az egyes napokat, így több szabit is be kellett volna áldozni azért, hogy érdemi időt tölthessünk Krakkóban. Ezzel szemben az autó elképesztő rugalmasságot és rövidebb menetidőt biztosít, ráadásul menetközben akár több helyen is meg lehet állni, amire amúgy nem lenne lehetőség.
Ahogy egyre inkább érett az autós kirándulás valószínűsége, Andi felvetette, hogy akár Petiéket is beszervezhetnénk erre az útra, úgyis már jó ideje beszéltük, milyen poén lenne egy közös utazás. Az ötlet alapvetően tetszett nekik is, bár Peti eleinte bizonytalannak tűnt, hogy ki tudnak-e venni egy pénteket a szezon közepén. Szerencsére a jó mókának ígérkező krakkói „roadtrip” ötlete erősebbnek bizonyult, így zöld utat kapott a projekt.
    - „És akkor milyen kocsival is mennénk?” – merült fel értelemszerűen a következő kérdés.
Petiék pöttöm méretű, általa „tűzpirosnak” titulált kis Twingója értelemszerűen szóba se jött, mivel még csomagok nélkül is alig fértünk volna be négyen, arról nem beszélve, hogy nettó halálfélelemben töltöttünk volna az utat a külföldi autópályákon.
    - „Hát, majd elkérem szüleimtől az Esperót vagy a Mondeót.” – feleltem.
Az kétségtelen tény, hogy egyik autó sem sokkal fiatalabb a kis Renaultnál, viszont mind kényelemben, mind biztonságban jóval magasabb kategóriát képviseltek.
    - „És azok mennyire megbízhatóak?” – kérdezte Peti.
Bár 18-19 éves autókról van szó, motorikusan egyikkel sem volt eddig semmilyen gond, egyik sem hagyott még cserben minket, de azért kétségtelenül mindkettőnek akadt egy-két kisebb hibája. Az Esperónak a légkondija élt önálló lelki életet, nyitva hagyva a kérdést, mikor működik, mikor nem, míg a Mondeónak a kilométerórája szállt el nem sokkal korábban, következetesen 0 km/órát mutatva végig.
Amikor azonban felmerült a krakkói autókázás ötlete, szüleim biztosra akartak menni, hogy a kiválasztott autó rendesen fel van készítve egy ilyen útra. Végül a Mondeo lett kijelölve eme nemes célra, ami azt jelentette, hogy egy komolyabb szervízt, zsír új nyári gumikat és kipufogó dobot kapott. A ráncfelvarráson átesett kocsi végül jobb állapotba került, mint évek óta bármikor, úgyhogy nyugodt szívvel vághattunk vele neki az útnak.
 
 
 
1. nap – Zólyom és Besztercebánya (2015. április 17.)
 
Az össznépi gyülekező reggel háromnegyed 7-re volt megbeszélve a Gyarmat utcai albérletünkhöz. Petiék kicsit késve érkeztek, majd ahelyett, hogy leszálltak volna a #7 buszról a Tiszta István térnél, valamilyen elgondolásból továbbutaztak a Bosnyákra, majd lelkesen felhívtak, hogy megérkeztek.
    - „De miért mentetek tovább a Bosnyákra? A lakáshoz beszéltük meg talit.
” – értetlenkedtem egy sort.
    - „Mindegy is, úgyis kocsival megyünk, majd fordulj erre és beszállunk itt.”
   - „Peti, konkrétan két saroknyira vagytok, nyugodtan battyogjatok ide, még úgysem indulunk azonnal, pakolászunk lefelé…”
Petiék aztán nem sokkal később befutottak, majd mire végre sikerült lecuccolnunk, belogisztikázni mindannyiunk csomagját a csomagtartóba, rájöttem, hogy mit felejtettem el.
    - „Lacó pajtek, te most komolyan nekiállsz ablakot mosni?” – kérdezte Peti vigyorogva.
    - „Bezony ám, sorry, előbb kellett volna. Koszos ablakkal én ugyan nem indulok sehova.”
A kiscsapat tehát türelmesen végigvárta, hogy a kocsi összes ablaka megtisztuljon, akár bűnös lelkek gyónás után, majd mindenki elfoglalta a stratégiai pozícióját – lányok hátul, „Mitfahrer” Peti az anyósülésben, én a volán mögött – és indulás!
 
A GPS-be első körben Zólyomot adtunk meg, mint első megállót. Reggel fél 8 körül gördültünk ki a ház elől, majd Zuglót és vele együtt Budapestet magunk mögött hagyva az M3-as bevezetőről az M0-ás körgyűrűre, majd az M2-es autóútra tértünk rá. Furcsa érzés volt elhaladni a szülővárosom, Dunakeszi mellett úgy, hogy már egy ideje nem élek ott, s az utam nem is haza szüleimhez, hanem teljesen máshova vezet.
Vác után letértünk a régi 2-es főútra Szendehely felé, majd Hontot elhagyva, Ipolyság (Šahy) mellett léptünk át a határon Szlovákiába.
 
Az első pihenőt Zólyomtól kb. 60 kilométernyire, egy Dalioil kútnál iktattuk be, ahol egyúttal jóízűen meg is reggeliztünk. Petiék megkínáltak a saját készítésű, friss, ropogós gyökérkenyerükből, mely gond nélkül kenterbe verte az összes áruházi pékárut, amit venni szoktunk.
    - „Úristen, Nóri! Ez döbbenetesen finom! Receptet kérnünk!” – jelentettünk Andival egyhangúan.
    - „Ó, örülök, hogy ízlik, amúgy elképesztően egyszerű elkészíteni…” – szabadkozott Nóri, a fő kenyérfelelős.
Miután elnyammogtuk a reggelit, a kávés kontingens még pótolta a hiányzó koffeinmennységét, majd visszahuppanva az autóba folytathattuk az utunkat.

Délelőtt fél 11 körül érkeztünk meg Zólyom (Zvolen) városába. Igyekeztünk a főtér közelében leparkolni, s szerencsére sikerült is találni szabad helyet, igaz a díjfizetős zónában. A 25 eurócentes parkolódíjba ettől függetlenül nem haltunk bele.
Hátrahagyva az autót, tettünk egy sétát a város szépen felújított, tágas főterén (Námestie SNP), melyet láthatóan igyekeztek gyalogosbaráttá varázsolni. 
Elbattyogtunk a tér túlsó végében lévő fehér színű Szent Erzsébet-templomig, majd visszakanyarodva a város legfőbb látnivalóját, a zólyomi várat (Zvolenský zámok) lestük meg közelebbről. 
 
A négy saroktornyos, királyi várkastély egy kisebb magaslatra épült még a 14. században I. (Nagy) Lajos király parancsára, aki innen könnyedén elérhette a szintén uralma alá tartozó Lengyelországot is. 
A mohácsi vészt követően a Balassi család birtokába került, sőt 1554-ben ebben a várban született Balassi Bálint. A híres költő tiszteletére emelt emléktáblát a vár oldalában mi is megcsodálhattuk. Napjainkban a Szlovák Nemzeti Galéria állandó és ideiglenes tárlatainak ad otthont.
Elbaktattunk a vár mellett haladó felüljáró középre, ahonnan a lehető legjobb rálátás nyílt a jeles épületre, majd egy-két gondosan megkomponált fotót követően visszaballagtunk a kocsihoz. 
Az utolsó métereken alaposan meg kellett szaporáznunk a lépteinket, mivel elkezdett cseperegni az eső.
 
Magunk mögött hagyva Zólyomot, északi irányban haladtunk tovább Besztercebánya irányába. Egyedül arra kellett figyelnünk, hogy a GPS véletlenül se akarjon felvinni a két várost összekötő, díjfizetős R1-es autóútra, helyette inkább a vele párhuzamosan futó, ellenben ingyenes 69-es főútra hajtottunk fel. Alig félóra alatt meg is érkeztünk Besztercebánya (Banská Bystrica) belvárosába, ahol keringenünk kellett egy ideig, míg le tudtunk parkolni. A parkoló díjért itt a zólyominak a dupláját (0,50€) számították fel, de ezt sem találtuk vészesnek.
A város legszebb része egyértelműen a történelmi várnegyed és a főtér környéke. Klasszikus értelemben vett várat azonban már hiába keresnénk, a középkori erődítményeknek már csak maradványai lelhetők fel. Hamar sikerült elkeverednünk a város legfőbb büszkeségének tartott, sétálóutcává átalakított főterére, melyet az innen induló 1944-es szlovák nemzeti felkelésről neveztek el (Námestie SNP). 
 
Az elképesztően hangulatos tér egyik központi elemének az 1552-ben épült Óratorony (Hodinová veža) bizonyul, mely egykor a városi fogház részét képezte. Bár nekünk egyáltalán nem tűnt fel, a torony napjainkban már szemmel látható (68 cm) dőléssel rendelkezik. Mögötte a kéttornyú Xavéri Szent Ferenc-székesegyház magasodik, míg a tér túlsó végében szovjet hősi emlékmű és egy szökőkút kapott helyet. 

A teret szegélyező tucatnyi szép épület közül az egyik legöregebbnek számító Thurzó-ház, valamint a pazar homlokzattal és árkádos átjáróval rendelkező, környezetvédelmi iroda székhelyeként működő palota érdemel külön említést. Utóbbinak az árkádján a magyar címer motívumát is felfedezhetjük.
Miután tettünk egy kört a téren, megszavaztunk magunknak egy kis pihenőt az egyik itteni étterem teraszán. A csapat – szolidarítandó velem, mint sofőrrel – a kollektív sörözés helyett inkább egy másik szlovák italkülönlegességből, a Kofolából kért egy-egy korsóval. 
A 14 gyógynövény felhasználásával készült, szénsavas üdítőital a népszerű nagy kólamárkák komoly konkurenciájának számít Szlovákiában és Csehországban, ráadásul kevesebb cukrot és lényegesen több koffeint tartalmaz, ami a Peti számára a fő vonzerőnek számított. Az iszogatós intermezzo azonban nem is a Kolofa kipróbálásának élményéről, hanem a rendelést felvevő pincérnőről marad emlékezetes. Próbálom hűen visszaadni az élményt.
Az idősebb (50-60 éves) kora ellenére koromfeketére festett haját copfba fogó, sovány hölgyemény a fekete ruhájában önmagában egy riasztó jelenségnek számított. Sápadt, csontos arca, mélyen ülő szemei sem éppen árasztottak szimpátiát, ráadásul unott, savanyú arccal konstatálta, hogy négy korsó Kofolán kívül mást nem fogyasztunk. Miután felvette a rendelést, és odébb libbent, mindannyian fellélegeztünk:
    - „Jesszusom, a hideg kiráz ettől a nőtől. Úgy néz ki, mint egy halálmadár…” – jegyeztem meg a nő után nézve.
    - „Úristen, láttátok? Én nem tudtam, nem oda nézni…”
    - „Úú, igen. Szörnyű volt.” – tették hozzá a többiek.
    - „Mi volt a szörnyű?” - kérdeztem naivan.
Amikor aztán a nő megjelent a négy korsóval, majd letette elénk, kiesett a fényképezőgép a kezemből. A néni ujjain szó szerint tövig voltak rágva a körmök, de olyan mértékben, amit nem gondoltam volna, hogy anatómiailag lehetséges. A körömágy peremén csüngő, pár milliméteres körömdarabkát azért még befestette piros lakkal, amitől még horrorisztikusabbnak hatott az összkép. A legrosszabb mégis az volt, amikor Peti kérdezett valami az itallapon lévő kávékkal kapcsolatban, majd a néni pont a legrondább, csontig rágott körmével bökött az itallapra, hosszú másodpercekig közszemlére téve megcsonkított ujjait. A gyomorforgató látvány elvette a maradék étvágyunkat is, úgyhogy miután elfogytak a Kofoláink és fizettünk, alig vártuk, hogy folytatva a nézelődést, gyorsan felülírjuk az iménti élményeket. 
 
Első körben elbattyogtunk a tér északkeleti végénél kezdődő, kicsiny várnegyedbe, melynek középpontjában a besztercebányai vár (Hrad Banská Bystrica) megmaradt, elsőre templomtoronynak tűnő kis őrtoronnyal és barbakánnal kiegészített épületkomplexuma áll, hátterében a történelmi jelentőségű Mária mennybemenetele-templommal (Kostol Nanebovzatia Panny Márie), melyet 1255-ben kezdtek építeni. 
 
Haladva tovább az utcán, a szebb napokat is látott egykori mozi, a Kino Hviezda már-már posztapokaliptikus életérzést árasztó, lepukkant épületénél álltunk meg, mely a maga módján egészen művészi fotótémául szolgált. 
Innen még elgyalogoltunk a Besztercebányai Regionális Bíróság szép vörös épületéig, majd visszakanyarodtunk a főtér felé, ahol a lányok már korábban szemet vetettek az egyik pékség kínálatában ékeskedő, hatalmas, diszkoszméretű túrós lepényre (tvarozník). Ebből aztán nem sajnálták ki a lényeget – a kerek tésztát kétujj vastagon töltötték meg édeskés túróval. Nyamm! A páronként egy-egy adag hamarabb elfogyott, mint gondoltuk, mire visszaértünk az autóhoz, már morzsák sem maradtak belőle.
Besztercebányát elhagyva az 59-es főúton folytattuk az utunkat északi irányban, az Alacsony-Tátrai Nemzeti Parkot átszelve immár a szerpentinekkel tarkított hegyvidékeken vezetett az utunk.
Az út során mindvégig remek hangulat uralkodott a kocsiban, jókat beszélgettünk, rengeteget nevettünk, s szinte folyamatosan ugrattunk egymást. Az út vitathatatlan üdeszínfoltjának számított, amikor Peti a Mondeo kissé retrónak tűnő funkcióit próbálgatta. Különösen a klímaegység vezérlője borította ki, amikor a digitális kijelző jelentésén morfondírozott.
    - „Hm, vajon ez a szám mit jelenthet? A hőmérsékletet, ami most van, vagy amilyennek lennie kellene. Merthogy egyik sem valószínű, hogy 22°C lenne…” – morfondírozott.
    - „Hát, gondolom, amit éppen fúj. Vagy ahhoz hasonlót. Tulajdonképpen jó kérdés. Én azt tapasztaltam, hogy 21°C alatt egyértelműen hideg, 24°C egyértelműen meleg jön belőle…” – gondolkoztam el a kérdésen.
Sofőrként persze bennem mindvégig megmaradt némi izgalom, hogy ne történjen semmi baj, s lehetőség baleset nélkül célba érjünk. Megnyugtató volt, hogy a navigátorként közreműködő Peti kérés nélkül is kisegített útközben a tájékozódással, főleg a GPS által javasolt irányváltoztatásokat kellett a tényleges közlekedési helyzetre lefordítani.
 
Sajnos pont a hegyvidéki részeken kapott el minket egy nagyobb zuhé, úgyhogy a szép tájból alig lehetett bármit is látni. Rózsahegyet (Ružomberok) elhagyva, Alsókubin (Dolný Kubín) érintésével az Árva folyó mentén haladó, kacskaringós utakon autóztunk, s elhaladtunk a pazar sziklaoromra épült Árva vára (Oravský hrad) mellett is. A szlovák-lengyel határt végül Trsztenát (Trstená) elhagyva léptük át, s Chyżnénél értünk Lengyelország területére. A lengyel utak minősége a szemmel láthatóan fényévekkel jobbnak tűnt a szlovákokénál, amit kellemes meglepetésként értékeltünk.
 
Nem messze Krakkótól meg kellett állnunk tankolni egy Orlen benzinkútnál. Látni kellett volna Peti arcát, amikor a kút mellé parkolva először nem tanksapkát, hanem a csomagtartót nyitottam ki.
    - „Te meg mit csinálsz, miért turkálsz ott a cuccok mellett? Mit keresel?” – kérdezte Peti csodálkozva.
    - „Kinyitom a tanksapkát.
    - „Ott?
    - „Igen. Elszakadt a nyitó bowden, úgyhogy kibontottuk a csomagtér oldalkárpitját, s ott benyúlva kézzel ki lehet nyitni a tanksapka kis ajtaját. Mert? mi ezzel a gond? Én már teljesen megszoktam.
Peti nagyjából fuldokolt a röhögéstől, szerintem valahol remélve, hogy a kocsi tartogat még ehhez hasonló, mulatságos perceket az út hátralévő részében is.
 
Mivel a csapatra már ráfért volna egy kis uzsonna, elcsábultunk a szomszédos Meki hívogató szagára (akarom mondani szavára), így egy kis „junk food” magunkhoz vételét követően folytattuk csak az utunkat.
 
Délután háromnegyed 6 körül érkeztünk meg Krakkóba (Kraków). Petiéket kidobtuk a hosteltuknál, majd Andival mi továbbgurultunk a Gábor által megadott címre (Słomiana
 1/5). Egész jó környéken lakott, pár száz méterre a Krakkói Kongresszusi Központtól, egy szép, zöld kertvárosi részen, ahonnan a Wawel és a történelmi óvárosi is bőven sétatávra volt. Szerencsére a társasház épülettömbje mellett bőven akadt ingyenes parkolóhely, úgyhogy a Mondeo is megtalálta a helyét éjszakára.
Miután leparkoltunk, fel akartam csörögni Gábort, mivel a kapucsengőn csak a főbérlő neve szerepelt. Alaposan rám jött a frász, amikor nem volt kapcsolható a szám. Hogy pontosan a roaminggal volt-e a gond, vagy mivel, örök rejtély marad, mindenesetre Gábor épp ekkor jött ki az épületből, amikor a telefonomat nyomogatva szitkozódtam.
 
Körbevezetett az albérletében, amin egy Thibault nevű francia lakótárssal osztozott, majd miután lepakoltuk a cuccokat, átadtuk az ajándékba hozott jófajta magyar bort és néhány XXL zacskós Túró Rudit.
Mivel Gábor felajánlotta, hogy elvisz mindannyiunkat egy jó helyre vacsorázni, megírtuk Petiéknek a tervezett találkozó helyét és idejét, majd elindultunk be a városközpontba. A Wawel tövében lévő Katyn-emlékű előtt találkoztunk Petiékkel, majd Gábor mutatta az utat az innen egy saroknyira lévő, Pod Wawelem nevű étteremhez. Még szerencse, hogy foglalt előre asztalt, különben tuti nem tudtunk volna leülni. 

A helyről kicsit a müncheni sörcsarnokok hangulata jutott eszembe, mivel itt is szinte futószalagon hordták a literes söröskorsókat. Ennek mi sem tudtunk ellenállni, úgyhogy Andi kivételével mindenki egy-egy ilyen óriás korsós sört rendelt, amihez vacsora gyanánt a fiúk egyezményesen káposztás körettel felszolgált paradicsomszószos rántott húst, míg a lányok egy kiadós kacsavacsorát kértek. 
Kellemes, jó hangulatú este volt, jókat beszélgettünk, röhögcséltünk. Ahogy a sör fogyott, egymás után kerestük fel a mellékhelyiséget, ami önmagában nyilvánvalóan nem érdemelne említést, de kifejezetten mulatságosnak találtuk, hogy minden piszoár fölött szerepelt egy kis táblácska, jelölve, hogy hova kell állni, attól függően, mit ittál – tejet (mleko), sört (piwo), vodkát (wódka) vagy vizet (woda). Sőt még a hányásra vetemedők is kaptak külön rókázó kádat, ahol könnyíthetnek magukon. Utóbbiról a mai napig nem tudom eldönteni, hogy tényleg csak poénnak szánták, vagy tényleg praktikus haszna is van. Mindenesetre a budit mindketten körbefotóztuk Petivel. 

A vacsora végeztével még Andival éreztünk magunkban annyi erőt, hogy Gáborral kiegészülve, levezetésképpen tegyünk egy kis esti sétát az óvárosban, míg Nóriék inkább a szállás nyújtotta pihenést választották. Elgyalogoltunk tehát a meseszép Főtérre (Rynek Główny), ahol az éjszakai fényárban úszó Posztócsarnok, a jellegzetes, felemás tornyú Mária-templom (Kościół Mariac), valamint az az egykori Városházához tartozó, gótikus óratorony (Wieża Ratuszowa) látványában gyönyörködhettünk. 

Tettünk egy nagyobb kört a téren, majd elindultunk hazafelé. Ahogy átkeltünk a Visztula fölött átívelő egyik hídon, egészen pazar kilátás nyílt az esti fényekben úszó Wawelre, ami nagyszerű zárás lehetett volna a mai, igencsak mozgalmasra sikeredett naphoz. 
Jót beszélgettünk Gáborral is, aki mesélt egy kicsit a jelenlegi HR toborzós munkájáról, úgyhogy Andival hamar megtalálták a közös témát.
 
Visszaérve a lakásba, előkészítettük a nappaliban lévő alvóhelyet, majd egy gyors tusolást követően bekuckóztunk a hálózsákjainkba. Ezzel akár tökéletes véget is érhetett volna ez a nap – de itt még nem volt vége. Nagyon nem.
 
Alapvetően egy kicsit mindig zavarban vagyok, ha valaki olyasvalaki szállásol el egy út során, aki közben együtt él másokkal – lakótársakkal, párral, szülőkkel –, akik vagy nem rajonganak annyira a vendégekért, vagy semmilyen szinten nincsenek tekintettel rájuk. Nos, mint említettem, Gábor egy Thibault nevű francia sráccal lakott együtt, akiről előzetesen annyit tudtunk meg, hogy „nem zavar sok vizet”. Hát, azt nem tudom, milyen lehet ez a Thibault gyerek, amikor sok vizet zavar, de amit ezen az éjszakán művelt, arra nincsenek szavak.
 
Mivel a fekvőhelyünkként szolgáló kinyitott pamlag a konyhával egybeintegrált nappali közepén kapott helyet, lelkiekben fel voltunk rá készülve, hogy éjszaka lehet némi jövés-menés, mégiscsak egy frekventált helyen helyezkedik el a lakáson belül, ráadásul innen nyílik a francia srác szobája is. Ehhez képest, emberünk már a kezdetek kezdetén levegőnek nézett minket, s úgy csörtetett fel-alá, mintha bölénycsorda vonult volna át az alföldön. Végre elfoglalta a pozícióját a szobájában, becsapta maga mögött az ajtót, így joggal remélhettük, hogy végre csönd lesz és alhatunk békében. És akkor hirtelen besüvített az éjszakai csendbe a jól ismert Skype csengőhang – „dííídu dídudíííídu… dííídu dídudíííídu…”.
    - „Uhh…miért kell, hogy így üvöltsön a hangszóró…” – nyögött föl Andi fájdalmasan.
    - „Mégis kivel beszél éjjel háromnegyed 1-kor?” – tettem hozzá félálomban.
És akkor elkezdődött – legalább százhúsz decibellel zengő hangszóróból egy franciául beszélő csajszi köszönt be. Mint utóbb kiderült, a srác gazdag kanadai barátnőjével szokott éjszakába nyúlóan Skype-ozni, ráadásul megállás nélkül veszekednek. Bár egy kukkot sem értek franciául, a csajszi nyavalygását, hisztijét, illetve a srác mentegetőzését, könyörgését már hanglejtésből fel lehet ismerni. Gábor szerint a csajszi betegesen féltékenykedik, állandóan szakítani akar, míg a srác nem győzi a szerelmét bizonygatni.
    - „Bébé, bébé, je t'aime beaucoup! [Ne hagyj el] bébé, bébé! Ó, bébé, bébé… je t'aime beaucoup bébé...!” – ez ment megállás nélkül, mintha egy végtelenített kazettát kellett volna hallgatnunk.
Ha minden „bébé” után kaptunk volna 100 forintot, secperc alatt visszajött volna a három nappal korábban vett szöuli Qatar Airways repülőjegy ára, az biztos.
Nagyon sokáig, nagyon türelmesen tűrtük és nyeltük a békát, mégiscsak mi vagyunk vendégek, majd nagyjából a 32753-ik bébénél már az én agyamat is öntötte a vér. Kipattantam az ágyból, odamenten az ajtójához, majd néhány, kissé túlzottan is határozott kopogást követően beszóltam neki, hogy ugyan nem lehetne-e egy kicsit halkabban mindezt, így képtelenség aludni.
A megszeppent, csökkentett üzemmód alig pár percig tartott, utána gőzerővel zengett a „bébé” és végletekig irritáló francia pöszmögések.
Andival egy percet sem tudtunk aludni. Éjjel negyed 3 felé csoda történt, abbamaradt a „bébé”. Csönd lett. Megfáradt elménk már éppen nyugovóra tért volna, amikor újfent csapódott a szobaajtó, emberünk kicsörtetett, majd a konkrétan az ágyunk végénél lévő konyhában némi hűtőszekrényben történő matatást követően előkapott egy serpenyőt, majd éjjel negyed 3-kor (!!!) nekiállt bő olajban szalonnát sütni. Igen, szalonnát, igen, az ágyunk mellett, és igen, az éjjel közepén. Andi gyomra majdnem felfordult a tömör sült bacon szagától, míg az én lelki szemeim előtt a Thibault-t mintázó vudubaba alakja jelent meg, amit egy sündisznót megszégyenítő mennyiségű tüskével szurkálok tele.
Ilyen ordas bunkóságra már nem lehetett mit mondani, úgyhogy miután a srác – hátrahagyva az átható baconös olajszagot – bevonult a szobájába, még füstölögtünk magunkban egy ideig, mígnem végre elnyomott minket az álom…
 
 
 
2. nap – Wieliczka és Krakkó (2015. április 18.)
 
A zaklatott éjszakát követően érthetően hullafáradtan ébredtünk. Az otthonról hozott péksütit elmajszolva letudtuk a reggelit, majd összekészülődtünk a mai napi kiránduláshoz. A kis csapat a közeli Wieliczka sóbányát szavazta meg a fő programpontnak, ami már csak azért is praktikusnak tűnt, mivel kifejezetten borús, barátságtalan időjárásra ébredtünk.
Elköszöntünk a szobájából álmos tekintettel kitámolygó Gábortól, majd behuppanva a Mondeoba begurultunk a városba felvenni Petiéket. Eredetileg reggel 9-re beszéltük meg a találkát, de mindenki késett, ennek megfelelően csak 9:10 körül tudtunk elindulni. Az út alig 15 perc lehetett a közeli 21 ezer fős kisvárosig, Wieliczkáig, mely Lengyelország legrégebbi és egyben legjelentősebb sólelőhelynél található.  
A Wieliczka sóbánya (Kopalnia soli Wieliczka) jelentőségét jól mutatja, hogy a több mint 700 éves kősótermelési múltjának és páratlan szépségű sótermeinek köszönhetően már 1989-ben az UNESCO Világörökség részének nyilvánították. 
Mivel Lengyelország egyik legnépszerűbb turistalátványosságáról van szó, ennek megfelelően a belépőjegy ára meglehetősen borsos (79 zloty/fő, kb. 5530 Ft), amit meg kell fejelni egy 5 zlotys fotójeggyel, ha az ember fényképezni is szeretne. Utóbbit nem láttuk, hogy bárki is ellenőrizné, de Petivel azért mindketten kiváltottuk.
Kizárólag vezetett túrák keretében lehet látogatni a bányát, úgyhogy meg kellett várnunk a következő angol nyelvű csoportot. A nagyjából 2 órás túra keretében 135 méter mélyre lehet lejutni, ahol a bánya kilenc szintjéből hármat járhatunk be. Rögtön egy 380 fokból álló lépcsőzéssel indult a történet, mely a 64 méter mélyen lévő első szintre vezetett, ahol már csak 13-14°C körüli hőmérséklet lehetett.
Ezt követően a főként jeles lengyel történelmi személyiségekről elnevezett pazar sógalériákat, sókamrákat jártunk végig, ahol sóból faragott szobrokat, domborműveket lehet megcsodálni. Az 1649-85 között feltárt Felső-Urszula kamrától (Komora Urszula) indultunk, majd egy embervastagságú rönkökkel megerősített átjárón a híres csillagászról elnevezett Kopernikusz-kamrába jutottunk. 

Ezt a zöld kősótermet még 1785 előtt vájták ki, s Kopernikusz születésének 500. évfordulója alkalmából 1973-ban egy róla mintázott sószobrot is elhelyeztek itt. Érdekesség a bánya sószobraival kapcsolatban, hogy nem hivatásos szobrászművészek, hanem bányászok faragták ki őket.
Szintén érdemes megemlíteni a IV. Béla lányának, Szent Kinga lengyel királynénak, a wieliczkai és bochniai bányászok védőszentjének emléket állító Janowice-kamrát. A legenda szerint, mielőtt a magyar hercegné Szemérmes Boleszláv lengyel király feleségeként megérkezett új hazájába, apjától egy magyarországi sóbányát kért ajándékba, tudva, hogy Lengyelországban nem termelnek kősót. A jegygyűrűjét bele is dobta az egyik aknába, annak jeleként, hogy birtokba vette a bányát. Lengyelországba érve, Wieliczka mellett parancsolta meg, hogy kezdjenek ásni, s csodák csodájára itt került elő a gyűrű, hatalmas sókészletek közepette. 

A következő terem a metánégetők munkáját mutatja, akiknek a fő feladata a sóbányászat során keletkező, rendkívül veszélyes bányalég elégetése volt. Ezután a sótömbök szállítására használt, ló által vontatott kocsikat és malmot bemutató termet tekintettünk meg, ami betekintést nyújtott abba, hogy mennyi munkaállat dolgozott lent a bányában.
Megcsodáltunk még a III. Nagy Kázmérról elnevezett termet is, melyet a király robosztus megjelenésű, bozontos szakállú sószobra díszít. 
A látványos Pieskowa Skała-kamrában a fából készült kézicsörlők, sóba vájt közlekedőlépcsők és a víztelenítésre szolgáló csatornák rekonstruált verzióját néztük meg, amit az egyik üregben berendezett vándorkápolna faoltára követett, amit anno vittek magukkal a bányászok oda, ahol éppen a munka folyt. 
 
Ezután következhetett a sóbánya legnagyobb látványossága, a lélegzetelállító Szent Kinga kápolna. A 101 méter mélyen kialakított, 54 méter hosszú, 18 méter széles, grandiózus csarnok a világ legnagyobb földalatti templomaként van nyilvántartva.
 
Tükörsimára csiszolódott, sóból faragott járólapoknak köszönhetően a szintén sóból készített, hatalmas csillárok fényét úgy tükrözi vissza, hogy szinte az egész terem úszik a fényben. 
A kápolna oldalát az olyan Újszövetségből származó jelenteket megörökítő, sóból faragott domborművek díszítik, mint az „Utolsó vacsora”. Egy kicsit elidőztünk itt, majd folytattuk a túrát. 


Kifejezetten érdekesnek találtuk még a sós vízzel elárasztott Józef Piłsudski-kamrát, ahol anno tutajon közlekedtek a bányászok, majd a túra vége felé közeledve készítettünk egymásról egy-egy közös képet, az egyik tetszetős sószobor kompozícióval pózolva.

Mire bejártuk a sóbányát, alaposan megéheztünk, s mivel már javában benne jártunk az ebédidőben, megszavaztuk, hogy a sóbánya saját kis kantinjában fogunk ebédelni. 
 
Az evést követően visszaérve a felszínre még készítettem a Ludwigos protokollfotót a bánya főbejáratával, majd visszaautóztunk Krakkóba. 
 
Petiéket kidobtuk a hostelnél, mi pedig visszagurultunk Gábor albérletéhez leparkolni az autót, majd gyalogosan indultunk be a központba.
Ahhoz képest, hogy már tavasz közepénél jártunk, csontig hatoló, szúrós hideg szél fújt mindenfelé, különösen, amikor átkeltünk a Visztula fölött átívelő hídon. Azon a ponton, azt hittem, majd’ leviszi a hajam a szél, úgyhogy elővillantottam az év(tized)ek óta a szekrényben sínylődő Bulls-os sapkámat, mely bár nem mondható egy különösebben szép ruhaneműnek, ezúttal nagyon jó szolgálatot tett.
Sikerként könyveltem el, hogy még pont sikerült szép, napfényben lekapni a Wawel erődítményét a távolból, pont mielőtt az egybefüggő felhőtakaró végleg eltakarta volna a Napot.

Átérve a hídon, megkerültük a Wawel-dombot, megmutattam Andinak a waweli sárkány szobrát (Smok Wawelski), majd a hangulatos sétálóutcán a Grodzkán haladva indultunk el a Főtér irányába.
A plac Wszystkich Świętych-hoz érve lekanyarodtunk megkukkantani a vöröstéglából készült, lépcsőzetes kialakítású homlokzattal rendelkező, gótikus stílusú Szentháromság-templomot (Klasztor Ojców Dominikanów), ami a korábbi krakkói utam során kifejezetten megtetszett nekem. 
Innen már egyenesen a város büszkeségének számító Főtér (Rynek Główny) felé vettük az útirányt, melynek emblematikus épületeit – egy rövid ideig – a felhők közül előbukkanó napfényben is élvezhettük. Az összes közül talán a legismertebb a jellegzetes, felemás tornyú Mária-templom (Kościół Mariac), melynek magasabbik, északi tornyából óránként felhangzik a hirtelen megszakadó, híres krakkói trombitaszó (Hejnał), ami a legenda szerint annak a középkori trombitásnak állít emléket, akit lenyilaztak, miközben megfújta a vészjelet a tatárok támadása során.
Míg a többieket vártuk, Andival körbenéztünk a templomban, majd ahogy kiléptünk az ajtón, befutottak Petiék is. Bámészkodtunk egy sort a Posztócsarnok (Sukiennice) bazársorán, majd a szomszédos óratorony (Wieża Ratuszowa) tövében bevártuk Gábort, aki egy kedves régi jó barátommal, Gosiával kiegészülve futott be. Hosszú, vállig érő hajjal, széles vigyorral és nagy öleléssel fogadott, majd bemutatkozott a többieknek is.
Elképesztő örömmel töltött el, hogy sikerült vele is összeszervezni a találkát. Az együtt töltött amszterdami Erasmus-félév életem egyik legszebb időszaka volt, s ehhez Gosia barátsága nagyban hozzájárult. Hihetetlen belegondolni, hogy már bő 6 éve eltelt azóta, hogy búcsút intettünk a Guesthousenak, a hollandiai életünknek és visszatértünk a megszokott, „otthoni” hétköznapokhoz. Az amszterdami barátok közül Gosiával sikerült eddig legjobban tartani a kapcsolatot – 2009 nyarán ő látogatott el hozzánk, amikor a siófoki nyaralónkban tartottunk egy mini Erasmusos találkozót, majd 3 éve én látogattam meg Varsóban egy hosszú hétvége erejéig. Külön örülök, hogy végre megismerhette Andit is, aki az általam mesélt, több tucatnyi amszterdami sztorihoz végre eggyel több arcot tud társítani.
 
Gosiával és Gáborral kiegészülve az immár hat fős kis csapatunk ezt követően felbattyogott a Wawelbe, melynek hangulatos belső udvarán tettünk egy rövid sétát. 


Kihasználva az újból előbukkanó napot, készítettünk is egy csoportképet magunkról a waweli székesegyházzal (Katedra Wawelska) a háttérben, majd a sárkányos szobor érintésével elindultunk a Gábor által kinézett bárba.
Útközben alaposan kitárgyaltunk az elmúlt évek eseményeit Gosiával – volt mit bepótolni. A hajtós varsói PwC-s éveket követően munkahelyet és lakóhelyet váltott, s hazaköltözött a szülővárosába, Wroclawba, s azóta a Credit Agricole befektetési banknál dolgozik elemzőként. Nagy szenvedélyét, a versenyszerű kosárlabdát sem tudta teljesen elengedni, de munka mellett az női első osztály nem fér bele neki, így alacsonyabb szintű bajnokságban űzi még a sportot. Kitárgyaltuk még, hogy kiről mit tudunk az amszterdami ismerősök, barátok közül.

Időközben Gábor vezetésével megérkeztünk a régi zsidónegyedben található Stajnia nevű bárba, ahol egy jó nagy adag sült krumpli kíséretében legurítottunk egy-egy korsónyi lengyel sert.
 
A hely egész hangulatosnak tűnt, de a vöröses-lilás hangulatvilágítást és a hangos zenét egy idő után már zavarónak találtuk, úgyhogy a vacsoraidő elérkeztével inkább beültünk egy jobbfajta étterembe (Oberża Sąsiadów) enni. Jó választásnak bizonyult a hely, kedves, családias hangulata mellett még az ételt is kifejezetten finomnak találtuk. 

Jó érzés volt egy asztalnál tudni Petiéket, Gábort, Gosiát és Andit, s látni, hogy bár én vagyok az egyetlen összekötő kapocs köztük, egy korsó sör mellett milyen jól el tudnak beszélgetni. Kellemes kis este volt, szerintem mindenki jól érezte magát.

 
Sajnos Gosiát nem sikerült meggyőzni, hogy maradjon holnapig, az esti vonattal utazott is vissza Wroclawba. Megbeszéltük persze, hogy lehetőleg a következő találkánkra ne kelljen majd újabb 3 évet várni, de aztán ki tudja, melyikünket merre veti később az élet. Miután elbúcsúztunk Gosiától, Nóri és Peti is elköszönt, mi pedig Gáborral és Andival visszabattyogtunk az albérletbe.
 
Már lelkiekben treníroztam a „bébézős” francia gyerekkel történő konfrontációra egy újabb zajongós éjszaka esetére, de ezúttal elmaradt a hajnalig tartó Skype-os nyavalygás, és a forró olajban rotyogó bacon szagát sem kellett éjnek évadján szagolnunk. Egyszer-kétszer azért elcsörtetett a pamlagunk végében, becsapva maga után az ajtót, de ez már meg sem ütötte a toleranciaszintünket.
 
 
 
3. nap – A hoki VB és a hazaút (2015. április 19.)
 
Az előző éjszakához képest várakozáson felüli alvással zárhattuk a krakkói hétvégét, bár e téren az elvárásaink igencsak megcsappantak.
Miután felkeltünk, minden cuccunkat összepakoltuk indulásra készre, hogy majd a meccsről hazakeveredve már csak be kelljen pakolni a kocsiba. Bevártuk Petiéket, akik kicsekkolva a hostelből, elhozták lerakni az összes olyan holmijukat, amit nem akartak kihozni a stadionba. Ezután az első utunk az egyik közeli kisboltba (Markt Punkt) vezetett, ahol vettünk reggelire némi pékárut, majd kibattyogtunk a közeli villamosmegállóba (Szwedzka), ahonnan a #22 villamos egyenesen a hoki VB helyszínére visz. A vonaljegy 2,80 zlotyba került, s mivel jó sokat kellett utazni, senkiben sem merült fel az bliccelés ötlete sem. Ahogy közeledtünk a csarnokhoz, egyre több magyar színekbe költözött szurkoló tűnt fel a villamoson, amivel egyenesen arányosan egyre több magyar szó ütötte meg a fülünket. Mellettünk éppen az egykor vidéki hokifellegvárnak számító csapat, a Jászberényi Lehel dicső éveiről, 1990-es bajnoki címérről és tündökléséről folyt az érzelmektől túlfűtött eszmecsere, amit hallgatva Andi kuncogva pillantott rám.
    - „Látod? Jászberény!” – suttogta oda nekem alig hallhatóan, miközben virult, mint a vadalma.
Jászberényi születésűként mindig szívesen veszi, ha valamilyen (főleg pozitív) kontextusban kerül szóba a szülővárosa, különösen, ha otthontól ilyen messze történik. Már csak ezért is jött ki viccesen, amikor a leghevesebben magyarázó jászsági szurkoló – valószínűleg már néhány sör legurítása után – monológja közepén odafordult a mellette álló Andihoz:
    - „Jászberény... Tudod, hol van Jászberény?” – tette fel a költői kérdést enyhén illuminált állapotban, de választ már nem várta meg, fordult vissza a haverjához.
    - „Igen, azt hiszem tudom.” – suttogta Andi vigyorogva.
 
A következő megállónál szálltunk is le, miután feltűnt az 2015-ös Divízió-I/A jégkorong-világbajnokság helyszínéül szolgáló, csilli-villi Tauron Arena Kraków ufóra hasonlító, gomba formájú csarnoka. 
A vadonatúj, multifunkciós arenát nincs egy éve, hogy átadták, mely Divízió-I-es vébéhez képest egészen pazar körülményeket kínált mind a csapatok, mind a szurkolók számára. Teltházas hokimeccs esetén közel 13 ezer fő befogadására képest létesítmény alig ötöde telt meg a kora délután (13:00) kezdődő magyar-japán nyitómeccsre, úgyhogy a jegyünktől függetlenül akár a VIP szektorba is ülhettünk volna, olyan kevés néző jött ki.
Végül a magyar kapuval egy vonalban, jó közel a pályához ültünk le, pont szembe a magyar törzsszurkolóktól roskadó szektorral. Mialatt néztük a bemelegítést, rövid gyorstalpalót tartottam a jégkorong-szüzeknek, Gábornak és Nórinak a szabályokról, majd elláttam mindenkit hokimezzel, ami esetemben mindig hozzátartozik a hokimeccsek hangulatához. 
 
Peti egy fehér-piros Red Wings mezt, Nóri egy NY Rangers mezt kapott, Andi még otthon lestoppolta magának a vörös Devilses uniformist, míg Gábornak egy gigantikus, XXL-es Minnesota Wild mezt jutott.

Hagyományosan a villámgyorsan korcsolyázó japánok ellen mindig meggyűlik a bajunk, s ennek megfelelően ezúttal sem indult túl jól a találkozó. A saját harmadából megiramodó Obara egy visszahúzós csel végén hatalmas gólt ragasztott a magyar hálóba, 0-1. Szerencsére a mieink nem illetődtek meg, s a harmad közepén a frissen honosított Frank Banham kékvonalról megeresztett kapáslövésébe sikerült a kapu előtt sertepertélő Kóger Dánielnek úgy beleérnie, hogy a korong a japán kapus mellett vágódott a hálóba, 1-1.
A harmad hátralevő része egészen kiegyenlített párharcot hozott, sikerült lassítanunk a japánok játékát, így 1-1-es döntetlennel mehettünk a szünetre. Míg a jégfelújítás tartott, egy rövid felfedezőtúrára indultam a csarnokban, hogy a beszerezzem a VB hivatalos emlékkorongját, amit minden jégkorongos eseményről viszek haza. Az látszott, hogy a lengyel szervezők nincsenek a helyzet magaslatán, az ajándékboltba csak most kezdték kirakni a portékát, s egyelőre korongnak se híre, se hamva nem volt.
Szomorúan kullogtam vissza helyemre, de legalább szinte azonnal kezdődött is a második harmad. Bár egyre inkább kezdte a magyar csapat átvenni a mérkőzés irányítását, a sok kihagyott helyzet megbosszulta magát, s egy szépen megjáratott korongot Yanadori átadásából Hirano vágott elemi erővel a háló bal felső sarkába, így Japán ismét átvette a vezetést. A japánok öröme nem tartott sokáig, mivel 24 másodperccel később, egy elhozott buliból a 19 éves fehérvári tehetség, Erdély Csanád köszönt be, s az elétett korongot egy villámgyors csuklómozdulattal felvarázsolta léc alá, s első felnőtt válogatottbéli góljával kiegyenlített, 2-2.
A második harmad végeztével is elrohantam emlékkorong-nézőbe, ám ekkor már sikerrel jártam – gyakorlatilag a frissen felbontott gyűjtődobozból halászták elő az egyik első pakkot a kedvemért.
 
A harmadik harmad elképesztő izgalmakat tartogatott, parázs helyzetek alakultak ki mindkét kapu előtt. A hajrában szerencsénkre egymás után kétszer is emberelőnybe kerültünk, s a másodikat már nem hagytuk kihasználatlanul. A honosított Frank Banham elemi erejű lövése révén 3-2-re átvette a magyar a csapat a vezetést, ami a japánok nyomása ellenére kitartott a végéig, sőt Hári János üreskapus góljával az utolsó másodpercekben sikerült is megduplázni az előnyt. A végeredmény 4-2 lett Magyarország javára, így a lehető legtökéletesebben indult számunkra a világbajnokság! 
 
 
Maga a mérkőzés kifejezetten izgalmas és fordulatos volt, s szerintem mindannyian jól éreztük magunkat. Gábort időnként teljesen elragadta a szurkolás, míg a többiek többnyire amolyan színházi közönséghez hasonlóan csöndben fogadták be a látottakat.
Ahogy a mérkőzés végeztével sétáltunk kifelé az arénából, még a belelkesülő Gábor morfondírozott is egy sort, hogy a lengyel-magyar zárómeccsre még kijönne, ha ugrik a péntekre leszervezett programja. Hátha a végén még rákap a jégkorongra!
 
Ezt követően visszavillamosoztunk a belvárosba, hogy együnk még a hazaút előtt valamilyen normális kaját. Gábor javaslatára egy olyan helyre ültünk be, melynek a lengyel pierogi (töltött tésztabatyu) számított a fő specialitásának. Kirendeltünk egy jó nagy adagot, többféle ízesítéssel, mely így épp elegendő éteknek bizonyult a mai napra.
 
Innen már egyenesen Gábor albérlete felé vettük az útirányt, ahol már csak be kellett pakolni az összes cuccunkat a kocsiba, s indulhattunk is. Az eredeti tervekhez képest így is alaposan megcsúsztunk az indulással, s délután 4 óra helyett csak este negyed 7 körül tudtunk eljönni. Gábor kikísért minket, majd ahogy kigördültünk a társasház elől, immár Budapestet pötyögtük be úti célként a GPS-be.

A hazáig tartó nagyjából hétórás autóút jó része teljesen eseménytelenül telt, a korábbi csivitelő, egymást ugrató beszélgetések helyett jórészt mindenki csöndben figyelte az elhaladó tájat, sofőrként egyedül nekem kellet folyamatosan résen lennem. A Krakkóból kivezető főúton meglepően sok telepített traffipaxot lehetett látni, melyek megállás nélkül villantották a vakujukat az alant elhaladó járművekre, akár gyorsabban hajtanak a megengedettnél, akár nem. Az is feltűnt, hogy a lengyel autósok oroszlánrésze magasról tesz ezekre a kamerákra, és bőven a sebességkorlátot meghaladó módon száguldanak el mellettünk.
 
Ahogy beesteledett, a lányok úgy aludtak be a hátsó ülésen, s bár a navigátorállásban Peti is le-lehunyta a szemét időnként, alapvetően végig igyekezett éberen követni az utat. Átérve Szlovákiába, s keresztülvágva a hegyvidéken szuroksötétben nem tartozott a kedvenc útszakaszaim közé, ráadásul Besztercebányát elhagyva sikerült egy alacsony forgalmú útra rátérni, amely az R1-es autópálya és a 69-es főúttal párhuzamosan ugyan, de elég pocsék minőségű úton vezetett Zólyom irányába, keresztül néhány falucskán.
Nem sokkal a magyar határ előtt megálltunk egy vécészünetre az egyik benzinkútnál. Az egésznapos használattól már szinte teljesen kiszáradt kontaktlencsémet kiszedve szemüvegre váltottam, s kicsit átmozgattam a tagjaimat, hogy kibírjam ébren a hátralévő utat. Szükség is volt az éberségre, mivel a Szendehely környéki, kanyargós, erdőszéli utakon haladva nagyon észnél kellett lenni, hogy ne gázoljak el valamilyen vadállatot. Az egyik sötét kanyarban, az útmentén például legalább egy tucatnyi őz mered vissza ránk a fényszórótól csillogó szemmel, amitől a hideg rázott ki, de láttunk úton áthaladó szarvast, rókát és vaddisznót is. Petivel utólag meg is állapítottuk, hogy a szuroksötétben hirtelen feltűnő, tucatnyi csillogó szempár méterekre tőlünk – elég para volt!
 
Visszaérve Pestre, egészen a Ferenc körúti lakásukig vittük Petiéket, onnan kanyarodtunk vissza Zuglóba. Éjjel negyed 2 körül értünk vissza az albérletbe – olyan szinten hullafáradtan, kimerülten, amire egyszerűen nincsenek szavak. Szó szerint bezúgtam az ágyba, mint akit agyonvertek…
 
 
 
Bár ez a kis krakkói kirándulás meglehetősen rövidre sikerült, úgy gondolom, a körülményekhez képest minden kihoztunk belőle, amit csak lehetett. Mindössze egy szabi beáldozásával megnéztük Zólyomot, Besztercebányát, felfedeztük a lenyűgöző Wieliczka sóbányát, bejártuk Krakkó csodálatos óvárosának legszebb részeit és győztes meccsen buzdíthattuk a magyar válogatottat a Divízió-I-es jégkorong-világbajnokságon. Bár hazai jégkorong egyik legnagyobb szenzációjáról, a magyar-lengyel zárómeccsen kiharcolt feljutásról le kellett mondanunk, mégsem tudok a krakkói vébére hiányérzettel gondolni. Ennek valahol így kellett történnie. Remélem azért, hogy az életemben még (sokszor) megadatik, hogy a helyszínen, személyesen élhetem át a magyar jégkorong-válogatott „A” csoportba jutását!
Az is bebizonyosodott, hogy nincs Krakkó Gábor nélkül – immár másodszor fogadott be 3 éven belül, s ezúttal is mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat. A helyi éttermek, bárok, ételek világához nem is kérhettünk volna nála jobb útikalauzt. Kíváncsi vagyok, hogy megveti-e végleg itt a lábát Krakkóban, vagy legközelebb már egy teljesen más városban, országban, földrészen látogatjuk majd meg.
Peti és Nóri pedig remek útitársaknak bizonyultak, rengeteget nevettünk az út során, végig remek maradt a hangulat. Kifejezetten jó móka volt így együtt utazni, úgyhogy remélem, még több ehhez hasonló élményben lesz részünk közösen. Az biztos, hogy az út ötletgazdájaként végképp szerettem volna, ha az első közös út jól sül el, különösen, hogy sofőrként mindannyiunk biztonságáért is én feleltem. Szerencsére minden flottul ment, a korát meghazudtoló Mondeo remekül vizsgázott a 825 km-es úton. Kanada után tehát újból átélhettem az autós utazás nyújtotta izgalmat, szabadságot és rugalmasságot, ami egy merőben más élmény, mint tömegközlekedéssel eljutni mindenhová. A kérdés már csak az, hova vezet majd a következő autós utunk?

3 megjegyzés:

TNorb írta...

Kedves Lacó!
Éveken át követtem a blogodat, számos úti cél ötlete Töled származott és számos célpont esetében a bejegyzéseid alapján szerveztük az utazásunkat.
Számomra kiemelkedett a blogod a többi utazási blogger között, egyrészt a sokkal több megosztott személyes infrormáció miatt, amivel szinte az életed részesei lehettünk, másrészt a részletes dokumentáltság miatt.
Évek óta nem frissült az oldal, sajnos. Érdekelne, hogy mi a hallgatás oka, illetve hogy időszakos vagy végleges. Akár amolyan lezárásként jó lenne pár sort olvasni, az okról illetve rólad, pl. hogy jól vagy(tok) de sok a munka, bővült a család, nem utazol már, vagy akár csak annyit hogy vég és magánügy, hogy miért.
Köszönöm a sok hasznos infót és érdekes olvasnivalót.

Névtelen írta...

Én is kíváncsi vagyok, mi van Veled

Lacó írta...

Sziasztok!
Rendkívül jól esik az érdeklődés a részetekről, egészen szívet melengető. :) Sajnos valóban hosszú idő óta nem frissült a blog, de reményeim szerint ez a szünet csak átmeneti, ugyanis mostanság jelentős időhiányban küzdök mióta apuka lettem. :) Ez egy rendkívül izgalmas (és fárasztó) időszak, minden megváltozott körülöttem, így az írásra is csak elhanyagolható idő jut. Az utazásokat ettől függetlenül továbbra rendületlenül nyomjuk, csak immár hármasban, sokkal gyerekbarátabb intenzitással. Igyekszünk megszerettetni az utazást a kislányukkal is, lépésről lépére haladunk, így eddig többnyire rövidebb utakat (Nürnberg, Pisa, Thesszaloniki, Napospart, Isztambul és Szlovénia) tettünk vele, ám most egy valóban messzi és nagy lélegzetű afrikai út előtt állunk, ami minden szinten mérföldkő lesz majd. Remélem jól sül majd el. Arról bizonyosan elsők között készül majd útinapló! ;)

U.i: Amúgy továbbra is minden útról készítek jegyzeteket, amik a beszámolók alapját képezik, úgyhogy remélhetőleg azok alapján, késő ősszel/télen el tudom kezdeni visszamenőlegesen is megírni a hiányzókat.