Már másfél hete nem voltam sehol és nagyon hiányzott az utazás. Mivel szerdánként nincsenek óráim, Eszterék viszont este negyed 6ig bent vannak az egyetemen, úgy gondoltam, hogy most egyedül indulok útnak.
A útikönyvben volt egy kép egy piros világítótoronyról, mely Den Helder közelében, Texel szigetén van. Nem tudom mi fogott meg benne, de teljesen beleszerettem abba a képbe, és mindneképpen meg akartam nézni élőben. Az interneten rákerestem még előző este, találtam is egy "All Lighthouse in the Netherlands" című oldalt: kiderült, hogy az a világítótorony, amit kinéztem nem is Den Heldernél van (mint akkor hittem), hanem a Texel északi csücskénél. Viszont Den Heldernek is van egy saját világítótornya, az is piros, ráadásul a legmagasabb egész Hollandiában. Így hát mindkettőt tervbe vettem.
Reggel összekészültem, elindultam a Central Station felé, s rekordidő alatt (30 perc) oda is értem. Bíztam benne, hogy ingyen el lehet vinni a biciklimet a vonaton, ám miután feltettem a kérdést erről az információs oultnál ütlő hölgynek, már az arcára kiült döbbenetből sejtettem, hogy ez esélytelen. Az hagyján, hogy esélytelen, de iszony drága (6€) lett volna.
Kinéztem egy vonatot, ami 11.13kor indult a 7A vágányról, de fura módon még 11.09kor is bent állt még ott az előző vonat. Megkérdeztem a peronőrtől, hogy fog-e emiatt késni az enyém, mire ő: "Nem fog késni. Miért késne?" És valóban, egyszerűen betolták a mellette lévő vágányra, és pontosan elindultunk.
Miután megérkeztem Den Helderre, kerestem egy várostérképet, mivel ötletem sem volt merre teremnek erre a világtótornyok. A térkép alapján aztán elindultam kifelé a városból, s már a határban lehetett látni a város világítótornyát, ami egy óriási füves töltés mentén, egy állatfarm mellett állt. Elsétáltam oda, majd felmásztam a töltésre. A túloldalon a végtelen tenger, az innensőn a magas, kecses világítótorony, enyhe napsütés, rikoltozó sirályok, tenger-illat ...hmm...jó volt ott lenni!
Innen a töltésen elsétáltam egészen kompkikötőig, ahonnan a Texelre indulnak a kompok. Pechemre éppen lekéstem a 14.30-ast, és tekintve, hogy óránként indulnak, elgondolkoztam azon is, hogy nem várom meg, s inkább hazajövök, s legalább időben hazaérek az International Mealre, és segítek a többieknek főzni. Végül az az érzés kerkedett felül, mely látni akarta a texeli piros világítótornyot az útikönyvből, úgyhogy sétáltam egy órát a kikötőben, majd megvettem a jegyet a kompra. A komp iszonyat jól nézett ki, kezdve onnan, hogy két szinten voltak benne az autók, s maga az utastér elképesztően kényelmes, dizájnos bútorokkal volt tele, míg egy plazmaképernyőn az aktuális sebességet és a hajó útvonalát is figyelemmel lehetett kísérni. Külön italbár, szuveníres, és étterem is volt benne. Persze ennek a többsége hidegen hagyott, én inkább kimentem a komp orrába, s onnan figyeltem az átkelést. Miután megérkeztünk a szigetre, felszálltam az egyik helyi buszra, amely elmegy abba a városba, ami a legközelebb van a világítótoronyhoz. Pechemre a busz végigjárt szinte minden egyes várost előtte, így az alig 20kmes út 1 óráig tartott. A sziget legészakibb csücskén volt a világítótorony ( a lehető legmesszebb a komp állomástól, ami délen volt). Az utolsó pár kilóméteren már lehetett látni, úgyhogy megkértem a buszsofőrt, hogy akkor szóljon, amikor a legközelebb vagyunk hozzá, és akkor szálltam le.
Különleges az az érzés, amikor folyamatosan közeledsz a kitűzött cél felé, amiért idejöttél. Egyre közelebb és közelebb kerülsz, tudod, hogy mindjárt odaérsz, és meglátod azt, amit akartál és úgy, ahogy azt akartad...
Amikor már elég közel voltam elővettem az turistakönyvet és megnéztem az a képet. Ott volt előttem élőben is...pont úgy ahogy akartam. Hihetetlen érzés volt. Csak álltam és néztem. Megérte eljönni.
(Kis szépséghibája a dolognak, hogy a könyvben lévő kép tükörkép, tehát a házak a torony körül pont ellentétesen helyezkednek el...persze ez az érzésen mit sem változtatott...:))
A útikönyvben volt egy kép egy piros világítótoronyról, mely Den Helder közelében, Texel szigetén van. Nem tudom mi fogott meg benne, de teljesen beleszerettem abba a képbe, és mindneképpen meg akartam nézni élőben. Az interneten rákerestem még előző este, találtam is egy "All Lighthouse in the Netherlands" című oldalt: kiderült, hogy az a világítótorony, amit kinéztem nem is Den Heldernél van (mint akkor hittem), hanem a Texel északi csücskénél. Viszont Den Heldernek is van egy saját világítótornya, az is piros, ráadásul a legmagasabb egész Hollandiában. Így hát mindkettőt tervbe vettem.
Reggel összekészültem, elindultam a Central Station felé, s rekordidő alatt (30 perc) oda is értem. Bíztam benne, hogy ingyen el lehet vinni a biciklimet a vonaton, ám miután feltettem a kérdést erről az információs oultnál ütlő hölgynek, már az arcára kiült döbbenetből sejtettem, hogy ez esélytelen. Az hagyján, hogy esélytelen, de iszony drága (6€) lett volna.
Kinéztem egy vonatot, ami 11.13kor indult a 7A vágányról, de fura módon még 11.09kor is bent állt még ott az előző vonat. Megkérdeztem a peronőrtől, hogy fog-e emiatt késni az enyém, mire ő: "Nem fog késni. Miért késne?" És valóban, egyszerűen betolták a mellette lévő vágányra, és pontosan elindultunk.
Miután megérkeztem Den Helderre, kerestem egy várostérképet, mivel ötletem sem volt merre teremnek erre a világtótornyok. A térkép alapján aztán elindultam kifelé a városból, s már a határban lehetett látni a város világítótornyát, ami egy óriási füves töltés mentén, egy állatfarm mellett állt. Elsétáltam oda, majd felmásztam a töltésre. A túloldalon a végtelen tenger, az innensőn a magas, kecses világítótorony, enyhe napsütés, rikoltozó sirályok, tenger-illat ...hmm...jó volt ott lenni!
Innen a töltésen elsétáltam egészen kompkikötőig, ahonnan a Texelre indulnak a kompok. Pechemre éppen lekéstem a 14.30-ast, és tekintve, hogy óránként indulnak, elgondolkoztam azon is, hogy nem várom meg, s inkább hazajövök, s legalább időben hazaérek az International Mealre, és segítek a többieknek főzni. Végül az az érzés kerkedett felül, mely látni akarta a texeli piros világítótornyot az útikönyvből, úgyhogy sétáltam egy órát a kikötőben, majd megvettem a jegyet a kompra. A komp iszonyat jól nézett ki, kezdve onnan, hogy két szinten voltak benne az autók, s maga az utastér elképesztően kényelmes, dizájnos bútorokkal volt tele, míg egy plazmaképernyőn az aktuális sebességet és a hajó útvonalát is figyelemmel lehetett kísérni. Külön italbár, szuveníres, és étterem is volt benne. Persze ennek a többsége hidegen hagyott, én inkább kimentem a komp orrába, s onnan figyeltem az átkelést. Miután megérkeztünk a szigetre, felszálltam az egyik helyi buszra, amely elmegy abba a városba, ami a legközelebb van a világítótoronyhoz. Pechemre a busz végigjárt szinte minden egyes várost előtte, így az alig 20kmes út 1 óráig tartott. A sziget legészakibb csücskén volt a világítótorony ( a lehető legmesszebb a komp állomástól, ami délen volt). Az utolsó pár kilóméteren már lehetett látni, úgyhogy megkértem a buszsofőrt, hogy akkor szóljon, amikor a legközelebb vagyunk hozzá, és akkor szálltam le.
Különleges az az érzés, amikor folyamatosan közeledsz a kitűzött cél felé, amiért idejöttél. Egyre közelebb és közelebb kerülsz, tudod, hogy mindjárt odaérsz, és meglátod azt, amit akartál és úgy, ahogy azt akartad...
Amikor már elég közel voltam elővettem az turistakönyvet és megnéztem az a képet. Ott volt előttem élőben is...pont úgy ahogy akartam. Hihetetlen érzés volt. Csak álltam és néztem. Megérte eljönni.
(Kis szépséghibája a dolognak, hogy a könyvben lévő kép tükörkép, tehát a házak a torony körül pont ellentétesen helyezkednek el...persze ez az érzésen mit sem változtatott...:))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése